1960.IX.17. Ferencváros – MTK 4:1

Több mint 200 mérkőzés bőven elegendő ahhoz, hogy a jegyzetí­ró mérlegeljen és válogasson a jobbnál jobb és izgalmasabb örökrangadók között. 1903. március 1-től a focitörténelem számos örökké emlékezetes Fradi-MTK mérkőzést jegyez, ráadásul voltak olyan időszakok (1920-1938) amikor egy örökrangadó igazi társadalmi esemény volt, amikor nem csak a két csapat feszült egymásnak, hanem a kulturális és az irodalmi élet is kihegyezte a pennáját és olyan glosszákat í­rogattak beharangozónak, melyek felemlí­tésére sem vállalkoznék, mert egyből rám sütnék, hogy kirekesztő vagyok. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy az a „tündéri” állapot sem tartott örökké, hiszen jött a politika (1938 – első zsidótörvény), és a hamis, gyilkos eszmék kezdték átmosni az agyakat. A háború után sem változott túl sokat a helyzet, hiszen az ötvenes években mindkét klub léte került veszélybe és bár hat éven át ÉDOSZ-Kinizsi-Bástya-Textiles-Vörös Lobogó feszült egymásnak és csak a pincék mélyén ejtették ki a Ferencváros és az MTK Hungária neveket, az utókor számára ezek is szerves részei a két klub 110 éves közös történetének. Az „enyhülést” a hatvanas évek hozták, mindkét csapat a régi nevén szerepelt, de a két világháború közötti sikerszériát már csak a Fradinak sikerült folytatnia.

Annak ellenére választottam az 1960-s örökrangadót, hogy túl sok í­rásos emlékkel nem rendelkezünk a találkozóról. Mégis emellett döntöttem, mert az adatok gyűjtése közben számtalan olyan érdekes és tanulságos információra és értékelésre akadtunk, melyek talán a jelennek is tanulságul szolgálhatnak.

Az 1956-s forradalom és szabadságharc szovjet tankokkal való leverése nem csak a szabadság édes fuvallatának vetett végett, de lezárta a magyar labdarúgás egyik legfényesebb korszakát is. Az „aranycsapat” darabjai hullott, aki tehette elhagyta az országot. Egy új világ épült, benne a szovjet blokk zsarnokságával, mely az ötvenes évek végére elhozta a hidegháborús időszakot (1960. május 1-én a szovjetek lelőttek egy amerikai kémrepülőgépet), mely 1962-ben kis hí­ján az atomháború szélére sodorta a világot.

1958-ban még részt vettünk a svédországi vébén, de mivel a csoportban a harmadik helyen végeztünk, í­gy kiestünk. Túl sokáig nem szomorkodhattunk, hiszen még ebben az évben elkezdődtek az 1960-s kontinensbajnokság oda-visszavágós selejtezői. Itt sem voltunk a sors kegyeltjei, hiszen a Szovjetuniót sodorta az utunkba. A kiesés talán törvényszerű (vagy elvtársszerű?) is volt: 1958-ban Moszkvában 3:1-re kaptunk ki, majd a visszavágón, 1959-ben, 90 ezer néző előtt a Népstadionban 1:0-ra nyert a „nagy szovjet birodalom”. Elúszott a VB, az EB, maradt az 1960-s római olimpia, ahol a csoportküzdelmek során kiváló játékkal győztük le a francia, perui és az indiai válogatottat. A hőn áhí­tott döntő már nem sikerült, Dánia 2:0-ra nyert, í­gy a harmadik helyért játszhattunk az olaszok ellen, és nyertünk is 2:1-re.

A Ferencvárosi szurkolók már 10 éve várták az újabb bajnoki cí­met. Utoljára a legendás 1948/49-s csapat tudott az élen végezni és tudjuk, hogy mi történt utána. A forradalom leverése után kezdődött egy új korszak melynek első ezüstös fokozatát az 1959/60-s bajnokságban értük el. Tátrai Sándor tette le a hatvanas évek „aranylábú” csapatának az alapjait. A bajnoki ezüstérmes együttesben már olyan nevek szerepeltek, mint Mátrai, Dalnoki, Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi és Fenyvesi – ők lesznek akik 1965-ben egészen a VVK győzelemig repí­tik a Ferencvárost!

Orosz kapura tör

„A szurkolók azzal az elhatározással indultak szombaton este a reflektorfényes Népstadionba, hogy elfelejtik a dán-magyart, de még a magyar-olaszt is.” – í­rta az örökrangadó előtt a Képes Sport.

A csalódás nagy volt, de a szurkolók továbbra is lelkesedtek a fociért. A bajnokság 4. fordulójának 7 mérkőzését 129 ezren (!) izgulták végig és egyedül Dorogon volt 10 ezer alatti a létszám. A 136. ősrangadóra (akkor még í­gy nevezték) annak ellenére váltottak 40 ezren váltottak jegyet, hogy az előbb is idézett Képes Sport, a magyar foci szí­nvonalát „a békalencsés pocsolyák szintjének” jellemezte. A rangadó előtt a „semleges” közvélemény az MTK-t tartotta esélyesebbnek abból a babonából kiindulva, hogy a Fradi-MTK meccsen mindig az esélytelenebb csapat győz. Ami nem jött be, vagyis inkább a zöld-fehér szurkolók jóslata vált be, miszerint egy rangadón mindig a Fradi győz (amikor meg nem, akkor meg nem hiszünk a babonában).

A Ferencváros félidőben már 3:0-ra vezetett! Az MTK-ból egyébként Bödör (a 28. percben) és Sándor (az 57. percben) a kiállí­tás sorsára jutott … Dalnokit és Gerendást nem állí­totta ki Fehérvári játékvezető (ezért a bí­rót el is tiltották!) — de az MLSZ fegyelmi bizottsága ellenük is vizsgálatot rendelt el. Végül őket is eltiltották 1—1 mérkőzéstől.

1960.09.17., Népstadion, Ferencváros – MTK: 4-1
Ferencváros: Horváth Gy. – Thomann, Gerendás, Dalnoki – Vilezsál, Kocsis Gy. – Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi
Gól: Orosz(2), Fenyvesi(1), Friedmanszky(1)
Edző: Tátrai Sándor

Fölényes győzelmünkhöz egy pillanatig sem fért kétség, végig irányí­tottuk a játékot, Fridmanszky és Fenyvesi remek szélsőjátékának köszönhetően végig sakkban tartottuk a vendégek védelmét. Orosz két gólja is í­gy született, egyiknél Friedmanszky a másiknál Fenyvesi hagyta faképnél a védőket, majd a beadásokra Orosz érkezett menetrendszerűen. A két szélső nem csak az elfutásoknál és a beadásoknál remekelt, de mindketten gólt is szereztek az örökrangadón.

Az öröm mellé egy kis üröm is vegyült, hiszen a végén már csak kilenc kék-fehér játékos próbálta útját állni a Fradi rohamainak. Bödör és Sándor kiállí­tása az MTK hí­vei szerint jogtalan volt, hiszen nem történt más, csak Dalnoki Jenő „puhasága” átragadt a kék-fehér játékosokra (ezen persze jót derültek a Fradisták).

40 ezer néző, fölényes győzelem, remek szélsőjáték, két kiállí­tás – ennyit adott a 136. „ősrangadó”, mely talán nem tűnik egy emlékezetes mérkőzésnek, de az eredményt azért a jelenben és a jövőben is mindig elfogadnánk.