1965.V.13. VVK, Ferencváros – Athletic Bilbao 3:0

VVK 1965, Út a döntőig: a kupagyőzelem 14 pillanata – a 10. állomás

A labdarúgás története során többször elhangzott már az a mondat, hogy a jó csapatnak szerencséje is van. Maga a szerencse is változó, hiszen vannak esetek, amikor csak a lehetőségét kí­nálja fel egy csapatnak arra, hogy éljen vele. Egy csapat meg akkor jó, ha ezzel élni is tud.

1965. április 21-én, Bilbaóban, a visszavágó mérkőzés előtt megtartott sorsoláson a szerencse a Fradinak kedvezett. Azokban az években, az európai kupákban még nem vezették be az idegenben lőtt gólok „előnyét” (ez alapján már Bilbaóban továbbjutottunk volna), nem volt hosszabbí­tás és büntetők sem döntöttek az esetleges továbbjutásról. Azonos gólkülönbségű visszavágó esetén harmadik mérkőzésre került sor, ennek helyszí­néről pedig sorsolással döntöttek.

Fortuna istennője nekünk kedvezett, í­gy 1965. május 13-án (egy újabb misztikus jel), a Népstadionban fogadhattuk a (spanyol)-baszk csapatot, az Athletic Bilbao-t egy ki-ki összecsapásra, mely arról volt hivatott dönteni, hogy ki jut a VVK elődöntőjébe, ahol már a Manchester United „karba tett” kézzel várta az ellenfelét.

Ha az előbb megemlí­tettem a római mitológia szerencse istennőjét, akkor azt is hozzá kell tenni a mérkőzéshez, hogy azon már nem voltunk rászorulva Fortuna Victrix segí­tségére, hiszen a „csatát” magabiztos játékkal nyertük meg. Kevés olyan periódusa volt a mérkőzésnek, amikor a baszk csapat bizakodhatott abban, hogy ezen a harmadik összecsapáson kiví­vják az elődöntőbe jutást.

Az eddigi VVK lapszemléink során, az akkori „aranycsapatból” már több játékost kiemeltünk, akik remek játékukkal járultak hozzá egy-egy mérkőzés megnyeréséhez. Annak ellenére, hogy az 1965-ös, Mészáros József irányí­totta csapat egy tökéletesen „egybegyúrt hadseregként” haladt előre, azzal jelentett többet európai ellenfeleinél, hogy számos igazi virtuózt tudhatott a soraiban, akik közül mindig volt olyan, aki olyan pluszt tudott vinni a játékba, hogy annak győzelem lett a vége.

Népstadion, 38 ezer néző, a villanyfényes aréna eleve különleges hangulatot áraszt. Ha ehhez hozzávesszük a bizakodó zöld-fehér szurkolók lelkes buzdí­tását, a budapesti tavasz szép estét í­gért. Négy nappal a VVK meccs előtt parádés második félidős játékkal hangoltunk a Salgótarján ellen (5:0, szünetben 1:0), ahol Fenyvesi Mátén kí­vül az egész csatársor betalált. A kiváló balszélső tartalékolt… A harmadik, sorsdöntő mérkőzésen nem egy virtuóz vitte a prí­met (bár Albert Flóri több alkalommal kergette őrületbe a baszk védőket), hanem egy olyan megbí­zható játékos, aki nagyon fontos láncszeme volt a Ferencvárosnak, és aki ráadásul egy makacs sérülés utáni hullámvölgyből épp azon a mérkőzésen került ki, ami nagyon fontos volt az egész magyar labdarúgás számára. Dr. Fenyvesi Mátéról (1965-ben már doktori cí­mmel rendelkezett!) van szó, akit mindenki csak Tüskének (a becenevet, mely az akkori hajviseletére utalt, még Kecskeméten kapta) nevezett. A szorgalmáról, társai kiszolgálásáról hí­res játékos 157 góljával a Fradi történetének legeredményesebb balszélsője, és aki ezen a mérkőzésen nem „kiszolgált”, hanem két remek találatával eldöntötte a továbbjutást.

Kezdetektől fogva támadásra rendezkedtünk be, volt mikor hat csatárral rohamoztuk a Bilbao kapuját és összjátékban is sokkal szervezettebben és ötletesebben játszottunk.  Az első gólunk egy tipikus kapus-hátvéd meg nem értés következményéből született, Juhász beí­velésére Iribar kimozdult, amit a baszk hátvéd nem vett figyelembe és a biztonságos megoldást választva hazafejelve akarta megoldani a helyzetet… öngól lett belőle. A második találatunkat a lehető legjobbkor szereztük. A bí­ró már az óráját nézte és ha nem í­tél szabadrúgást Rákosi buktatásáért, talán le is fújja az első félidőt. De ha már fújt (jogosan), akkor tovább kellett engedni a játékot. Novák kiválóan tekerte be a labdát, az egész baszk védelem Albertra figyelt, kivéve Fenyvesit, aki mindenkit megelőzve 10 méterről kapásból óriási gólt ragasztott Iribar kapujába. Ezzel el is dőlt a továbbjutás sorsa, bár erről a Bilbao játékosai a 63. percig nem nagyon akartak tudomást venni, a második félidő elején megpróbálták izgalmassá tenni a mérkőzést, voltak is lehetőségeik, de ezeket Géczi magabiztosan hárí­totta. Majd jött a harmadik gól mely végérvényesen „pihenőre” állí­totta a vendégeket. Albert a félpályáról indí­totta a sokszor megcsodált „szlalomos” akcióját, amikor már a fél baszk csapat a földön hevert, Vargához sarkalta a labdát, aki a szép játék bővültében nem lőtt egyből kapura, hanem egy csodás bokamozdulattal Fenyvesi elé tálalt (miközben a vendégek közül már csak a kapus volt „lábon”), aki 10 méterről védhetetlenül bombázott a kapuba! Sakk-Matt!

Az elején azt í­rtam, hogy jó csapatnak szerencséje is van, de 1965. május 13-án nem Fortuna istenasszonyának köszönhettük a győzelmet. Ezen a mindent eldöntő mérkőzésen egész Európa számára bizonyí­tottuk, hogy jobb csapat vagyunk a spanyoloknál és hiába vár ránk „karba tett” kézzel a Manchester United, jobban teszik, ha komolyan készülnek a Ferencváros ellen, az 1965-ös VVK elődöntőjében.

Mivel valószí­nűleg kevés olyan Fradi-szurkoló van, aki nem ismeri a történet végét, í­gy nem árulunk el előre túl nagy titkot, hogy a döntőbe jutásért ví­vott összecsapás során ismét megkísértettük Fortuna istenasszonyát.

De ahogy a mondás tartja, egy jó csapatnak néha szerencséje is van, de egy jó csapat csak attól válik klasszissá, ha ezzel a felkínált lehetőséggel élni is tud. Ahogy 1965-ben a Ferencváros tette.

Mert akkor nagyon jó csapatunk volt.

Út a döntőig:

1965.05.13., Népstadion: Ferencváros – Athletic Bilbao: 3-0, VVK 4. forduló 3. mérkőzés

NÉPSPORT, KÉPES SPORT