1976.VI.16. ZTE – Ferencváros 1:3

Bármennyire is akartam visszaemlékezni a 22. bajnoki cí­münket megszerző Zalaegerszeg elleni mérkőzésre, semmilyen emlékkép sem jött elő. Egy kicsit dühös is vagyok magamra, mert éppen arról az évről van szó, mely az egyik legfontosabbnak vélek, egyrészt akkor voltam 18, akkor lettem „érett”, és az a Fradi, mely akkor bajnokság nyert, az jelenti számomra a „csapatot”.

Hajdú J. – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó II. Ferenc, Magyar – ők jelentik számomra a numero 1-et, attól függetlenül, hogy tudom, volt ennél jobb és főleg eredményesebb csapat is. Ami az emlékeket jelenti, például elevenen él bennem a Zalaegerszeg elleni mérkőzést megelőző Videoton elleni bajnoki döntő, ahol, amikor Pusztai Laci (élete góljának is nevezte később) bevágta az egyenlí­tő gólunkat, olyan euforikus hangulat töltötte meg a Szentélyt, ami még mindig borzongást vált ki bennem.

A Zete elleni utolsó mérkőzést meg homály fedi, í­gy maradna az újság, de mivel az sem foglalkozik túl nagy terjedelemben magával az ünnepléssel, abban bí­zom, lesznek olvasók, akiknek jobban működik a memóriája, mint az enyém és néhány mondattal szí­nesí­teni tudják az emlékek felidézését.

AZ 1976-os bajnoki cí­mszerzésünknek a fenti személyes élményeken túl azért is emlékezetes, mert az 1968-as bajnoki cí­münk után hiába voltak jó csapataink, néhány ponttal mindig lemaradtunk a dobogó legfelsőbb fokáról. Akik ismerik a történelmünket, azok tudják, hogy azokban az években (70-75 között) mindig az Újpesti Dózsa nyerte a bajnokságot a Fazekas, Bene, Dunai II., Zámbó (talán nem hagytam ki senkit) csatársornak köszönhetően.

Az akkor verhetetlennek tartott lilákat megelőzni, az bizony hatalmas fegyverténynek számí­tott Dalnoki Jenő csapatától, ahol a pipás mester zseniálisan tudta ötvözni a tapasztalt játékosokat a fiatal „titánokkal” (Ebedli, Nyilasi, Rab, Szabó).

A sorsdöntő Zalaegerszegi összecsapás előtt óriási eső zúdult a városra, de ettől függetlenül telt ház, 22 ezer (!) néző várta a csapatokat. Nekünk a döntetlen már elég lett volna, ezért egy kicsit óvatosabban kezdtünk, de az első félidő közepétől már a Fradi irányí­totta a mérkőzést. A gólgyártás a második félidőben indult be, és tulajdonképpen 5 perc alatt el is dőlt minden, hiszen e rövid periódus alatt Ebedli, Nyilasi és Szabó is betalált, és a bajnokság utolsó 20 perce már az ünneplés jegyébe telt, amit a mérkőzés vége felé egy Szimacsek gól sem tudott megakadályozni.

Nyertünk 3:1-re, ezzel nyolc év után megszereztük a 22. bajnoki cí­münket. Azt nem tudom megmondani, hogy vajon milyen ómen, egy ilyen bajnoki emlékek felidézése a szombati mérkőzés előtt, de a sors éppen ezt az újságot adta elém. Vagy talán nem is a sors keze van a dologban? Talán a Széchenyi Könyvtárban nem is véletlenül került elő éppen az 1976. június 17.-i Népsport?

Mivel szándékosság a legváratlanabb esetben is elő szokott fordulni, és mivel mindannyian tudjuk, hogy milyen fontos mérkőzés előtt állunk még akkor is, ha ez még nem a bajnoki cí­mről szól. Ennek fényében meg talán nem is meglepő, hogy a véletlent mi magunk idéztük elő azzal, hogy éppen ezt az újságot kértük ki a könyvtárból.

Mert egyelőre bajnoki cí­mről nem álmodozhatunk, de egy olyan eredményt, mint 1976-ban, még jó lenne elérni Zalaegerszegen.

– lalolib –