1981.VIII.30. Ferencváros – DMVSC 3-2

Először jelenik meg a felirat a villanyújságon

Annak ellenére, hogy nem tartozom a „memóriabajnokok” népes táborába, néha velem is előfordul, hogy egy évszámról, egy gólról, egy játékosról olyan emlékek jutnak az eszembe, melyekről azt hittem, hogy már réges-rég a feledés homályába merültek. Pedig átéltem őket, pedig akkor nagyon jelentősen befolyásolták az életemet, de a sajnos egyre gyorsabban haladó évek úgy törölték őket ki az agyamból, mintha egy „delete” billentyűvel ellátott fűnyí­ró rohangászna a fejemben. Maradva a számí­tógépes hasonlatnál, a törlés ott sem végleges, ott is vissza lehet állí­tani a törölt fájlokat, csak kell egy program, mely megkeresi a vincseszter eldugott zugaiban az állományokat és egy könnyed mozdulattal ismét láthatóvá teszi azt, amiről már azt hittük, hogy végleg elveszett. Mivel azonban nem vagyunk gépek (bár ki tudja mit hoz a jövő), í­gy nálunk „recovery” program helyett egy képre, vagy egy dátumra van szükség ahhoz, hogy visszatérjenek a rég elfeledett emlékek.

Amikor keresgéltem oldalunk „kincsesbányájában” a hétvégi Debrecen elleni bajnokihoz a muzeális lapszemle alapanyagát, elég gyorsan kiszúrtam egy mérkőzést, mely egyből nagyon „közelinek” mutatkozott ahhoz, hogy saját emlékeimmel is fel tudjam dúsí­tani. 1981. augusztus 31. Ferencváros-Debrecen 3:2 – először csak ennyi jelent meg az oldal keresési találatai között, de ennyi elég is volt a végső döntéshez. Egyrészt győztünk és bármennyire is hozzátartoznak a múltunkhoz a vereségek is, egy bajnoki beharangozónál még sem illik egy ilyen találkozóra emlékezni. Jobb győztes emlékekkel nekivágni a jelennek! Ahogy elém tárult a mérkőzésről a részletes, Népsport beszámoló és elkezdtem olvasni azon vettem észre magam, hogy bármennyire is azt hittem, hogy emlékszem magára a mérkőzésre, egy-két rezdülésen kí­vül (ezekről majd később) igazából még arra sem emlékeztem, hogy 0:2-ről fordí­tva nyertünk a Debrecen ellen.

Menyhárt és Rab párharca (fotó: Farkas József)

Akkor meg mire voltam olyan büszke és miért éreztem azt, hogy 1981-ben ott ültem a Szentély lelátóján? A válasz a dátumban rejlik és aki valaha részese volt a szocialista rendszer katonás rendjének, az tudja, hogy az idővel széppé avanzsáló megaláztatások mellett a leszerelés dátuma volt a legszebb pillanata annak a 18 hónapnak (én legalábbis annyit „szolgáltam” le) amit bakaruhában töltöttünk és ami életünk legfölöslegesebb időszakának számí­tott. Az meg számomra 1981 augusztusa volt, innen meg elég természetes folyamat következett egy Fradista számára: az első adandó alkalommal zöld-fehérbe kellett öltözni, be kellett szippantani a zöld gyep illatát és hosszú hónapok után végre együtt kellett énekelni a táborral és együtt kellett szurkolni a Fradi újabb győzelméért. Itt jön a képbe az augusztus végi bajnoki, a kétgólos hátrányból megnyert Debrecen elleni mérkőzés, melyről mindentől függetlenül elég kevés személyes emlékem maradt. Az igazi okát nem tudom, ráadásul itt nem is volna szép dolog bizonyos „a” betűs dologra fogni a dolgot, pedig a régi barátokkal való újbóli találkozás miatt lehettek ilyen természetű problémáim. Főleg 23 évesen.

Ha pedig 1981 és Ferencváros, akkor számomra Nyilasi Tibor, de róla már annyiszor í­rtam (és minden bizonnyal még fogok is), hogy most inkább egy régi „ellenfelet” emlí­tek meg, Koch Robit, aki ellen serdülő koromban (talán már igaz sem volt) még játszottam, vagyis inkább ő játszott velem, hiszen néha úgy eldugta előlünk a labdát, hogy abban sem voltunk biztosak, hogy focimeccsen vagyunk. De most még sem róluk kéne itt értekeznem, mert ha ránézünk az osztályzatokra akkor látható, hogy a Debrecen elleni győzelemben nem a Nyilasi-Koch páros vitte a prí­met, hanem egy másik „zsugás” és egy „ví­zhordó”. Furcsa párosí­tás, pedig az akkori Ferencvárost épp ez a kettőség jellemezte. Nyilasi és Takács, Koch és Jancsika, Ebedli és Pogány. Ez a nagyszerű kettőség hozta meg hosszú szünet a bajnoki cí­met 1980/81-ben Novák Dezső irányí­tása alatt. A mester csodálatos érzékkel tudta vegyí­teni a szépet a kulimunkával. Ehhez meg volt a játékosokban az alázat, mely végül is elhozta a várva várt bajnoki aranyat.

Pogány László

Ennek a fényében nyitott az 1981/82-es bajnokság és ha valaki előre szól, hogy bizony egy nagyon hosszú és fájdalmas pauza következik a bajnoki aranyat illetően (a következőre 1991/92-ben került sor, már Nyilasi Tibor edzősége mellett), talán mi szurkolók sem vártuk volna annyira az 1981-es bajnokságot. A Debrecen elleni mérkőzés az őszi szezon harmadik fordulójában került sor. A nyitányon simán vertük a Csepelt, majd meglepetésre elég simán kikaptunk Békéscsabán, mely megmutatta, hogy nem lesz könnyű menet a bajnoki cí­münk védelme. Mely nem is lett az, hiszen a Győr mögött a másodikat lettünk, pedig ha 1982 áprilisában azon a szakadó esőben lejátszott Fradi-Győr meccsen nyerünk akkor még bajnokok is lehettünk volna…

De most inkább térjünk vissza a Debrecen elleni mérkőzéshez, hiszen eddig sok mindenről volt szó, csak magáról a meccsről nem. Pedig változatos, élénk iramú találkozón szurkoltunk telt ház előtt, bár ezt a jelzőt nem nagyon szeretem használni, hiszen a nyolcvanas években igazán senki sem tudta megmondani, hogy mit jelentett a teltház az Üllői úton, hiszen volt olyan, hogy még a lépcsőkön is szurkolók szorongtak. Bár Novák Dezső soha nem tartozott az „ideges” edzők sorába, de valószí­nűleg ő sem repkedett az örömtől, amikor a 36. percben már 2:0-ra vezettek a vendégek. Pedig már az öltözőben figyelmeztette a csapatot, utalva a Csepel meglepetés győzelmére a Honvéd ellen: „Okuljatok a kispesti példából, nehogy minket is kudarc érjen!” Mintha látnoki képességgel megérezte volna, hogy a csapat még nem heverte ki a békéscsabai fiaskót. A találkozó előtt még talán viccesen utalt a Csepel győzelmére, de valószí­nűleg a szünetben már sokkal harsányabban bí­rálta a játékot, bár ez állí­tólag soha nem tartozott a „fegyverei” közé a mesternek.

Jancsika Károly

Az viszont tény, hogy a második félidőben egy teljesen más Fradi lépett a pályára, igaz ehhez kellett az előbbiekben már emlí­tett egyik „ví­zhordó”, Jancsika beállí­tása, aki egyből stabilabbá tette a csapat játékát és Rab is többször léphetett fel a támadásokhoz. Ebedli is egyre többször küldte támadásba a csatárokat, sőt az első gólunkat is Zoli fejelte, ami ismerve őt, elég „parádés” cselekedett volt még akkor is, ha ezt négy méterről kellett teljesí­tenie. A szépí­tő gól után már nem volt kegyelem. Egy vitatott büntető után jött az egyenlí­tés is. Nyilasi nemes egyszerűséggel a debreceni védőt rálökte Szokolaira, aki emiatt elesett, a bí­ró meg a büntetőpontra mutatott. Pogány Laci meg magabiztosan értékesí­tette. Még fel sem ocsúdtak a vendégek a szerintük jogtalan büntető miatt és tí­z percre rá már a Fradi vezetett: Pogány bombázott egy kapufáról kipattanó labdát a hálóba!

Ha nehezen is, de a „második félidei teljesí­tményünk alapján rászolgáltunk a győzelemre” (Novák Dezső), ezzel sikerült lemosni a békéscsabai „gyalázatot”. Igazán soha nem kerestem utalásokat a múlt felidézése és az előttünk álló bajnoki között. Nem is lenne értelme, hiszen más korban élünk, más lett a maga a játék is. A szurkoló persze továbbra sem változott. Legfeljebb öregebb lett, legfeljebb többet zsörtölődik és tovább emlékezik a múlt dicsőségén, mint kellene, de hát ilyenek vagyunk.

Nekünk még megadott, hogy élőben láthattuk azokat, akik a jelen számára is szerethetővé tették a Ferencvárost.

– lalolib – 2012. március 2.