„Húszperces“ rangadó Kispesten
Belefogni egy muzeális lapszemlébe úgy, hogy közben az agyunk teljesen máshol jár és máshol próbálja megkeresni a válaszokat, nem a legszerencsésebb dolog. Még annak ellenére sem, hogy szerkesztőtársaim általában úgy választanak mérkőzést a beharangozóhoz, hogy legyen valami kis „áthallás” a dicső múlt és a jelen között. Példálózni nem szeretünk és nem is szoktuk a mindenkori jelen gondjaira a múltban keresni a válaszokat, de szurkolóként azért minden elkövetünk annak érdekében, hogy a múlttal ha nem is a csapatnak, de a szurkolóknak adjunk egy kis „alapozást” a jelen mérkőzéséhez.
2011. augusztusában a nyári nyugodtság helyett az őszi viharok tornyosulnak az Üllői út 129. felett és olyan veszélyhelyzetet vetítenek elő, hogy sokan narancsriadót fújtak és fújnak is egyhuzamban. Ennek ellensúlyozására talán jobb lett volna egy győzelmi beharangozóval feledtetni a jelen nyomorúságát, de most véletlenül sem akartunk olyan tükröt tartani a jelen elé, mely görbe tükörként eltorzítaná az igazi lényeget. Magát a muzeális emlékezést. Mert legyen bármilyen esendő a jelen és bizonytalan a jövő, a múlt felidézése maradjon meg a nosztalgiának, a simogató emlékezésnek és annak az örömnek, hogy akik átélték a dicső múltunkat a jelen minden pillanatában bele tudnak szagolni a múlt illatos virágába.
Ettől függetlenül szerkesztőtársam ismét jól választott mérkőzést. Bár kicsi a hasonlósága a jelennel, de meg vannak azok a kapaszkodók, melyek össze tudják kötni az idővonal negyven évét. 1970 új évtizedet nyitott – bár a matematikusok imádnak vitázni azon, hogy 0-val vagy az 1-el kezdődik minden új – és a maga nyugalmával békésen telt el az egész világon. A politika sem tartogatott meglepetéseket és bár megkezdődtek az amerikai-vietnámi béketárgyalások, a háború vége még nagyon messzinek látszott. A tudomány meglepte a világot. A NATO fellőtte az első távközlési műholdat, válaszul az oroszok űrszondája landolt a Holdon. Az Apolló-13 kapitánya szájából meg elhangzik a világ egyik leghíresebb mondata: „Houston, we have a problem.”
Amit ma, 2011. augusztus 12-én így lehetne „ferdíteni”: „Fradi, van egy kis gond.” De ne legyünk igazságtalanok és maradjunk 1970-nél. Ettől függetlenül 1970-re is igaz az előbbi „ferdítés”, hiszen a sérült Géczi Pistának egyszerűen nem volt helyettese. Azt nem tudni, kinek az fejéből pattant ki az ötlet, de a meglepő megoldás született. Egy 39 éves kapus mellett döntöttek, aki még az ötvenes években divattá tette a nap elleni sapka viseletet és akit 1959-ben simán elküldtek a Fradiból, de akinek a szíve mindig is zöld-fehér maradt bármerre is sodorták a hullámok. És mikor 1970-ben a Fradi vezetői megkeresték azzal, hogy térjen vissza az első csapathoz, azonnal igent mondott. Nem mérlegelt, nem kért számon semmit. Tudta, hogy segítenie kell, tudta, hogy csak vésztartalékként számítanak rá, de az örök szerelemnek még 39 évesen sem mondhatott nemet. Gulyás Gézáról van szó, a Fradi legendás kapusáról, aki 206 alkalommal védte a kaput (csúcstartó is lehetett volna, ha 1959-ben politikai nyomásra nem távolítják el a Fradiból) és 1 gólt is szerzett, mely emlékezetes esemény, hiszen az utolsó bajnoki fellépésén (1971.06.21) büntetőből szerezte a Dunaújváros ellen. És ha hasonlóságot akarunk keresni a múlt és a jelen között, akkor adva van, hiszen az elmúlt héten lett a Fradi igazolt játékosa Végh Zoltán akit negyven évesen igazoltuk le és aki majdnem akkor született, amikor a muzeális lapszemlénk „játszódik”.
A kapuson kívül van még hasonlóság, de ez tényleg csak a véletlen műve és semmi szerepet nem játszik a kiválasztásban. A hatvanas évek végén már kezdett felbomlani az „aranylábúak” korszaka és bár az 1970-es egy szezonos bajnokságban még döntőt játszottunk a Dózsával (2:3, 1:1 így másodikok lettünk), de a bomlás jelei már mutatkoztak, melyek főleg személyi konfliktusokban csúcsosodtak ki. 1969 decemberében váratlanul eligazolt Szűcs Lajos, de ezzel a problémák még nem oldottak meg teljesen. Kevés információval rendelkezünk és nem is akarunk konkrét tények nélkül vagdalkozni, de elég megnézni az 1970-es csapat összeállítását és hamar rájövünk, hogy kik között is alakulhattak ki a viták.
Problémák tehát 1970-ben is voltak, de ez legfeljebb a pályán kívülre volt jellemző, ebből a játék közben semmit sem lehetett érezni. Mert akkor még a játék volt az első. Ha felhúztad magadra a zöld-fehér mezt, ha kifutottál a több tízezer szurkoló elé, ha megláttad a pöttyöst a kezdőponton, már semmi sem létezett tovább, csak a játék. Bár eddig is voltak már olyan muzeális beharangozóim ahol éppenséggel a mérkőzésről írtam a legkevesebbet, és most sem halmoztam el információval a kedves olvasót a találkozóról, de az Apolló-13 kapitányának „tényszerű” mondatának utóhatása sok felé terelte a gondolataimat.
Az akkori labdarúgásunk erejét mutatja az is, hogy a Honvéd csapatában is olyan játékosok szerepeltek (Bicskei, Tajti, Komora, Kocsis, Kozma) akik hosszú ideig töltötte be jelentős szerepet a magyar labdarúgásban. A Fradi 1970-es összetétele éppen átmenetet képzett azok között akik a hatvanas években játszottak főszerepet (Páncsics, Rákosi, Albert, Branikovits, Szőke) és azok között akik a hetvenes években (Vépi, Megyesi, Bálint, Mucha) vezetik sikerre a Ferencvárost. Sajnos abban már nem vagyok biztos, hogy 2050-ben az akkori szurkolók az előbbiekhez hasonlítható neveket tudnak majd felsorolni 2011-ből. Legfeljebb a bizonytalanságra, a széthúzásra fognak emlékezni és arra, hogy akkor is volt egy kapus a Fradiban, akik 40 évesen igazoltunk le. Mint 1970-ben Gulyást, akiről az akkor így írtak: „Őt a sors a tenyerébe vette és felemelte: tizenkét évvel a visszavonulása után újra szerepelt a CSAPATBAN!”
így írva a csapat szót, csupa nagybetűvel. Mert akkor még beszélhettünk csapatról mert akkor még létezett a FERENCVÁROS. Csupa, csupa nagybetűvel.
– lalolib, 2011.08.13. –
Vélemény, hozzászólás?