1961.IV.2. Ú. Dózsa – Ferencváros 0:2
Nem tehetek róla, a hatvanas években készült sportfotók mindig rabul ejtenek. Eddig igazán nem is gondolkodtam azon, hogy ennek mi is az oka, igaz nem is volt szándékomban megfejteni a titkot. Persze belül tudtam, hogy ennek a szeretetnek könnyen megfejthetők az okai, hiszen egyrészt a hatvanas évek Ferencvárosa oly sok dicsőséget szerzett, hogy azokra való emlékezés mindig újabb és újabb erőt ad, másrészt gyerekként éltem meg azokat az éveket. Melyek ugyan szegénységben teltek el, de apám jóvoltából hamarabb fújtam a Fradi összeállítását, mint a „csip-csip csókát” amit anyám próbált játszani velem elalvás előtt. Ez meg eleve kijelölte számomra az utat, így amikor már öt-hat évesen kezdtem „meghódítani” a grundot, természetes volt, hogy Albert vagy Fenyvesiként kergettem a bőrgolyót, bár ha idősebbek is közénk álltak, akkor a gyengébb jogán le kellett mondanom a sztárnevekről. Nem estem kétségbe, mert ott volt nekem Juhász Pista vagy Rátkai Laci, akiket ritkán választottak a „nagyok”. Pedig milyen csodálatos játékosok voltak ők is!
De most ne kalandozzunk annyira előre, hiszen ma egy 1961-es derbit próbálunk feleleveníteni és mivel akkor még csak három éves voltam, így főleg anyám „csip-csip csókájára” figyeltem, bár ahogy ismerem apám, szerintem ott állt fölöttünk és már akkor próbálta belém sulykolni a családi házunkat körül ölelő Fradizmusát. Mely nem csak a zöldre meszelt falakban teljesedett ki, hanem azokban a képekben is melyeket azokon a Fradi meccseken készített, melyekre néha-néha fel tudott utazni. Imádott fotózni, még ma is érzem az előhíváskor használt fixirsó oldat szúrós szagát és azt a semmivel sem pótolható élményt, ahogy a fotópapíron szép lassan megelevenedik az elkapott történet. Talán emiatt is ejtenek örökké rabul a hatvanas évekbeli képek. így jártam most is, ahogy keresgéltem az Újpesti Dózsa elleni muzeális bajnoki beharangozóhoz a „témát”, egy kép pillanatok alatt eldöntötte a kérdést. A képen két nagyszerű hátvéd, Dalnoki és Mátrai mutat be egy olyan akrobatikus mozdulatot a levegőben, mely percekig rabul ejtett. A hátvédek „balett mozdulata” mellett a Képes Sport remek fotósának sikerült elcsípnie Kocsis György gólját is, amit a középpályásunk 22 méterről bombázott az Újpesti kapuba.
Az elmúlt években többször hivatkoztam a világ egyik legismertebb fotósának, Pierre Dubreuil (elefántos képe az Eiffel toronnyal több százezer dollárt is ér) mondásával, miszerint a „képek mesélni tudnak”, mely a mai muzeálisunkat is „ihlette”. A Képes Sport akkori fotósai gondoskodtak arról, hogy a képeken keresztül tudjuk átélni annak a győzelemnek az izét, mely igazán semmivel sem pótolható.
1961. április 2-án úgy látogattunk a Megyeri útra, hogy a találkozó esélyese a hazai csapat, mely ha nyer, nagy lépést tesz a bajnoki cím felé. A Fradi ellenben abban bízott, ha elhozza a két pontot, akkor egyrészt megerősíti a negyedik helyét a tabellán és továbbra is harcban állhat a dobogós helyekért. Ez a kettőség 30 ezer szurkolót ki is csalogatott a pályára mely eleve gondoskodott a jó hangulatról. A zöld-fehér játékosok, Dékány, Rákosi és Fenyvesi vezetésével meg arról, hogy főleg a Fradi szurkolók örüljenek jobban. Rajtuk kívül a védelem sziklaszilárdnak bizonyult, ezen felül még jól is indították a csatárokat, akik főleg a baloldalon számtalan esetben kergették őrületbe a hazai védőket, de a fiatal Albert is gondot okozott kifürkészhetetlen megmozdulásaival.
A győzelem, a soha semmivel sem pótolni „lila-verésen” túl azt is jelentette, hogy továbbra is többesélyes maradt a bajnokság. A Dózsát nem csak az a tény keserítette el, hogy az ősi ellenfél győzni tudott a Megyeri úton, hanem az is, hogy utána sem tudtak talpra állni, melynek az lett a következménye, hogy a végül a Vasas nyerte az 1960/61-es bajnokságot. Mi maradtunk a negyedik helyen, de már akkor sejthető volt, hogy innentől „új szelek” kezdenek fújni a magyar labdarúgás egyre tisztuló egén. Két év és 1963-től már mi vagyunk az uralkodók. Bajnoki címek, kupagyőzelmek és nemzetközi sikerek fémjelzik a hatvanas éveket. Akkor nagyon jó volt szurkolónak, de gyereknek is lenni.
Öt-hat évesen egy gatyában kergettük a labdát a páskomon és nem nagyon érdekelt minket, hogy a világban milyen játékosokat imádnak a szurkolók. Mi Albertek, Rákosik és Juhászok akartunk lenni, mert őket tartottuk a világ legjobbjainak, mert apáink értük töltötték meg a stadionokat és miattuk adták át nekünk a Ferencváros soha el nem múló szeretetét.
– lalolib –
3 hozzászólás a(z) 1961.IV.2. Ú. Dózsa – Ferencváros 0:2 bejegyzéshez