1981.VIII.30. Ferencváros – DMVSC 3-2

Annak ellenére, hogy nem tartozom a „memóriabajnokok” népes táborába, néha velem is előfordul, hogy egy évszámról, egy gólról, egy játékosról olyan emlékek jutnak az eszembe, melyekről azt hittem, hogy már réges-rég a feledés homályába merültek. Pedig átéltem őket, pedig akkor nagyon jelentősen befolyásolták az életemet, de a sajnos egyre gyorsabban haladó évek úgy törölték őket ki az agyamból, mintha egy „delete” billentyűvel ellátott fűnyí­ró rohangászna a fejemben. Maradva a számí­tógépes hasonlatnál, a törlés ott sem végleges, ott is vissza lehet állí­tani a törölt fájlokat, csak kell egy program, mely megkeresi a vincseszter eldugott zugaiban az állományokat és egy könnyed mozdulattal ismét láthatóvá teszi azt, amiről már azt hittük, hogy végleg elveszett. Mivel azonban nem vagyunk gépek (bár ki tudja mit hoz a jövő), í­gy nálunk „recovery” program helyett egy képre, vagy egy dátumra van szükség ahhoz, hogy visszatérjenek a rég elfeledett emlékek.

Amikor keresgéltem oldalunk „kincsesbányájában” a hétvégi Debrecen elleni bajnokihoz a muzeális lapszemle alapanyagát, elég gyorsan kiszúrtam egy mérkőzést, mely egyből nagyon „közelinek” mutatkozott ahhoz, hogy saját emlékeimmel is fel tudjam dúsí­tani. 1981. augusztus 31. Ferencváros-Debrecen 3:2 – először csak ennyi jelent meg az oldal keresési találatai között, de ennyi elég is volt a végső döntéshez. Egyrészt győztünk és bármennyire is hozzátartoznak a múltunkhoz a vereségek is, egy bajnoki beharangozónál még sem illik egy ilyen találkozóra emlékezni. Jobb győztes emlékekkel nekivágni a jelennek! Ahogy elém tárult a mérkőzésről a részletes, Népsport beszámoló és elkezdtem olvasni azon vettem észre magam, hogy bármennyire is azt hittem, hogy emlékszem magára a mérkőzésre, egy-két rezdülésen kí­vül (ezekről majd később) igazából még arra sem emlékeztem, hogy 0:2-ről fordí­tva nyertünk a Debrecen ellen.

Akkor meg mire voltam olyan büszke és miért éreztem azt, hogy 1981-ben ott ültem a Szentély lelátóján? A válasz a dátumban rejlik és aki valaha részese volt a szocialista rendszer katonás rendjének, az tudja, hogy az idővel széppé avanzsáló megaláztatások mellett a leszerelés dátuma volt a legszebb pillanata annak a 18 hónapnak (én legalábbis annyit „szolgáltam” le) amit bakaruhában töltöttünk és ami életünk legfölöslegesebb időszakának számí­tott. Az meg számomra 1981 augusztusa volt, innen meg elég természetes folyamat következett egy Fradista számára: az első adandó alkalommal zöld-fehérbe kellett öltözni, be kellett szippantani a zöld gyep illatát és hosszú hónapok után végre együtt kellett énekelni a táborral és együtt kellett szurkolni a Fradi újabb győzelméért. Itt jön a képbe az augusztus végi bajnoki, a kétgólos hátrányból megnyert Debrecen elleni mérkőzés, melyről mindentől függetlenül elég kevés személyes emlékem maradt. Az igazi okát nem tudom, ráadásul itt nem is volna szép dolog bizonyos „a” betűs dologra fogni a dolgot, pedig a régi barátokkal való újbóli találkozás miatt lehettek ilyen természetű problémáim. Főleg 23 évesen.

Ha pedig 1981 és Ferencváros, akkor számomra Nyilasi Tibor, de róla már annyiszor í­rtam (és minden bizonnyal még fogok is), hogy most inkább egy régi „ellenfelet” emlí­tek meg, Koch Robit, aki ellen serdülő koromban (talán már igaz sem volt) még játszottam, vagyis inkább ő játszott velem, hiszen néha úgy eldugta előlünk a labdát, hogy abban sem voltunk biztosak, hogy focimeccsen vagyunk. De most még sem róluk kéne itt értekeznem, mert ha ránézünk az osztályzatokra akkor látható, hogy a Debrecen elleni győzelemben nem a Nyilasi-Koch páros vitte a prí­met, hanem egy másik „zsugás” és egy „ví­zhordó”. Furcsa párosí­tás, pedig az akkori Ferencvárost épp ez a kettőség jellemezte. Nyilasi és Takács, Koch és Jancsika, Ebedli és Pogány. Ez a nagyszerű kettőség hozta meg hosszú szünet a bajnoki cí­met 1980/81-ben Novák Dezső irányí­tása alatt. A mester csodálatos érzékkel tudta vegyí­teni a szépet a kulimunkával. Ehhez meg volt a játékosokban az alázat, mely végül is elhozta a várva várt bajnoki aranyat.

Ennek a fényében nyitott az 1981/82-es bajnokság és ha valaki előre szól, hogy bizony egy nagyon hosszú és fájdalmas pauza következik a bajnoki aranyat illetően (a következőre 1991/92-ben került sor, már Nyilasi Tibor edzősége mellett), talán mi szurkolók sem vártuk volna annyira az 1981-es bajnokságot. A Debrecen elleni mérkőzés az őszi szezon harmadik fordulójában került sor. A nyitányon simán vertük a Csepelt, majd meglepetésre elég simán kikaptunk Békéscsabán, mely megmutatta, hogy nem lesz könnyű menet a bajnoki cí­münk védelme. Mely nem is lett az, hiszen a Győr mögött a másodikat lettünk, pedig ha 1982 áprilisában azon a szakadó esőben lejátszott Fradi-Győr meccsen nyerünk akkor még bajnokok is lehettünk volna…

De most inkább térjünk vissza a Debrecen elleni mérkőzéshez, hiszen eddig sok mindenről volt szó, csak magáról a meccsről nem. Pedig változatos, élénk iramú találkozón szurkoltunk telt ház előtt, bár ezt a jelzőt nem nagyon szeretem használni, hiszen a nyolcvanas években igazán senki sem tudta megmondani, hogy mit jelentett a teltház az Üllői úton, hiszen volt olyan, hogy még a lépcsőkön is szurkolók szorongtak. Bár Novák Dezső soha nem tartozott az „ideges” edzők sorába, de valószí­nűleg ő sem repkedett az örömtől, amikor a 36. percben már 2:0-ra vezettek a vendégek. Pedig már az öltözőben figyelmeztette a csapatot, utalva a Csepel meglepetés győzelmére a Honvéd ellen: „Okuljatok a kispesti példából, nehogy minket is kudarc érjen!” Mintha látnoki képességgel megérezte volna, hogy a csapat még nem heverte ki a békéscsabai fiaskót. A találkozó előtt még talán viccesen utalt a Csepel győzelmére, de valószí­nűleg a szünetben már sokkal harsányabban bí­rálta a játékot, bár ez állí­tólag soha nem tartozott a „fegyverei” közé a mesternek.

Az viszont tény, hogy a második félidőben egy teljesen más Fradi lépett a pályára, igaz ehhez kellett az előbbiekben már emlí­tett egyik „ví­zhordó”, Jancsika beállí­tása, aki egyből stabilabbá tette a csapat játékát és Rab is többször léphetett fel a támadásokhoz. Ebedli is egyre többször küldte támadásba a csatárokat, sőt az első gólunkat is Zoli fejelte, ami ismerve őt, elég „parádés” cselekedett volt még akkor is, ha ezt négy méterről kellett teljesí­tenie. A szépí­tő gól után már nem volt kegyelem. Egy vitatott büntető után jött az egyenlí­tés is. Nyilasi nemes egyszerűséggel a debreceni védőt rálökte Szokolaira, aki emiatt elesett, a bí­ró meg a büntetőpontra mutatott. Pogány Laci meg magabiztosan értékesí­tette. Még fel sem ocsúdtak a vendégek a szerintük jogtalan büntető miatt és tí­z percre rá már a Fradi vezetett: Pogány bombázott egy kapufáról kipattanó labdát a hálóba!

Ha nehezen is, de a „második félidei teljesí­tményünk alapján rászolgáltunk a győzelemre” (Novák Dezső), ezzel sikerült lemosni a békéscsabai „gyalázatot”. Igazán soha nem kerestem utalásokat a múlt felidézése és az előttünk álló bajnoki között. Nem is lenne értelme, hiszen más korban élünk, más lett a maga a játék is. A szurkoló persze továbbra sem változott. Legfeljebb öregebb lett, legfeljebb többet zsörtölődik és tovább emlékezik a múlt dicsőségén, mint kellene, de hát ilyenek vagyunk.

Nekünk még megadott, hogy élőben láthattuk azokat, akik a jelen számára is szerethetővé tették a Ferencvárost.

– lalolib – 2012. március 2.