1971.V.23. Ferencváros – DVTK 2:0

A Ferencvárosi labdarúgás egyik legemlékezetesebb és legsikeresebb korszaka ért végett az 1968-s bajnoki cí­mmel és a VVK döntővel. A hatvanas évek sikersorozata, a négy bajnoki cí­mmel, a VVK döntővel, a világválogatottakkal, Albert aranycipőjével nem múlt el az egyik pillanatról a másikra, hiszen azok még a következő évtized feléig kitartottak. Bajnoki ezüstérem, UEFA kupa elődöntő 1972-ben és KEK döntő 1975-ben. De valami végérvényesen lezárult, az „aranylábú gyerekek” helyett ifjú titánok jöttek, és bár értek el sikereket, de olyan hegemóniát mint hatvanas években már tudtak szerezni. Természetesen az utolsó bajnoki cí­münk után öregnek nevezett játékosok nem „adták olcsón a bőrüket”. 1971-ben Géczi, Novák, Páncsics, Juhász, Szőke, Branikovits, Albert és Rákosi már nem tartozott a fiatalok közé, többen már az 1965-s VVK győztes csapatnak is a tagjai voltak. A szurkolók is elfordultak a focitól, az 1969-s marseilles-i vereség sokkoló hatása nagyon lassan múlt el. Érdekes, hogy a válogatott valamennyi selejtezőjére 1969-ben került sor, és ez már – a 1967-es és 1968-as Fradi dupla után – Újpesti korszak volt, minden idők legjobb Dózsája, amely éppen 1969-ben kezdte meg páratlan sorozatát a bajnokságban, és ebben az évben VVK döntőt is játszott. Akkor vajon mi vezethetett az azóta csak „jönnek a csehszlovákok” focitragédiához?

Könnyű lenne az egész kudarcot Sós Károly nyakába varrni, akit NDK-ból hí­vtak haza (helyesebben „parancsoltak”) Illovszky Rudolf váratlan lemondása után, és aki alig ismerte a hazai mezőnyt, de valószí­nűleg az okok mélyebben gyökereztek. Rövid és viharos kapitánysága alatt “sikerült” elrontani az 1968-as EB négy közé jutást (a negyeddöntőben a szovjetek ellen 2-0 Budapesten, 0-3 Moszkvában, ez utóbbi volt Varga Zoltán utolsó válogatott mérkőzése), és az 1970-es VB kijutást, összesí­tett mérlege pedig alig jobb, mint 50 %, ami azzal a játékosgenerációval nem kis „bravúr” volt. Ez a sikerhez szokott szurkolókban már olyan mély nyomokat hagyott, hogy ezekben az években nem nagyon volt divat mérkőzésekre járni.

Ennek fényében nem lehet csodálkozni azon, hogy 1971. május 23-án, a Népstadionban, a Diósgyőr elleni mérkőzésünkre csak 7 ezren váltottak jegyet. Pedig fontos volt a győzelem, hiszen a következő hétvégén a Dózsa következett mely öt ponttal vezette a bajnokságot, de amit egy bravúros győzelemmel csökkenteni lehetett volna. Mellesleg sikerült is és május 29-én, a Megyeri úton Szőke Pistának a 88. percben lőtt bombagóljával nyertünk meg 1:0-ra, az akkor már „mágikusnak” nevezett Dózsa ellen.

Visszatérve a május 23-i DVTK elleni mérkőzésre az előzetes latolgatás biztos Fradi győzelmet jelzett. A Fradi még nem tett le a bajnoki cí­mről, a DVTK meg a középmezőnyben foglalt helyett, bár a diósgyőri labdarúgás „aranykorszakát” (1974-1984) elhozó csapatból Veréb, Salamon, Oláh és Fekete már tagja volt az 1971-s csapatnak (Fekete a tartalékcsapatban játszott). Nem csak a latolgatások szintjén volt sima mérkőzés a zöld-fehérek számára, de a pályán is csak a gólkülönbség volt kérdéses. Az első percből kezdve jobban játszottunk és ha a csatárok nem szórakozzak el a jobbnál jobb helyzeteket, nagyobb arányban is győzhettünk volna. így is Juhász és Branikovits góljaival nyertünk 2:0-ra és jó előjelekkel várhattuk a Dózsa elleni rangadót.

A mezőny legjobb játékosa sokunk kedvence, Juhász Pista volt, aki „azok közé a kevesek közé tartozott, akik futva játszották a focit, aki többször került gólhelyzetbe, megbí­zhatóan segí­tett a védelemnek, s egyedül próbálta helyettesí­teni az FTC nem létező középpályásait.” A DVTK elleni meccs előtt a gyülekező szurkolók is azon keseregtek, hogy nincs Juhásznak megfelelő társa és rajta kí­vül majd legfeljebb a bí­ró fog majd futni a pályán. Juhász 1963-ban nagyon fiatalon (18 évesen) lett a csapat tagja, 19 évesen már bajnokságot nyert és még nem volt 20 amikor Torinóban magasba emelhette társaival a VVK serleget. Páratlan pályafutás az övé, 4 bajnokcí­m, 6 ezüstérem, 3 bronzérem, melyek azt is jelentik, hogy 13 éves pályafutása alatt, mindössze egyszer (1971/72) nem végzett dobogón a magyar bajnokságban. Összesen 490 alkalommal lépett a pályára zöld-fehérben és 84 gólt szerzett. „Juci” Alsónémediből indulva hódí­totta meg a világot és a zöld-fehér szurkolók szí­vét. Erőtől duzzadó, csupaszí­v, odaadó és technikás játéka tette őt példaképpé.

1971-ben békésen és csendesen folyt a magyar fociélet. A Dózsa újabb bajnoki cí­mére előre lehetett volna fogadni, a bajnokság egyetlen meglepetését az előző idényben gyengén szereplő Rába ETO és az Salgótarján feljavulása jelentette. A nézőszám drasztikusan csökkent, melyhez nagyban hozzájárult az elején emlí­tett válogatott kálvária is, de közrejátszottak ebben a megjelenő tévéközvetí­tések is valamint a néhány visszatetsző, „megbeszéltnek” tűnő eredmény is.

A Fradi labdarúgása továbbra is az élmezőnyhöz tartozott, és bár 1975/76-ban a Dalnoki Jenő által dirigált „csikócsapat” ha csak egy évre is, de megtörte a Dózsa sikersorozatát, a hatvanas évek diadalmenetét már nem tudta megismételni.

– Lalolib –