A mi fényünk …
Szeptember 21. Majd mindenkinek az ősz első napja jut erről eszébe. Pedig 1978. szeptember 21-e néhány sportbarátommal együtt más esemény miatt lesz örökké felejthetetlen számomra. Önök ezen a napon úgy este 6 óra körül hazatértek a munkából, talán sokan a napi fáradtságot egy kényelmes fotelben félig már ki is heverték.
Az Üllői úton azonban ezekben az órákban tetőfokára hágott az izgalom. Nem, nem volt kapkodás, néhány ember csak lenyomott egy-egy gombot, s pár perc múlva kigyulladtak a fények.
Fényárban úszott az Üllői úti stadion. A gyepen pedig az eseményhez illően szokatlan, tétova mozdulatokkal megjelentek a zöld-fehér mezes labdarúgók. Edzés villanyfénynél — saját pályán —, a klub történetében először! Nem érezhették ennek jelentőségét a többségében ifjú labdarúgók, akik ekkor pályára léptek. Valahogy ma már minden, így ez is olyan természetes. Nekem mégis olyan felemelő volt ez az este. Mondták már, hogy mindent „krónikás szemmel” nézek. Van benne valami, de ez az esti fény mégis más, több volt ennél.
Láttam az idős, hetven éven felüli Varga bácsit, az egyik ősszurkolót könnyezni, láttam a negyedszázada klubunknál dolgozó buszsofőrt, a sok mindent átélt Medgyesi Lajost meghatódni, az egyesület elnökhelyettesét, Hargitai Károlyt, amint oldalán lányával boldogan tekintett a fénycsóvák „tüzébe”. Ott állt a lámpák nappali világánál Elek Gyula, a kézilabdások mestere, s nem tudta mire legyen büszkébb, a fényárra, vagy kisfiára, Gabira, aki, mint láttam, minden kapu mögé lőtt labdán „rajta volt”. Pozsonyi Lajos fotósunk a régi-régi idők válogatott jégkorongkapusa fényképezőgépével dolgozott, de Zsoltika, a kisfia a fényárban oly önfeledten labdázott, hogy csak minden második kép készült az edzésről…
Edzés. Edzés villanyfénynél, edzés az Üllői úti FTC-pályán. Minderre 79 évet kellett várni! Majd nyolc évtized, hogy az alapítástól számítva kigyulladt a fény — a mi fényünk — az Üllői úti stadionban.
Szólni szerettem volna azokhoz, akikre ez a fény először világított. A mi csapatunkhoz, játékosainkhoz, akik akkor is a mieink, ha már nem világítanak a lámpák, s kialszanak a népszerűség fényei. Nem tudtam az edzés vad tempójában őket megszólítani. Mit is tudtak volna mondani? Közhelyeket — szép, jó, örülünk, ezt is megértük. Megértük, de nem csak a vágy, hanem a kitartó munka — az FTC sportlétesítmények munkája — tette ezt lehetővé. Most névsort kellene írnom, hogy
kinek, milyen része van abban, hogy 1978. szeptember 21-én este 6 órától fényárban úszott az FTC-stadion. Nem tudnék erre a névsorra vállalkozni, de egyet leírhatok, amit az FTC Sportlétesítmények igazgatója, Klára Jenő a nevezetes nap délelőttjén mondott:
— Az öröm majd szét feszít, hogy megértük ezt a napot, de szorongásomat, hogy minden rendben van — csak a zavartalan üzemelés hónapjai oszlathatják el. Apróbb problémák még vannak, de bízom a szakemberek lelkiismeretes munkájában.
Az illem szerint most egy olyan szakember szóljon, aki mászta a „világító tornyokat”, aki irányított, aki erejét megfeszítve dolgozott. Zentai Ferenc, a Középület Építő Vállalat csoportvezetője, már régi villanyszerelő és régi ferencvárosi szurkoló. Milyen nehézségek adódtak, ezen a „magas” munkán?
— Sajnos a sokszor erős, viharos szél miatt nekünk is voltak problémáink, de végül is, minden munkát elvégeztünk. Május végén kezdtük meg a 240 db fém-halogén és 128 db 1 kW-os jódlámpák szerelését. Általában 10—12 fő dolgozott, s amint látja, nem hiába. Nappali fény árad szét a stadionban …
Vincze Géza, a labdarúgók technikai vezetője csak bólinthat ennyi szép hallatán. Mint mondja, a pálya fényes, csak a csapat is ilyen legyen!
— Beszélgetünk — közben a csatárok kapura lőnek. Nem mondhatnám, hogy mindig pontosan, hiszen például egy lövést a Springer-szobor „fejel vissza”. Ma talán mégsem ez a lényeges. Ma ezt is elnézi szakember, ősszurkoló, sportvezető. Ma este a tény: a fény. A mi fényünk! Ferencvárosi pályán először „lángolnak” a reflektorok.
Hazafelé menet kis kitérőt tettem: a Halászbástyáról néztem a várost. Különösen a mi kis városunkat: a Ferencvárost. Amikor az Üllői úti pálya fényeit felfedeztem, elvonultak előttem a régi és a mai pálya képei. Az ősi roskatag Fradi-pálya fatribünjei, amelyre mint franzstadti — Drégely utcai — kisgyerek szökve lopakodtam; a lebontott lelátók soha el nem felejthető komor kísértet képei. Megelevenedtek a földből növekvő beton pillérek, a gomba módra szaporodó új padsorok, a szép, korszerű stadion elkészülte. Nekem ma lett teljessé. Nem hiányzik belőle más, csak a ferencvárosi gólok, csak felejthetetlen győzelmek — a mi győzelmeink.
Fradista vagyok, talán ezért az egyesületért születtem. A fény, amely 1978. szeptember 21-én szemembe tűnt, tekintetem elhomályosította. Talán elhiszik, ezt nem csak a reflektorok fénye tette…
Nagy Béla
Vélemény, hozzászólás?