Köszönöm Flóri bá! – riport Nyilasi Tiborral
„…amikor az édesapám kivitt a Népstadionba, jóformán csak azt figyeltem, mit művel a pályán a Császár…” – Nyilasi Tibort kérdezni sem kell, csupán kérni, hogy beszéljen Albert Flóriánról. A korábbi ferencvárosi klasszisból ömlik a szó, az egyik percben megmosolyogtatja az embert, hogy aztán a következőben már könnyeket csaljon a szemébe. Az ezüstcipős megemlékezése az aranylabdásról.
- Emlékszik az első találkozásukra?
Hát lehet azt elfelejteni? – kérdezett vissza Nyilasi Tibor. – Flóri bá volt a példaképem, gyakorlatilag miatta kezdtem el futballozni. Amikor az édesapám kivitt a Népstadionba, jóformán csak azt figyeltem, mit művel a pályán a Császár. Elbűvölt azzal, ahogy játszott. Mint minden srác, én is arról ábrándoztam, hogy egyszer majd úgy bánok a labdával, ahogyan ő. Nem mintha erre nekem vagy bárki másnak bármi esélye lett volna, hiszen Albert Flórián utánozhatatlan volt. Egyedülálló. Szóval, az első találkozás: 1970-ben, még ifistaként kerültem a Fradiba. A régi stadiont már bontogatták, de a Pénzverde felőli főlelátó még úgy-ahogy állt, alatta az öltözőkkel. És egyszer csak kiléptek a folyosóról a felnőtt csapatjátékosai, köztük Albert Flórián… Az, hogy testközelből láthattam, életre szóló élményt jelentett.
- Idővel már együtt készülhetett vele. Játszottak is együtt?
Bajnokin, sajnos, nem, edzőmérkőzésen viszont igen, sőt 1975 júniusában, a Vojvodina elleni búcsúmeccsén is pályára léphettem. De már azzal, hogy vele edzhettem, teljesült a gyerekkori vágyam. Elmondani sem tudom, mit éreztem akkor, amikor az általam istenként tisztelt Flóri bá mellett lehettem. Azt viszont tudom, mit éreztem hetvennégy március tizenhetedikén, amikor Flóri bá az utolsó NB l-es mérkőzésén szerepelt. A befejezés méltó volt hozzá: három nullára nyertünk a Zalaegerszeg ellen, az egyik gólt ő szerezte. Én meg álltam a tribünön, és potyogtak a könnyeim, mert tudatosult bennem, hogy holnaptól nem lesz Flóri bá…
- Azt mindenki tudja, milyen futballista volt Albert Flórián. Ön arról is mesélhet, milyen ember volt.
Az egyik legjobb, akit valaha volt szerencsém ismerni. Soha senkit nem bántott, csak a családja és a Ferencváros lebegett a szeme előtt. Remek humora volt, áradt belőle a nyugalom, talán ha kétszer láttam idegesnek. Sokaknak megközelíthetetlen volt – a varázsa ebben is rejlett. Való igaz, keveseket engedett közel magához, engem ugyanakkor megtisztelt a bizalmával, beléphettem abba a bűvös körbe. Ha nagy öröm, netán nagy bánat érte, azt elsősorban a legjobb barátaival, a volt társaival, mindenekelőtt Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal osztotta meg – és időnként velem. Flóri bá éppen olyan volt játékosnak, mint amilyen embernek: csodálatos.
- Flóri báként emlegeti. Nem tegezte?
Érdekes kérdés ez. Hetvenhárom májusában, a Komló elleni meccsre felvittek a felnőttek közé. Beléptem az öltözőbe, köszöntem egy nagyot, hogy „Jó napot kívánok!”, majd megálltam. A masszőr karon ragadott, aztán körbevitt. Páncsics Miklós, Rákosi Gyula, Géczi István magázott, de ahogy Flóri bához értem, úgy üdvözölt, hogy „Szevasz, öregem, tegezzél csak!” Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok. Hogy én, tizennyolc éves fejjel tegezhetem a gyerekkori bálványomat, a Császárt?! Persze hogy nehezen ment. Egy idő után azért eljutottunk odáig, hogy ráállt a szám a tegezésre, és akkor már nem „Jó napot kívánok!”-kal, hanem „Szervusz, Flóri bá”-val üdvözöltem. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy ugyanakkora tisztelettel viseltettem iránta, mint az első napon.
- Ha egyáltalán lehet választani, mit említene meg a legszebb közös élményükként?
Boldogság volt minden perc, amit vele tölthettem. Órákig, nem is órákig, napokig regélhetnék róla. Mondjuk arról az 1973-as afrikai túráról, amelyre elvittek engem is, afféle inasnak; cipelhettem a bőröndjeiket, vihettem a szerelésüket, az Elefántcsontpart elleni meccsen még be is szállhattam – nálam boldogabb inast nem hordott hátán a föld! Vagy arról, amikor közösfényképet készítettek rólunk: Flóri bá az Aranylabdát tartotta a kezében, én az Ezüstcipőt. És persze arról is, milyen csodás klubélet volt akkoriban az Üllői úton. Még működött a Fradi-étterem, a mai fiatalok számára elképzelhetetlen, mi volt ott fél egy és fél kettő között. Tolongott a nép, a szurkolók csak azért jöttek oda, mert tudták, hogy a Császár akkor ebédel. Látni akarták csupán, és ha még egy mondatot el is csíptek tőle, minden gondjukat elfelejtették. És töredelmesen bevallom, olyankor egy kicsit mi is sütkéreztünk a rivaldafényben… Flóri bá és a társai mellett váltam igazi fradistává. Ha valakinek, neki szívügye volt a Ferencváros. És most a szíve vitte el…
- Tudta, hogy baj van?
Szeptember tizenötödikén, a születésnapja alkalmából tartott MLSZ ünnepségen, majd este, a Gellért Szállóban is találkoztam vele. A Gellértbe úgy vonult be, mintha nem is hetven-, hanem hatvan-, sőt ötvenesztendős lenne. Kicsattant az egészségtől, ragyogott a boldogságtól. Holott sosem szerette, ha széles körben ünnepelik. A Takács Tibor vezette Nagy Béla Hagyományőrző Társaság is csak úgy szervezhette meg az összejöveteleket, hogy Flóri bá kikötötte, kizárólag a születése napján lehet őt köszönteni, se előtte, se utána. Na már most, a legutóbbi alkalommal ott volt szinte mindenki, aki számára fontos volt, Mészöly Kálmán, Dunai Antal, Göröcs János és a többiek jóvoltából két órán keresztül csorgott a könnyem a nevetéstől. Akkor bepillantatást nyerhettem a magyar labdarúgás aranykorszakába… Mint hajdanán a pályán, jó volt nézni őt. Semmi jele nem volt annak, hogy probléma lenne az egészségével. Arról sem is tudtam, hogy gond van a szívével, és ma sem tudom, mi történt. Próbálom felfogni, hogy nincs már köztünk, de képtelen vagyok rá. Pótolhatatlan ember távozott a körünkből, aki számomra a Ferencvárost jelentette. Állítom, azzal, hogy az elmúlt években, amikor bizonytalanság övezte a klub jövőjét, s nap mint nap kijárt az Üllői útra, megóvta a Fradit a megszűnéstől. Mert hogy is szűnhetett volna meg a Fradi, amikor Albert Flórián ott ült a nevét viselő stadionban?! És tudja, mi jutott még eszembe?
- Hallgatom.
Tavaly Varga Zoltánt vesztettük el, most Flóri bát gyászoljuk. Két legendát. Varga Zoltán a pályán hunyt el, Flóri bá pedig mindenszentek előtt. Nem mindennapi labdarúgók voltak, és a távozásuknak is megadták a módját. Ők még ebben is különbek nálunk… Ez vigasztal csupán. Amúgy mérhetetlen fájdalmat, hatalmas űrt érzek. És azt, amit harminchét évvel ezelőtt, a ZTE elleni mérkőzésen. Hogy hiába is szeretném, holnaptól nem lesz Flóri bá…
(Pietsch Tibor, 2011. november 3. Nemzeti Sport)
Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez