Elment egy világklasszis, aki a futball királya volt, pedig Császárnak hí­vták…

1.

Hogy 1964 véget, vagy 1965 elejét í­rtuk-e arra már nem emlékszem pontosan (a történet szempontjából édes mindegy), de az biztos, hogy állt még a régi Fradi pálya.

Az a szúette, recsegő, ropogó, kicsit már rogyadozó, picit már düledező fatribün, farkasszemet nézve a Pénzverdével, hátat fordí­tva a Fradi-kölykök, és Fradi, ifi örök birodalmának a hátsó- földes-pályának.

Ennek a bizonyos fatribünnek a gyomrában lakott a teljes Fradi futball-szakosztály, egy folyosóról nyí­lott a felnőttek, a tartalékok, az ifik, a kölykök öltözője.

Naponta fordult elő, hogy egyszerre indultunk tréningre. Előbb mi, a „kölyök”, majd az „ifi III” státuszunkban hol a futballtól éppen akkoriban visszavonult, s az edzőséget velünk kezdő Friedmanszky Zoltán, később Ördögh Laci bácsi, még később Dalnoki Jenő, aztán végül a TF professzor Zalka András vezetésével, mí­g az I-et, a Flóriékat Mészáros Dodó bácsi, utána a Tátrai Sanyi bácsi vezényelte a nagy füvesre.

A folyosó keskeny volt és hosszú, libasorban mentük kifelé rajta, az előttünk lévő vádlijához passzolgatva a labdánkat, persze csak akkor, ha az előttünk haladót nem Géczinek, Mátrainak, Vilezsálnak, Orosznak, Dalnokinak, Albertnak, vagy éppen Varga Zoltánnak hí­vták.

Ma már, évtizedek múltán az emlí­tettek mindegyikét felnőttként is komolyabban megismerve nyugodtan mondhatom, abból sem lett volna különösebb ramazuri, ha mondjuk, Varga Zoli vádliját használja bármelyikünk amolyan élő „rúgófalként”, de azt azért akkor nem mertük volna megpróbálni.

A folyosó legvégén, közvetlenül mielőtt kiléptünk volna a szabadba jobb kéz felé nyí­lt egy ajtó, amely a szertáros Barinka Karcsi birodalma volt.

A Karcsinak több szertára is volt az Üllői-úti Fradi-pálya területén. Volt, amelynek használata abszolút publikus lenne, de teljesen érdektelen, volt, amelyikről már lehetne siklamósabb történeteket mesélni, de ez meg nem publikus, í­gy maradjunk annyiban: az ominózus szertár, amelyről beszélek a labdák felfújására szolgáló kompresszort rejtette magába.

Akkoriban a csapatok még a nagyon sem edzettek olyan labdákkal, amelyeket ne kellett volna minden tréning előtt egy kis friss levegővel életre kelteni, í­gy aztán a libasor legelején álló, mindig megállt a szertár ajtajában, s odatartotta a labdáját a Barinka Karcsi „felfújó gépe” elé.

A mezek, a nadrágok, a melegí­tők, a sportszárak, a törölközők, a sí­pcsontvédők mindenható ura (a mai generáció elképzelni sem tudja, hogy akkoriban mekkora hatalma volt egy szertárosnak, három sörért adott esetben megkaphattad tőle az első csapat bármelyik játékosának az edző-cipőjét, hogy abba játszd a bajnokit, persze, csak akkor, ha a nagyok éppen nem voltak itthon…) kiszabadí­totta a labda „csöcsét” (hogy mi a labda „csöcse”, azt pontosan tudja, aki azokban az években akár csak egy grundon életében egyszer játszott utcák-terek meccset, azoknak viszont akik a „Tangó”, „Telstar” vagy éppen a „Jabulani” korszakában ismerkedtek meg a futballal, részint reménytelen vállalkozás elmagyarázni, részint nem is nagyon fontos tudniuk) belenyomta a kompresszor fúvókáját, s már ömlött is a levegő a labdába.

Egyszer úgy hozta a sors, hogy az én, pontosabban az én labdám következett.

Remegett a lábam, mint az a bizonyos béka a miskolci kocsonyába, hiszen láttam, hogy mögöttem éppen a Flóri következik a sorban.

Már kaptam is ki a lasztit a Barinka Karcsi kezéből, jelezvén: az nem fordulhat elő miszerint az én labdámat előbb fújják fel ezen a pályán, mint a Császárét, ám ő a leghatározottabban mutatta, hogy „csak tessék, tessék, te jöttél előbb”.

Ám a mini-csodának (mert egy 14 éves srácnak pusztán maga a jelenet egyenlő volt a katarzissal) ezzel még nem volt vége.

Miután a kompresszor fúvókája betegeskedett éppen, s állandóan kicsúszott a labda „csöcséből”, két oldalról kellett megfogni, hogy a Barinka Karcsi közben a „csöcsben” tudja tartani.

És akkor az az ember, aki akkor már egy ország kedvence, a Ferencváros abszolút sztárja, a válogatott középcsatára, mindenki Flórija és a magyar futball Császára volt, (ne feledjük, már jóval a chilei világbajnokság után jártunk) s aki egy laza mozdulattal, amolyan „mit szerencsétlenkedik ez a kissrác itt előttem” jelszóval arrébb billenthetett volna (lássuk be: „valamivel” fontosabb volt, hogy ő elkezdhessen egy jól felfújt labdával edzeni, minthogy én eljussak a hátsó földesig), de ő nem az az ember volt, aki ilyet bárkivel is megtesz.

Így esett, hogy ketten (a futball Császár és a Kölyök I-es senki) közösen tartottuk az én labdámat a szertáros csodamasinája elé, s fogtuk egészen addig, amí­g a megfelelő levegőmennyiség meg nem töltötte a futball-belsőt.

Hebegtem valamit amolyan köszönésképpen, de ő még ezen a végtelen zavaromon is átsegí­tett: „Csak vérhólyagot ne rúgj bele” mondta nevetve, s csak ezután adta oda az ő labdáját a Barinkának.

Vagy harminc év múlva, amikor elmeséltem neki ezt a történetet, a rá oly jellemző fanyar, kicsit pikí­rt humorával azt mondta: hogy már akkor látta, hogy nem lesz belőlem jegyzett futballista, nem veszélyeztetem a pozí­cióját, nyugodtan lehetett tehát előzékeny, de a szeme csillogása közben azt is üzente, mennyire jól esik neki, hogy él ember a földön, akinek az ő évtizedekkel korábban tett voltaképpen a hétköznapinál is hétköznapibb gesztusa ennyire mélyen tudott beépülni az emlékezetébe, nem túlzás: az életébe.

2.

Imádtam neki labdát szedni.

Labdát szedni amúgy is imádott a ’60-as évek Fradi kölyökcsapatának minden játékosa, nem volt az a karácsonyi villanyvasút, amely felért volna azzal, hogy lehelet közelből figyelhetted a kor legnagyobbjainak a játékát.

A Népstadion-beli kettős-meccsek labdaszedése amúgyis fradista privilégiumnak számí­tott, szép emlékű Logodi Laci bácsi (minden Fradi kölyök-játékos ősz hajú pótapja), nem is igazán tudom, hogyan tudta kibulizni az illetékeseknél, hogy a bajnokikon, a nemzetközi kupa-meccseken, a válogatott találkozón a Népstadionban labdát csak Fradi játékos szedhetett.

A Földtani Intézet felé eső kapu baloldali kapufájától a szögletzászlóig terjedt az én birodalmam, bárki elképzelheti azt az érzést, amikor a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársor meglódul, és egyenesen feléd támad.

Együttműködésünk a „te vagy a center, én meg a labdaszedő” leosztásban a legfinomabban fogalmazva sem kezdődött barokkos stí­lusban!

Az egyik nagy nemzetközi kupa-meccsen, megesküdni nem mernék rá, de vagy az AS Roma vagy a Bilbao volt az ellenfél, a vendégek iszonyatosan nyomtak. Teljesen beszorí­tották a Fradit a kapuja elé, sorozatban dolgozták ki a helyzeteket, nagyon érett már a tőlem távoli kapuba eső gól. Jó fertályórányi fergeteges nyomás végén Novák Dezső volt az, aki végre megszerezte a labdát, s egy hatalmas felszabadí­tásnak szánt, ám indí­tásnak sikeredett rúgással a balszélen megiramodó Fenyvesi Mátét futtatta. Tüske elszaladt a szélen, beadott, Rákosi Gyuszi pedig úgy 18-ról, középről, ballal óriási erejű bombát eresztett meg.
A labda alig néhány centivel elkerülte ugyan a kaput, s messze kirepült volna talán még a stadionból is egészen az akkoriban Vorosilov útjának nevezett Stefániáig, ha én, mint egy Gilmárba oltott Grosics Gyula rá nem vetődök, s már közvetlenül a kapufa tövénél nem hárí­tok mondhatni bravúrral.

A labdával a kezemben egy másodpercig úgy éreztem magam, ahogyan a csehszlovákok csodakapusa Willam Schjoiff érezhette magát Rancaguában ellenünk 1962-ben, amikor lefújták a meccset, s hogy hőstettemet tetéztem azonnal a támadást elkí­sérő, s velem közvetlenül szemben álló Albert Flóri kezébe nyomtam.
Ami az ezt követő 15 másodpercben következett, arra ma már legalább annyira büszke vagyok, mint Flóri későbbi haláláig tartó, és sokszor, látványosan deklarált barátságára: elmondhattam ugyanis magamról, én vagyok az a labdaszedő, akit a legjobban szúrtak le a „szakma” történelme során.

Mondott nekem ott és akkor a Flóri mindent, ami a száján kifért, ha jól emlékszem konkrétan az elmeállapotom is szóba került.

Pedig én igazán jót akartam, amilyen gyorsan csak lehet visszaadni a labdát (ráadásul éppen személyesen „A Flórinak”) csakhogy azokban a másodpercekben a Fradinak arra lett volna a legnagyobb szüksége, hogy egy kis levegőhöz jussanak, rendezni tudják a soraikat, az ellenfél kizökkenjen a ritmusából, szóval, hogy legyen egy lélegzetvételnyi szünet.

Erre mit csinálok én, a labdaszedő, aki adott esetben igenis néhány másodperces „taktikai elem” tud lenni egy csapat életében?

Azonnal visszaadom a labdát a Flórinak, aki pedig akkor már nem tehetett mást, mint udvariasan, a mélyről jövő sportszerűség látszatát keltve, odadobta az ellenfél kapusának, s már indulhatott is a Róma (vagy a Bilbao?) újabb támadása.

Könnyen elképzelheti bárki, mit éltem át a mérkőzésből még hátralévő mintegy 40 perc alatt.

Eszembe jutott drága jó anyám, aki mindig mondta, hogy hagyjam a fenébe ezt a hülye futballt, erőteljesen terjed a televí­ziózás, menjek el tv-szerelőnek, mert a következő években azokra lesz a legnagyobb szükség, ők fognak a legjobban keresni. Még szegény anyai nagymamám képe is bevillant, akinek minden álma az volt, hogy világhí­rű zongoraművész legyen belőlem, no de nekem még a normál zenei A-hangért is fel kellett tárcsáznom a megadott telefonszámot, mert akkoriban még volt ilyen szolgáltatás …

Ellenrohamok ide, helyzetek sora oda, a Fradi (áldott szerencsémre) végül megnyerte a meccset és továbbjutott.

Egy stadionnyi nép ünnepelt, én meg azon gondolkoztam, hogy válhatnék láthatatlanná, hogyan tűnhetnék el ott, menten a föld szí­néről.

S akkor egy simogató kezet éreztem a fejemen.

Felnéztem, s a Flóri nézett vissza rám.

Volt ereje és lelke ahhoz, hogy az ünneplő társait otthagyva megkeressen a tömegben, s ezt mondja:

„Kicsi, ilyenkor nem szabad kapkodni… A tüdőnk kiszakadt, a fenekünkön vettük a levegőt, erre te úgy teszel, mintha náluk játszanál kapust, vagy bekket. Okosan, taktikusan … Felnézel a táblára, megnézed mennyi az eredmény, mennyi idő van hátra, aztán annak megfelelően vagy azonnal visszaadod a labdát, vagy hagyod kigurulni a marathóni kapun… Vili?”

Mi az, hogy „vili”… Ha valami volt „vili” ebben az életben, akkor Flórinak ez a néhány szava nekem feltétlenül országos „vilinek” számí­tott.

Mire az öltözőbe értem nem is értettem már hogy anyámnak hogy juthatott eszébe az a marhaság a tévé-szereléssel, a nagymama meg zongoráztassa az unokatestvéremet, akit kapufának sem lehetet használni a téren, mert ha jött a labda mindig elhúzta a fejét.

Attól az esettől kezdve nem volt nálam taktikusabb labdaszedő a világon.

Már akkor a villanyórára néztem, amikor még csak a kapusnál Géczi Pistánál volt a labda!

3.

Az igazán nagy embereket, a korszakos formátumú egyéniségeket mindig a legapróbb tetteik, a legprózaibb cselekedetűk, a mások által talán nem is észlelt gesztusaik jellemzik leginkább.

Az apróságok teszik őket óriássá, lelkük legbelsejébe, jellemük térképére akkor látsz rá igazán, amikor ők maguk nem is sejtik, hogy valakinek a szemében éppen most váltak héroszokká.

Amikor jött a letaglózó hí­r, hogy a Császár nincs többé persze, hogy azonnal megrohantak a fentiekben elmeséltnél sokkal látványosabb, izgalmasabb, mozgalmasabb, dicsőségesebb emlékek, hiszen ilyenből első személyes találkozónktól (1966. december, Tizedes utca) egészen az utolsó hónapjáig volt annyi, amelyekből több kötetet lehetne teleí­rni.

Ha nem is voltunk mindig együtt, de mindig tudtunk a másikról; ha nem is beszéltünk naponta telefonon, de mindig megtaláltuk a módját annak, hogy ha másként nem galamb-postán, de tudassuk a másikkal: „olvastam”, „hallottam”, „tudok róla”, „rendben van”, „nincs rendben”, „ez egy egész jó cikk volt”, „remekül játszott a kis-Flóri”.

1967 és 1970 között, amikor apám az edzője volt, s amikor kétszer nyertek együtt bajnokságot, VVK-döntőt játszottak, Flóri pedig elnyerte az Aranylabdát, olyan élményekben lehetett közöttük részen, amelyeket a magamfajta nem cserélne el a svájci trezorok őrizte teljes aranykészletért sem.

Ezeket az emlékeket a kék-gyémánt árában mérik az emlékek piacán, csakhogy ezek az emlékek nem eladók.

Nincs áruk, mert esetükben az érték más értékkel nem felcserélhető, pénzzel nem kifizethető.

Nagy rangadók, s az azokat követő közös mulatások; még nagyobb rangadók és még nagyobb mulatások; mámoros esték az ÉDOSZ-székházban, a Moszkva bárban, a Béke kupolában, az Olympiában, néhány közös edzés nekünk az akkor már ifiknek velük az akkori legnagyobbakkal, amelyek egyikén úgy rúgatott gólt velem, hogy két másodperccel a gól előtt megmondta: „Figyelj! Gólt fogsz rúgni …”. Aztán bal külsővel az éppen előre lépő sí­pcsontomat találta tudatosan úgy telibe, hogy a labda onnan nem is mehetett máshová, mint az ellenfél hálójába.

De mesélhetnék arról, amikor a világválogatottól való hazatérésük után a repülőtéren vártam őket, s hazáig beszélgettünk, vagy amikor már régen újságí­róként a Képes Sportban „Albert Focisuli” cí­mmel készí­tettünk hónapokon át közös rovatot, de arról is, amikor az Izabella utcai borozójába hí­vott, mert tudta, hogy azon az estén Bobby Charlton lesz ott a vendég, ez meg engem biztosan érdekel.

Halálával egy hatalmas fejezetre ömlött tintapaca emlékeim aranykönyvére, de a szí­vemből és a lelkemből az oda már évtizedekkel korábban belevésett betűket, mondatokat eltüntetni a halála sem lesz soha képes.

A pillanat, amikor a szertár ajtajában a labdát fogjuk, vagy amikor a labdaszedő baki után megsimogatja a fejem egy életen át elkí­sér, s nem azért, mert ő volt a futball király, akit amúgy Császárnak hí­vtak, hanem azért, mert egy igazi nagy emberrel, egy kivételes, egy korszakos személyiséggel kötötte össze az életemet.

Köszönök mindent, Flóri!

Köszönünk mindent Császár!

(A Barinkát meg üdvözlöm, el ne felejtsd megmondani neki…)

(Sport plusz 2011. november. 4. – Lakat T. Károly)