Kalandozás a záró fordulók emlékei között
Az elmúlt években megszokhattuk, hogy számunkra az utolsó bajnoki forduló már nem tartogat semmilyen izgalmat. Pedig ez nem mindig volt így. A XXI. század első éveiben az utolsó fordulókra a „kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét” szlogen volt jellemző, hiszen olyan izgalmakat tartogatott számunkra a záró forduló, hogy azokat komolyabb idegi megpróbáltatásokkal jártak. Gondoljunk csak 2001. június 23-ra, amikor Debrecenben győznünk kellett ahhoz, hogy megszerezzük a 27. bajnoki címünket. A Csank János által dirigált csapat Hrutka zseniális fejesgóljával és Gyepesnek a hosszabbítás utolsó percében szerzett találatával hozta is a mérkőzést. Hasonlóan 2001-hez, 2004. május 27-én is az utolsó forduló döntött, és újra a Debrecen próbálta az útját állni a 28. bajnoki címünknek. Azon a varázslatos és drámai estén nem csak a győzelem kellett a végső sikerhez, hanem az is, hogy az ősi ellenfél ne tudjon győzni az MTK ellen. Mindkettő összejött, amit egy önfeledt és azóta is várt fieszta követett.
Örömünnep volt, de azt a varázslatos napot, amit 1992. június 20-án élhettünk át Diósgyőrött, majd a hazavezető úton és zárásként a Szentélyben, nem tudta „überelni”. A Ferencváros közelmúltjának legszebb napja örökké belénk ivódott és egy olyan plusz adott a Fradizmusunknak, mely minden bizonnyal életünk végéig el fog kísérni. Ahogy 2003. május 30-a is, az akkori bajnoki szezon utolsó mérkőzése, ahol szintén ünnepre készültünk, de tragédia lett belőle. Egy borzalom, a rettegés éjszakája, mely számomra hónapokig a tecchalált jelentette, mely még az előbb említett diósgyőri emléket is képes volt egy időre elhomályosítani a szívemben. Az ébredéshez, a szív újabb dobbanásához kellett a következő év győzelme, bár azokat az órákat, melyeket 2003. május 30-án átéltünk, már soha nem tudom feledni.
Közelmúltunk első „rázós” véghajrája az 1975/76-os bajnoksághoz kötődik, amikor is a Dalnoki féle csikócsapat az utolsó előtt fordulóban a vetélytárs, Videoton ellen elért döntetlennel (az egyenlítő gólunkat szerző Pusztai Laci az élete góljának nevezte) biztosította bajnoki címét, így az utolsó fordulóra maradt Zalaegerszegi kirándulás már az ünneplésről szólt. Ennek ellenére oda sem csak ünnepelni utazott a csapat, hiszen öt perc alatt lőttünk hármat, mellyel bebiztosítottuk a 22. bajnoki címünket, melyre 8 éve vártak a zöld-fehér szurkolók.
1968-ban is az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cím, elképesztő izgalmak közepette. Győznünk kellett a Győr ellen, hiszen abban nem reménykedhettünk, hogy a Dunaújváros „megtréfálja” az Újpestet (nem is tette, a lilák nyertek 2:0-ra), így a Lakat Károly vezényelte csapatnak csak a győzelem jelentette a címvédést. Döntetlen esetén gólaránnyal már az Újpest a bajnok. Bármennyire is volt félelmetes a Szőke, Branikovics, Albert, Rákosi, Katona (Fenyvesi) csatársor, az Újpest „álomötöse” (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II. Zámbó) 102 gólt lőtt, így csak győzelemmel tudtuk megszerezni a 21. bajnoki címünket. Mely egészen a 72. percig veszélyben forgott, hiszen Branikovics és Szőke találatát még ki tudták egyenlíteni a vendégek, de Albert Flórián fejésére már nem volt válasz, így a lilák csatársora hiába lépte túl a bűvös százast, mégis a Fradisták nyakába akasztották a bajnoki aranyérmeket.
A következő „rázós” véghajrára elég sokat kell visszamenni az időben. Nem azért, mert közben nem lettünk bajnokok, hanem azért, mert az 1941-1968 között szerzett négy bajnoki címünket fölényesen szereztük meg. 1968 után az utolsó fordulóban az 1940/41-es bajnoki cím dőlt el a javunkra nem mindennapi körülmények között. Ilyen még nem volt a futball-történelemben: a két azonos pontszámú listavezető a Ferencváros és a Hungária szó szerint egymás mellett, látótávolságon belül játszotta bajnokságzáró kilencven percét! A szurkolók egyik pályáról a másikra átkiabálhattak. A Hungária saját pályáján fogadta a Gammát, a Taxi pedig a Ferencváros elleni meccsét a Sport utcai pályára, tehát a kék-fehérek otthonától méterekre lévő sporttelepre vitte! Azonos kezdési idővel együtt indult útjára a labda, és aki több gólt tud lőni, az nyeri a bajnokságot. Bár a vezető gólt a Taxi szerezte, de utána Sárosi Gyurka vezetésével beindult a Fradi henger. Hetet vágtunk a Taxinak úgy, hogy Sárosi Gyurkának az utolsó percben elért találata nem csak a hetedik gólunkat jelentette, hanem azt is, hogy Ferencvárosi labdarúgás legendás játékosa a bajnoki cím mellé a gólkirályságot is begyűjtötte!
Néhány évet ismét ugrunk az időben és az emlékezésünket az 1933/34-es bajnoki szezon zárófordulójáig visszük vissza. A sok nemzetközi és válogatott mérkőzés, a túlzsúfolt program, a világbajnokság, a bajnoki küzdelmek nagy próbára tették a csapatokat, különösen a Fradit, amely a világbajnokságig lezajlott válogatott mérkőzésekre is a legtöbb játékost adta. Ennek következtében a Phöbus elleni meccsünk is elmaradt, melynek a „pótlására” 1934. június 10-én került sor. Itt nem csak egy elmaradt meccs „kényszerű” lejátszására gyűltek össze tízezren az Üllői úton, hanem azért is, hogy ünnepelhessék a Ferencváros 13. bajnoki címét. Bár a végső győzelemhez egy döntetlen is elég lett volna, de 6:0 lett a vége, így a 100 %-os teljesítménnyel megnyert 1931/32-es bajnoki címünk után két évvel újra Sárosi emelhette magasra a bajnoki trófeát.
Az emlékezés szárnyán egészen a kezdetekig is visszarepülhetnénk, hiszen 1903-ban, 1905-ben, az 1906/07-es valamint az 1909/10-es bajnoki idényben is az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cím sorsa, de mivel azokban az években még tíznél kevesebb csapat szerepelt a bajnokságban, így „törvényszerű” volt, hogy nagyon szoros küzdelmek során dőltek el a bajnoki címek. Ettől még persze épp olyan értékesek és épp olyan fényesen csillognak a Ferencvárosi bajnokságai között, mint amelyeket később szereztünk.
Bevallom, amikor először gondoltam arra, hogy muzeális bajnoki beharangozó helyett egy muzeális záró kalandozást teszek, nem sejtettem, hogy ilyen sok esetben dőlt el javunkra a bajnoki cím a zárás utolsó perceiben. így a 2011/12-es szezon utolsó fordulós ellenfelünkre, a Paksra már nem nagyon jut idő. Valójában nem is nagyon juthat, hiszen ahogy az elején írtam, a szezon utolsó fellépése inkább már kényszer, mint várva várt esemény. Az első helyet még nagyítóval sem láthatjuk, de még a nemzetközi szereplés lehetőségétől is oly messze vagyunk, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Az egyetlen „jó hír”, hogy a kiesés réme sem fenyeget, bár olyan eset, hogy az utolsó fordulóban még rettegni kellett volna egy esetleges kieséstől, nem is történt meg a Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves története során. Még a „legveszélyesebbnek” tartott 1984/85-ös szezonban sem, ahol a „beugró” Sárosi László irányításával már három fordulóval a vége előtt biztosítottuk a bennmaradást.
Mindehhez hozzá jön az is, hogy a Paks 2009-ben került fel az első osztályba, így először 2009. augusztus 15-én játszottunk velük bajnoki mérkőzést (előtte csak Magyar Kupa sorozatban találkoztunk). Tétje azért mégis van a záró fordulónak. Amivel most nem szeretnék foglalkozni. Bár nem vagyok babonás, de nem szeretnék olyan statisztikai adattal borzolni a kedves olvasókat, mely reményeink szerint nem fog bekövetkezni és melynek már az említése is fájdalmat okoz. Főleg egy olyan muzeális kalandozás után ahol végül is a Ferencváros labdarúgás dicsőséges múltjából „csemegéztünk”.
Mely még jól is esett. Feltöltött energiával, zamatos volt és ropogós még akkor is, ha ezért körbe kellett utaznunk több mint száz évet.
– lalolib –
Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez