1958.VIII.20. MNK Döntő, Ferencváros – SBTC 2:1
Végre kupadöntő! – lelkesedett a Népsport újságírója az 1955-56-ban megkezdett, és 1958. augusztus 20.-án a döntőhöz ért Magyar Népköztársasági Kupa beharangozó írásában. Talán első olvasásra is feltűnik, hogy az első mondat mennyi történelmi utalást rejt magában. Először is az újság neve már utal arra, hogy milyen társadalmi változások következtek be hazánkban a háború utáni években. A Nemzet szót felváltotta a Nép, mely sajnos a rendszerváltásig tartotta is magát. Ahogy a Magyar Kupa elnevezés is kibővült, a népköztársasági szóval mely már végérvényesen kötődött a szovjet befolyású kommunista diktatúrához. Ehhez meg, ha hozzávesszük, hogy az 1958-ban megrendezett döntő az 1955-56-os kiírás befejezése, már tudjuk, milyen időben és milyen közegben futottak ki a csapatok aznap, hogy eldöntsék a kupa sorsát.
Azt viszont nem tudjuk, csak sejtéseink vannak, hogy milyen lelkiállapotban voltak. Mert szívűket biztos mardosta az elmúlt két év. A forradalom leverése, a szovjet tankok lánctalpainak morajlása, a családtagok, a barátok eltűnése, kivégzése, a csapattársak nyugatra szökése. És a legfrissebb seb, amit 1958. június 16.-án ejtettek a magyarok szívében, amikor néhány napos tárgyalás után, kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst ezzel próbálva teljesen leszámolni a forradalom eszméjével. „A forradalom egy hirtelen, gyönyörű villámcsapás volt, életemben először és talán utoljára ekkor éreztem, hogy egy kis artéria vagyok a magyarság érrendszerében.” – írta Keszei István, mert tudta, a sok kis artéria egyszer csak úgyis kilöki magából az idegen testeket. Több mint harminc évet kellett várnunk rá.
Végre kupadöntő! – lehetett itt lelkesedni egyáltalán? Talán ennek a hiánya, plusz a félelem és a néma tiltakozás miatt is, csak 10 ezer drukker előtt kezdődött a találkozó a Ferencváros és a Salgótarján csapatai között. Ehhez jött még az időjárás is, mely a mérkőzés kezdete előtt a ragyogó nyári jellegét mutatta, de ahogy Virág sípjelére megkezdődött a mérkőzés, már sötét fellegek gyülekeztek, és erős széllel az eső is megérkezett. Talán a sors fintora volt az időjárás, de így utólag a bíró szerepeltetése is. Egy fricska a kor szellemének. Mert gondolom, Virág elvtársat sem kell bemutatni Bacsó Péter filmjéből, és bár tudom, hogy a két Virágnak nincs köze egymáshoz, de tudom azt is, a véletlenek néha szándékosan játszadoznak velünk. Mert „az élet nem habos torta, Pelikán.”
Ahogy a kupadöntő sem volt az csapatunk számára, mert kemény küzdelemben sikerült győznünk 2:1-re Friedmanszky duplájával úgy, hogy Oroszt a második gólunk előtt, az 58. percben a bíró kiállította. És bár ezután többet birtokolta a labdát a Salgótarján együttese, csapatunk magabiztosan őrizte az előnyét. Az a csapat, mely már formálódott, melynek az összeállításában már feltűntek azok a nevek, melyek a hatvanas években a Fradi aranykorát jelentették: Mátrai, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi.
Végre kupadöntő! – lelkesedett az újságíró. Maga a mérkőzés örömteli volt, hiszen csapatunk megszerezte tízedik kupagyőzelmét. Az egyéni apró örömökön túl, más jó nem nagyon történt 1958-ban. Egy reményteljes forradalom leverése után, a terror évei következtek. Csak úgy jöttek mentek a Virág elvtársak és gázolták át embereken és kényszerítették ránk a hazugságot.
De kibírta az ország, kibírta a csapat, és kibírta a zöld-fehér szellemiség. Elindulva egy aranyúton, mely az 1965-ös VVK győzelemig vezetett.
(Lalolib)
SZÉP VOLT FIÚK !
Szeretek visszautazni az időben ezen cikkek segítségével. Lalolib megadja az alaphangot és mire a cikkhez érek, már utazósebességbe kerülök. Aztán eltűnök a múltba, hogy kellemes emlékekkel kezdjem meg napomat a jelenben. 🙂
A mékőzés legnagyobb pikantériája Horváth György szereplése volt a kapunkban. Ugyanis másfél évvel korábban a Haladás játékosaként éppen az üllői úton esett ki ellenünk a kupából. Óvott is ezen ürüggyel az SBTC, de hiába.