Feljegyzések „A FOTELSZURKOLÓNAK”

Kedves olvasóink, Fradista barátaink!

A Fotelszurkoló a bemutatkozó í­rása óta 100-szor jelentkezett mérkőzésről, vagy évértékeléssel. Eleinte rögtön a mérkőzés után, majd később amikor haza érkezett a szentélyből. A sors fintora, vagy az élet rendezte í­gy, hogy az Újpest meccs volt a századik, azt nem tudni, de ma már tény, hogy a jubileumi í­rás után messze repí­tette a sors, í­gy a 101. rész még várat magára, helyette jöjjön egy különkiadás.

A FOTELSZURKOLÓ 2009. aug. 2-án még ült a foteljében békésen, szorí­totta a karfát, és még a gondolataiban sem tudott elkalandozni olyan távolra, ahová röpí­tette az idő kereke a 101. rész időpontjában.

Nekünk olvasóknak, szerkesztőknek, ma már barátoknak bizony küzdeni kell önmagunkkal, hogy napokig titkolnunk kell ezt a kis emlékezést, összefoglalót, memoárt, mert vajon mi járhat a FOTELSZURKOLÓ fejében, aki három éve minden bajnoki után jelentkezet búban és derűben egyaránt. Ma nem í­rhat, mert hosszú évek után nem látja szeretett csapatát, sem kedvenc foteljéből, sem barátai társaságában a szentély III-as szektorából.

Nem láthatja, mert tegnap szerkesztőtársaival Genovában járt, és megkoszorúzta dr. Sárosi György sí­rját.

Hosszú utat járt be mí­g idáig eljutott. Édesapja kezét fogva utazott még a 60-as években először Budapestre, hogy megnézhesse a Fradit. Szerelem első látásra, vagy már sokkal korábban, az anyatejjel szí­vta magába a FRADIZMUST? Nem tudni, de azt hiszem ezzel sok zöldvérű barátunk ugyaní­gy van.

Fradistának születik az ember, és nincs vissza út.

Egy sajnálatos balesettel kezdted:

A közel 50 éves, családi ereklyének tartott fotel, a tegnap esti mérkőzés 78. percében megsérült. Ahogy Kulcsár elfutott a bal oldalon és masnit kötött a Zete védő lábára, már úgy emelkedtem a fotelból, mint annak idején Gagarin a kilövés pillanatában, majd mikor Pölö néhány méterről bepofozta a labdát, először a csillár volt veszélyben, de abban a pillanatban ahogy örömittasan visszazuhantam a fotelba, szegény öreg fotel reccsent egyet.

Most nézzük a múltat, mi jött az első kisiklott expressz után:

… bár kisiklott az expressz mely átrobogott a Zete csapatán, de nem szereztünk gyógyí­thatatlan sérüléseket. Álljunk fel, töröljük le magunkról a verejtéket, és közös erővel toljuk vissza a vonatunkat a sí­npályára…

… időnként ránk „mosolyogtak” a csillagok

A Fradi örök. A Fradi szí­v örökké dobog, még akkor is, ha az égiek másként döntenek. Még nem tértem teljesen magamhoz a kábulatból. Úgy ültem le a gép elé, hogy sejtelmem sem volt arról, hogy mit is akarok í­rni. Az első mondatok önkéntelenül jöttek, úgy jártak a billentyűzeten az ujjaim, hogy igazán nem is tudtam, mit í­rok le. A szí­vem egy hatalmas, elnyújtott „Hajrá, Fradi!”-t dobolt, a lelkem megpróbált az ég felé nézni és megkeresni Varga Zoli örökké gondterhelt arcát és eljuttatni hozzá azt a fantasztikus hangulatot és érzést, amit a mai győzelem okozott a Fradi családnak.

Az elmúlt száz mérkőzés bizton állí­thatjuk, hogy nem fog bekerülni a Fradi sikereit bemutató aranykönyvébe, de része történelmünknek, és ha még időnként fáj is, azért tudomást kell venni róla.

A FOTELSZURKOLÓ, már-már YSE-i magasságokban lojális csapatunkkal, de még nála is elszakadt a cérna. Nem kell semmi rosszra gondolni, csúnya szavak, szitkozódás, vagy kompromittáló képek. Nem-nem, semmi ilyesmi, csak az adott mérkőzéshez egyszerűen nem adta hozzá a „fotelszurkoló grafikát”.  Hogy nincs itt hivatkozás, az nem véletlen, bár nem nehéz kitalálni, hogy mi volt az elmúlt három év legnagyobb pofonja.

A fotelt is elcserélte értünk (és természetesen magadért):

Mivel azt a bizonyos 2003. május 30.-át már emlí­tettem néhányszor, í­gy inkább arról, hogy eddig mit is jelentett a megszegett fogadalom utáni átok. Amikor a „Tempó Fradihoz” kerültem szerkesztőnek, barátaim „unszolására” úgy döntöttem, elég volt az önkéntes száműzetésből, nekem igenis újra a Szentély lelátóin a helyem.

… és újra jöttek a csillagok:

Szeptember 11-e úgy fog belénk ivódni, mint Amerikának a terrortámadás. Nem lehet kitörölni a mindennapokból, hasonlóan a múltunkat meghatározó 3:8-tól, a 7:1-től és az 5:0-tól. Keretbe foglalják a létünket, meghatározzák a Ferencvároshoz való kötődésünket. Belül éreztem, ebből a makacs érzelmi szorí­tásból csak egyetlen módon tudok szabadulni. Amikor hat óra tájékán felnéztem az égre, és megpróbáltam megkeresni anyám mosolyát, egy pillanat erejéig arra kértem a csillagokat, hogy fordí­tsák erejüket és kitartásukat a Szentély felé és az évmilliárdok során összegyűjtött energiát plántálják át a zöld-fehér játékosokba.

Sikerrel jártam. Ahogy anyám héten örökre elvesztett mosolya mindig velem fog maradni, úgy éreztem, hogy az összegyűjtött energia ezen a varázslatos estén a Szentélybe fog költözni. És ha ott járt, egyenként beleköltözött a játékosok szí­vébe és olyan erővel ruházva fel őket, hogy nem lehetett leküzdhetetlen akadály senki előtt. Ehhez jött a szurkolók varázslata, egy olyan hangulattal párosí­tva, mely nem csak a Szentély környékét rengette meg, hanem megmutatta mit is jelent Fradistának lenni, mit is jelent imádni ezt a csodálatos klubot, és mit is jelent felhúzva a zöld-fehér mezt hitet tenni az erőnek, az erkölcsnek és az egyetértésnek.

Még azok számára is csodálatos este volt, akik nem lehettek jelen. A lefújás után még percekig szorongattam és csókolgattam a sálamat, majd kimentem a teraszra és felnéztem az égre…

Időnként repült(ünk) a boldogságtól:

Amikor a mérkőzés előtt egy órával az esőistenek úgy döntöttek, hogy kiöntik a mennyei dézsát a Szentélyre először bosszankodtam, mert attól féltem, az eső elrontja az estét, elrontja a várt ünneplést. Pedig tudhattam volna, az esőistenek májusban csak a feladatukat végzik, éltetik a földet, segí­tik a az élet kiteljesedését. Nem akarnak ők semmi rosszat és főleg nem azt akarták, hogy eltérí­tsék a szurkolókat attól a varázslatos élménytől mely várt bennünket. Jól időzí­tettek, hiszen mire a Szentélybe értünk, már el is zárták a csapokat, a napot tolták az aréna fölé, hogy teljes pompával ragyogja be az eget. Ha volt hivatalos forgatókönyv, akkor ez volt a prológus, a bevezetés, az alaphang ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

A folytatásról már nem az élet, hanem a megküzdött és diadalmasan megszerzett KEK győzelem szolgált. Fiatal, csodálatos szép lányok vonultak be, arcukon akkora mosollyal és nevetéssel, hogy pillanatok alatt magukhoz ölelték a több ezer Fradista szí­vet mely felállva tapsolta őket. A kézilabdás lányok „kupabemutatója” nem csak arról szólt, hogy a Fradi tábor ismételten megköszönje a csodálatos diadalt, hanem arról is, hogy újra egységesek vagyunk, hogy újra tudunk egymás sikerének örülni, hogy újra áttudjuk adni egymásnak a sikert, az erőt és három E betű himnuszát.

Az ünneplések folytatódtak: BéZé 300. alkalommal öltötte magára a zöld-fehér mezt. Ezzel a mérkőzésszámmal bekerült a „Top 50”-be, mely a ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves történetét figyelembe véve olyan teljesí­tmény, amit tisztelni és megbecsülni kell, mert BéZé majdani távozásával nagyon sokáig nem fogunk hasonlóval találkozni. Volt még egy ünnep, de mivel az annyira összefonódik magával a mérkőzéssel, a Ferencvárossal, az egész Fradista létünkkel, hogy arról inkább a mérkőzés 89. percében í­rok majd, ha egyáltalán képes leszek egyetlen értelmes mondatot is leí­rni arról, amit Dragóner Attila búcsúnál és góljánál éreztünk.
Addig még volt 89 perc….

… 54. perc: egy olyan játékos toporgott a vonal mellett és várt arra, hogy a pályára léphessen, aki nélkül ezek után kevesebb lesz a Ferencváros. Vagy talán több? Mert bár Dragóner Attilát már nem látjuk játékosként a pályán, de az amit elért, és amit betett a dicsőséges múltunk vitrinjébe, az örökké ott fog rá emlékeztetni. És a mi Fradista szí­vünkben. A legnagyobb érték meg éppenséggel ez. Lehet kupákat, érmeket nyerni, de a szeretetet, a megbecsülést azt ki kell érdemelni. Ez olyan tulajdonság mely nem úgy jön létre, hogy megpróbáljuk elérni, hanem úgy, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő emberek szeméből csak úgy árad a szeretet és a megbecsülés. Dragó a pályára lépésének pillanatában érezte ezt a szeretetet, de nem halhatta azt a néma imát, amit több ezer lélek suttogott el magában, miközben tapsolt és a nevét skandálta. A néma imánk is meghallgatásra talált. Először még Szűcs Lajos védeni tudott, de a 89. percben már ő is tehetetlennek bizonyult. Egy mintaszerű támadás végén a „megfáradt harcos” az „utolsó előtti mohikán”, összegyűjtve pályafutásának 354 mérkőzésének minden örömét és fájdalmát úgy érkezett Abdi beadására, mint aki úgy akarja lezárni életének egyik legfontosabb fejezetét, hogy arra mindig emlékezni lehessen.

Dragó! Mindig emlékezni fogunk rá! Nem csak a zárást beteljesí­tő gólodra, de mindenre amit nekünk adtál. Tudom, mi is sokat adtunk, de mi szurkolók csak akkor tudunk valamit visszaadni, ha először kapunk. Tőled meg sokat kaptunk. Hitet, gólokat, emlékezetes pillanatokat és egy kapcsot mely örökké összeköt minket a Ferencvárossal. Biztos vagyok benne, hogy a 355. mérkőzéseddel csak a pályán fejeződik be a „munkád”, vár Téged a Ferencváros jelene és érzem azt is, hogy a jövőben is fontos szerepet fogsz betölteni. Köszönjük Dragó!…

…. Európa visszavárt, a Ferencváros visszatért. Ahhoz, hogy ez méltó legyen az örökséghez, már a vezetőség előtt gurul a labda. A játékosok, a szakma, és a szurkolók bizonyí­tották, hogy szükségünk van egymásra, szükségünk van a Ferencvárosra. Mi egyek vagyunk, a mi szí­vünk és lelkünk akarja a sikert, akarja a nyugodt folytatást.

2011. május 22-e varázslatos este volt. Egy esőistenek által áztatott, majd a napot a Szentély fölé helyező, ünnepi, és mámoros vasárnap este. Minden szépségével, az „előre” megí­rt forgatókönyvvel, egy fantasztikus pályafutás méltó befejezésével, és a több éve várt igazi visszatéréssel. Ezek vagyunk mi. Több mint száz éve í­rjuk a Ferencvárosi labdarúgás történetébe a szebbnél szebb lapokat, több mint száz éve fogjuk egymás kezét, ölelje egymás lelkét és kiálltjuk a Szentély felett kúszó csillagok felé, hogy Mindörökké Ferencváros!

Talán nem véletlen, hogy itt befejeznénk az emlékezést, csemegézést, és leí­rnánk azt, amit a fenti bekezdésben már leí­rt Lalolib Dragónak, most leí­rjuk mindannyiunk nevében a FOTELSZURKOLÓNAK:

Köszönjük LACI!

De nem fejezhetjük be, mert sikerek nem kövezték utunkat a közelmúltunkban, de ott voltunk mindannyian:

Gyertyafényes emlékezés:

Nehéz bármit is leí­rni. Lelkem mélyén még mindig a Szentély lelátóján állok, kezemben az emlékezés gyertyájával, szemem az eredményjelző táblára meredve: Albert Flórián (1941-2011). Néma csend telepszik a stadionra, nincs egy zizzenés, a felüljárón az autók is mintha motorhang nélkül suhannának el. 2011. november 6-án, este hat órakor megállt az idő. Kihunytak a reflektorok, a lelátón több mint tí­zezer gyertyafény lehozta az égboltot. Csillagokként ölelték magukhoz a fájdalmat, megpróbálták letörölni a könnyeket. Végérvényesen eljöttek a Ferencvárosi labdarúgás legfényesebb csillagágért, lágyan felemelték és magukhoz szorí­tották. Szólni kellett volna, kiáltani teli torokból, hogy még ne vigyétek magatokkal, hagyjátok meg a családjának, a Ferencvárosnak, a magyar labdarúgásnak. Senki sem szólt. Csak a gyertyák világí­tottak és szí­vek szakadtak meg. Mindannyian tudtuk, ha lejönnek értünk a csillagok, már nem szabad harcolni ellene. Csak sí­rni szabad és emlékezni.

Ennél csak jobb jöhet:

Visszagondolva az elmúlt hónapok fotelszurkolós bejegyzéseire meg kellett állapí­tanom, hogy elhagytam a kifakadásokat és a bí­rálatokat. Egy olyan méla belenyugvás lett rajtam úrrá, mintha hitemet vesztettem volna. Pedig nem erről van szó. Rá lehetne fogni a koromra is, hiszen állí­tólag az ember ötvenen túl már higgadtabban szokta fogadni a pofonokat és a lelkesedés is át tud alakulni beletörődéssé. Persze egy kicsit vigyáznom kell a vérnyomásomra és a szí­vem sem már a régi (legalábbis “motor” szinten), de talán még sem az előbbiekben kell keresni a “csendesebb” időszakot. Pedig ennek ellentmond az, hogy bár fotelszurkolóként “hí­resültem” el, de barátommal minden hazai meccsre elzötykölődünk több mint 200 kilométert, bár ebben nagy szerepet játszanak szerkesztőtársaim és szurkolóbarátaim akikkel mindig örömteli a találkozás. Még akkor is, ha hazai pályán mostanság nem nagyon megy a játék, de még a legrosszabb periódusban is el tudtuk intézni azzal, hogy legalább mi találkoztunk. Tudom azt is, hogy a baráti kapcsolatok is fel tudnak értékelődni egy olyan időszakban, amikor nem csak a pályán, de a mindennapos életünk során egyre-másra kapjuk a hatalmas taslikat.

Kedves olvasóink, szurkolótársaink! Megjelent a FOTELSZURKOLÓ (jubileumi száma utáni) különkiadása, melynek megjelenésének perceiben ért véget csapatunk bajnokija. Önök, Ti már boldogan ölelkeztek össze az eredmény ismeretében, vagy ez a kis í­rás ad erőt a folytatáshoz, azt mi innen a távolból, még nem tudjuk.

De egy biztos, jövő héten újra ugyanitt már kedvencünk,

A FOTELSZURKOLÓ

jelentkezik.

Horváth Károly, Miskolczi József