Emlékezetes Fradimeccseim 03., avagy százezren a Népstadionban
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
Mielőtt bárki szemrehányást tenne nekem, hogy milyen régi dolgokról emlékezem meg, szeretném leszögezni azt a lélektani és biológiai törvényszerűséget, hogy a magamfajta 70 körül járó ember sokkal jobban emlékszik 40-50-60 évvel korábbi dolgokra, mint az elmúlt néhány évre. Aki nem hiszi, néhány évtized múlva megtapasztalja…
De menjünk vissza 1955-be.
Repülőrajttal indultunk. A Csepelt hazaküldtük 4:1-gyel, Szombathelyről 3:0-lal jött vissza a csapat, itthon egy ötöst kapott az újonc Pécs, majd egy némileg nyögvenyelős 2:0 Diósgyőr ellen. 4 meccs, 4 győzelem, 14:1. Álmodni sem lehetett jobbat.
És most megint egy kis (sport)politika. Szegény szombathelyiek – ha nem is annyira, mint mi – megszenvedték a sorsukat. A nevüket elvették (akkor éppen Törekvés volt a nevüket, és természetesen zöld-fehér színüket is.
Pécsett pedig Karácsonykor még nem is álmodoztak a NB I-ről. A PVSK becsületes NB II-es csapat volt, feljutási esélyek nélkül. A feljutási osztályozót a Kőbányai Dózsa nyerte.
És ekkor valami (viszonylag értelmes dolog) esszébejutott valakinek „odafent” (Nem a mennyekben, hanem a fejesek között.)
Budapest tele van csapatokkal. A kőbányaiaknak se közönségük, se elfogadható pályájuk nincs. Így hát körülnéztek vidéken, hol kellene egy csapat. Így esett a választás Pécsre. S „Dózsa sportközpont” intézkedett. A Kőbányai Dózsa egyesült Pécs székhellyel a Pécsi Dózsával. (Ez ha jól emlékeszem a megye I-ben játszott.) Kaptak egy csomó játékost. És bár némileg ingázva az NB I és II között, Pécsett létezik a minőségi foci.
Visszatérve az 1955-ös eseményekre. Ezek után következett egy hétközi meccs Salgótarjánban. Amíg a Sali komoly csapat volt, és nagyon kemény. Ott mindenki nehéz meccsekre számíthatott. Fenyvesi dr. mesélte el nemrég Szepesi György sorozatában, hogy hányszor hallotta az állóhelyről: „Rúgd fel a lúdoktort!!” Hát hogy őt hányszor rúgták fel azon a meccsen, nem tudom, de Kertész természetesen megsérült. Nem is tudta befejezni a meccset. Viszont óriási pozitívumként könyveltük el, hogy végre megítéltek a javunkra egy tizenegyest. Ezt Dalnoki berúgta, ezzel lett 1:1.
És következett március 27.
1955. március 27. Bp. Kinizsi – Bp. Honvéd 0:0.
Népstadion, 100.500 (egyszázezer-ötszáz!!) néző
1178. bajnoki, összesítve 2132. mérkőzés.
Először is a nézőszámról. A Népsport „csak” 98.000 nézőről írt – ennyi volt a Stadion hivatalos befogadóképessége. De a szektorok mögött mindenütt sűrűn álltak az emberek, és hamarosan megtudtuk, hogy mi is volt a nemhivatalos, de valóságos nézőszám. Ma a tizedével elégedettek lennénk..
Az akkori Honvéd ellen csak úgy lehetett eredmény elérni, ha a két irányítót – Bozsikot és Puskást – kikapcsolták. Ehhez viszont természetesen fel kellett adni a hagyományos felállást. Ez nem is állt messze a csapattól, már régebben is alkalmazta a mindenkori edző nem egyszer. 1953 őszén – akkor még nem jártam meccsre – mai szóval 4-2-4-et játszva ért el döntetlent a csapat a még a 6:3 mámorában égő Honvéddel szemben. És ezt tudta Sós Károly is.
A hivatalos felállás a következő volt: Gulyás G. – Mátrai, Kispéter, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Láng K., Orosz, Ombódi, Vilezsál, Fenyvesi.
Valójában ez mai stílusban a következőképpen nézett ki: Gulyás G. – Kispéter – Mátrai, Dékány, Dalnoki – Láng K, Szabó L. Ombódi, Vilezsál – Orosz, Fenyvesi.
Kispéter sepregetett, Mátrai és Dalnoki zárták le a széleket, hogy Cziborék ne tudjanak a védelem mögé kerülni. a „középpálya” feladata volt Bozsik és Puskás megakadályozása a szervezésbe. Bozsikot Vilezsál, Puskást pedig Láng zavarta. A szögleteknél és hasonlóaknál Kispéter feladata volt Gulyás biztosítása, nehogy belökjék a kapuba, míg Kocsissal Mátrainak kellett felugrania, hogy ne tudjon jól fejelni.
És a csapat megfelelt a feladatnak! Bozsik egyszerűen eltűnt a végére, Puskás pedig egyre idegesebb lett. Látszott fentről, hogy kiabál, de (mindenki szerencséjére) nem hallottuk. Ami kevés lövés a kapukra ment, azt Gulyás biztosan megfogta. Kispéter élete egyik legjobb meccset játszotta, a fiatalok felnőttek melléje.
A Népsort szerint a Kinizsi 10 szögletet rúgott. Biztos, de én egyre sem emlékszem. Ámbár a szögletek száma nem mond semmit. Láttam én olyan mérkőzést, hogy 7:0-ra győztünk, de az ellenfél vagy háromszor annyi szögletet rúgott, mint mi.
Egyébként „kettős rangadó” második mérkőzése volt, az előmeccsen a Dorog 1:0-ra legyőzte a Dózsát. Ami ugye igencsak jólesett nekünk. Azt hiszem a Dorognak sohasem drukkoltak annyian, mint akkor ott.
Nem volt szép meccse. De nagy taktikai csata és hősies küzdelem. Az eredmény meg olyan mintha egy csapat ma a Reallal játszana döntetlent a Bernabeuban.
– YSE –
Nagyszerű eredmény volt az akkkori „Barca” ellen. Örök közép-európai bajnoki nézőcsúcs!
Jó ezeket a történeteket olvasni. Kár lenne, ha feledésbe merülnének, hiszen mi fiatalabbak ezekből ismerhetjük meg a FRADIT. Ebből táplálkozik csapat iránti szeretet, és ezekre az emlékekre lehetünk büszkék!