Az igazság az, hogy nem készültem fel ilyen estére. Bár öt óra környékén furcsa borzongás futott át rajtam és éreztem, a féltés, az aggódás járja át a testem. Nem tartott sokáig, megpróbáltam elhessegetni a kínos pillanatokat. Eldúdoltam magamban a Fradi indulót, megsimogattam a fotelt és arra kértem segítsen átlendíteni a holtponton. Biztos voltam benne, hogy nem haragszik rám a múlt heti baleset miatt, de azért ünnepélyesen megfogadtam, nem fogom rajta levezetni az érzelmi kitöréseimet.
Mikor elkezdődött a mérkőzés, még nem tudtam, ma nem lesz veszélyben a fotel egészségi állapota, legfeljebb az enyém. Nehéz ilyenkor bármi okosat mondani. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de csak kavarognak bennem az érzelmi töltetek. Arra azért megpróbálok figyelni, hogy ne robbanjanak fel. Azzal mindenki tisztában volt már az elején, hogy lesznek vereségek, lesznek rossz mérkőzések. Csak szívünk legmélyén arra számoltunk, hogy ezek minél később fognak bekövetkezni, nem a második tétmeccsünkön. Az okokat most nem boncolgatnám, mert ahhoz az agyam most más dimenzióban mozog. Most nem törvényszéki orvos szakértő akarok lenni, hanem továbbra is szurkoló. Olyan, aki a vereség után sír, dühöng, de már a következő mérkőzésre készül. Arra sem készültem fel, hogy mit kell ilyenkor írni. Vajon hogyan kell szavakba, mondatokba önteni amit érzek, néhány perccel a vereség után? Először arra készültem, alszok rá egyet és majd holnap reggel, a bennem tomboló érzelmi hullámok lecsillapulása után írom le a gondolataimat. De ahogy felálltam a fotelból és ránéztem a számítógépen billentyűzetére, már tudtam, nem szabad reggelig várnom. Nem akarok okoskodni, nem akarom szakmai elképzeléseimmel megváltani a világot, nem akarom rögtönítélő bíróság elé citálni a csapatot, a szakmai stábot. Amit most érzek, azt most kell kiírnom magamból.
Bár kisiklott az expressz mely átrobogott a Zete csapatán, de nem szereztünk gyógyíthatatlan sérüléseket. Álljunk fel, töröljük le magunkról a verejtéket, és közös erővel toljuk vissza a vonatunkat a sínpályára.
Biztos lesznek olyanok, akik inkább elfutnak. Nem kérnek a vereségekből, nem kérnek a csalódásból. Pedig nekik is tudniuk kell a háború megnyeréséhez néha vereségeken át vezet az út. Bár azt nem szeretjük, mert nem erre készültünk. Olyan felemelő érzés volt átélni az elmúlt néhány napot, hogy most, a vereség után néhány perccel egyszerűen nem is akarom elhinni. Talán túl szép volt, talán túlságosan hamar elhittük, hogy olyan vonatra ültünk fel, mely töretlenül fog végigrobogni az nb1 mezőnyén. A vereség ezért is fáj igazán. Ezért szaggatja szét a lelkünket, ezért próbálja lerombolni a hitünket.
Bármennyire is fáj, az enyémet nem lehet. Azt nem tudom még, hogyan fogom feldolgozni. Holnap biztos a közértben sem mosolygós emberek jönnek majd felém, valószínűleg még azokon is gúnyos pillantásokat fogok felfedezni, akik nem is látták a mérkőzést és a fociról is csak azt tudják, hogy 22 ember rohangál a pályán és kerget egy labdát.
Biztos vagyok benne, túl fogom élni. Ahogy a csapat is túl fogja. Ehhez azonban segítség kell. Most fog igazából kiderülni, hogy ki az igazi szurkoló, ki az, akinek a Fradi sokkal többet jelent annál, hogy elmeneküljön a kisiklott vonatról.
Egy biztos, én nem fogok elmenekülni. A jövő héten a fotelom is át fog költözni a Szentélybe. Nem fogom felcipelni, egyszerűen otthon hagyom. Tudom azt is, nem fog haragudni rám, és nem is lesz féltékeny.
Mert tudni fogja, most mindenkinek a Szentélyben a helye, hogy hitet tegyünk a legféltettebb kincsünk, a Ferencváros mellett!
(Lalolib)
Vélemény, hozzászólás?