1974.V.1. MNK Döntő, Ferencváros – Komló 3:1

A történelem ismétli önmagát – egy régóta használt mondás, mely a hasonlóságot mutató történelmi eseményekre próbál egyszerűen értelmezhető magyarázatot találni. Vannak akik hisznek benne, de vannak olyanok is, mint például Mark Twain í­ró, aki egy kissé pikí­rten úgy vélte, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de legalább rí­mel…Mindez akkor jutott az eszembe amikor elkezdtem keresgélni az 1974. május 1-i, Komló elleni MNK döntő muzeálisához az „alapanyagot” és nem olvastam bele Imre bátyám (YSE) 13. „emlékezetes fradimeccsébe”, mely 1957-be, az első Komló elleni bajnoki mérkőzésünkre kalauzolja el az olvasót: ” az 1974-es kupadöntő kapcsán jutott eszembe ez a mérkőzés, hiszen az ijesztően hasonlí­tott erre …” Mit is jelent ez hasonlóság és a történelem mégis csak ismétli önmagát? Ha megnézzük a két mérkőzés „forgatókönyvét”, a tényszerűségekkel nehéz lesz vitába szállni. Az 1957-s bajnoki szezon első mérkőzésén az újonc Komló vendégeskedett a Népstadionban (ez volt a bemutatkozó mérkőzésük az első osztályban), és meglepetésre megszerezték a vezetést, amit nem meglepetésre nem tudtak megtartani és kikaptak 3:1-re. Ahogy az 1974-s kupadöntőn. Ott is vezettek 70 percig, de a kupát végül is Géczi Pista emelhette a magasba. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk időrendben, tartsuk be a történelem játékszabályát, mely szerint a történéseket nem lehet visszafele olvasni. Előtte még emlékezzünk egy 1967-s Komló elleni bajnokira, egyrészt azért, mert minden ami 1967, az labdarúgásunk egyik legszebb éve, másrészt a bányászvárosban aratott fölényes 4:0-s győzelem 4 fordulóval a bajnokság vége előtt, a 20. bajnoki cí­münket jelentette.

Amikor virtuálisan kinyitottam az 1974-es újságot, először Mucha egyenlí­tő góljáról készült fotón akadt meg a szemem, de utána – mivel éppen a kép felett van – az újság ára csalt mosolyt az arcomon. Ára: 1 forint. Mivel ebben az évben már középiskolába jártam, arra is emlékszem, hogy otthon 100 forintot kaptam egy hónapra, melyből 67 forint volt Bajára a bérlet. És mivel a mérkőzés május elsején volt, biztos, hogy csak tévén keresztül láthattam, persze, ha időben hazazötykölődtünk az Ikarus 55-ös busszal, mely elég sűrűn adta meg magát Fajsz közelében. A fiatalabb olvasó most felteheti a kérdést: mit kerestünk a buszon május 1-én, mikor az iskolaszüneti nap? A válasz nagyon egyszerű, felvonulásról jöttünk haza, mert az akkor még „kötelező elfoglaltság” volt. Voltak jelszavak, volt majális és virsli, este felvonulók kérték a tévében, és 1974-ben, volt egy kupadöntő is, Ferencvárosi győzelemmel!

Nyugodt, csendes év volt 1974 és igazából azon sem kapták fel a fejüket az emberek (persze ha a hí­r átment Aczél elvtárs rostáján), hogy Szolzsenyicin Nobel-dí­jas orosz í­rót kitoloncolták a Szovjetunióból, bár ezzel talán épp neki tették a legnagyobb szí­vességet. Ebben az évben NSZK nyeri a foci világbajnokságot, ahová a magyar válogatott a svédek elleni döntetlenje miatt (akik látták, soha nem felejtik el Edström fejesét) nem jutott ki, pedig megérdemelte volna. Most biztos sokan kezdenek tovább kutatni az emlékeikben, hiszen az 1974-es német—holland döntő szenzációs és emlékezetes csatát hozott, két büntetővel, az egyik egyből a mérkőzés elején, majd az első félidő végén egy Gerd Müller góllal, mely el is döntötte a kupa sorsát. És aminek sokan örültek, az a lengyelek harmadik helye és egy kiváló csatár, aki a VB gólkirálya is lett: Lato.

A Népstadionban a Magyar Kupa döntője nem hozott ilyen emlékezetes csatát, de valószí­nűleg nem ez volt az oka, hogy csak 6.000 néző foglalt helyet, ami az akkori nézőszámokat ismerve elég gyér érdeklődést takart, de úgy látszik azokban az években az ingyen virsli lehetősége csábí­tóbb volt a focimérkőzésnél. Mert kétlem, hogy a szokásos május elsejei jelszavak jobban lelkesí­tették a szurkolókat, mint a Fradi-induló, és az akkori csapat sem volt rossz, hiszen olyan nevekkel futottunk ki a pályára, mint Géczi — Vépi, Bálint, Eipel, Megyesi — Juhász, Kű — Kelemen, Branikovits, Máté, Mucha. Ettől függetlenül kevesen voltak, de akik a virsli és a sör helyett a focit választották, nem csalódtak, mert egy izgalmas és jó mérkőzésen győztünk 3:1-re a lelkes Komlói csapat ellen, Mucha, Magyar és Kelemen góljaival.

Állnak (balról): Vépi, Bálint, Géczi, Mucha, Megyesi, Dalnoki Jenő. Elől: Branikovits, Máté, Kű, Juhász, Magyar, Kelemen., Dóka György

Komló észak-baranyai város, a település egy századon át szénbányászatáról volt nevezetes, bányakincseinek köszönhetően a szocialista időkben erőteljesen fejlesztették, 1951-ben nyilvání­tották várossá. A komlói foci sikeres időszaka is a szocialista időszakhoz kapcsolódik. A klub 1922-ben alakult, de először csak 1957-ben jutott fel az első osztályba, de egyből ki is pottyantak onnan. 1961-ben kerültek vissza, a város 10 éves évfordulóján és az ünnepen természetesen a Fradi volt az ellenfél. A döntetlennel zárult mérkőzésnek a Fradin kí­vül volt még egy dí­szvendége, Jurij Gagarin: „Szí­nes és ezerarcú a kép. Önfeledt majális hangulat terpeszkedik szét…a kedves Jurij virágokat hint a születésnapját ünneplő szocialista város lakói és házai között”.

Ilyen szép „szocialista-lí­rát” nem lehetett olvasni az 1974-s kupadöntőről, igaz ott nem volt űrhajós dí­szvendég, de olyanok léptek pályára zöld-fehérben, akik ha nem is a világűrt hódí­tották meg, de labdarúgásunk történetének kiemelkedő játékosai voltak. Talán ez is közrejátszott, hogy a szurkolók sokasága szerint a kupa sorsa már a kezdő sí­pszó előtt eldőlt. Ezért is hatott hidegzuhanyként a 21. perc, amikor is egy jobb oldalról beí­velt labda Eipel lábáról védhetetlenül vágódott Géczi kapujának jobb sarkába. Akkor valószí­nűleg nagyon kevesen voltak, akiknek eszébe jutott az 1957-s mérkőzés, ahol szintén a Komló szerzett vezetést, majd jött három Fradi-gól és helyre is állt a világ rendje. Ahogy a kupadöntőn, bár itt 70 percet kellett várni az egyenlí­tésre, amikor már kezdtek türelmetlenkedni a zöld-fehér szurkolók. Magyar beadására Mucha „robbantott” és estében a kifutó kapus fölött emelt a kapuba. Innen meg már nem volt kérdés a kupadöntő kimenetele. Néhány perc múlva Branikovits majd a lefújás előtt Kelemen is betalált, í­gy a végig jó iramú, élvezetes kupadöntőt, a Fradi nyerte, ezzel begyűjtve a 12. kupagyőzelmet.

A vendég szurkolók sem szomorkodtak, elismerték a Fradi győzelmét, sőt a mérkőzés utáni kupaátadáson a „Szép volt Fradi!”-val köszöntötte a győzteseket. Utána meg jöhetett a vurstli, a virsli és a sör. El lehetett felejteni a szürke hétköznapokat, délutánra már az „irány- és fazonadó” vezetők is elvonultak pihenni, elfáradva a több órás integetéstől leültek a tévé elé és ámulattal nézték a Felvonulók kérték adását, benne a sok-sok „elégedett” emberrel. A legboldogabbak mégis csak a zöld-fehér hí­vek voltak az újabb bezsebelt kupagyőzelemtől átitatva.

Az örömünk is szí­vből jött.