Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 3.

„Rudas néni, a művésznő resztelt májat akar enni…”

Jó oka van annak, hogy még mindig maradunk egy ki­csit azon a klinikán, aho­vá 1950. március 19-én, vasárnap késő délután, a Ferencváros – Postás mérkőzés köz­ben elszenvedett lábtörése után Fe­rit beszállí­tották, hiszen az „Év sé­rültje” (ahogy az akkori lapok nevez­ték) nem kevesebb, mint hat hetet (…) töltött a kórházban.

2012-ben, amikor komoly szí­vmű­tétek után is, amilyen gyorsan csak le­het, hazaküldik a betegeket, ez a hosszú idő jószerivel értelmezhetetlen, egészen addig, amí­g Feri el nem me­séli, hogy néhány nap múltán, amikor már a műtét után óhatatlanul jelent­kező fájdalmak is elmúltak, kezdte ki­fejezetten jól érezni magát a klinikán.

Azt pontosan tudta, hogy játszani úgysem játszhat (volt orvos, aki hatá­rozottan kijelentette, hogy ezzel a láb­bal, legfeljebb sétálni tud majd, de nem NB I-ben futballozni), az edzése­ken meg mit bóklásszon a begipszelt lábával, csak zavarná a többieket.

így legfeljebb otthon tehette vol­na ugyanazt, amit tett a kórházban.

Egész nap feküdt, fogadta a láto­gatók végeláthatatlan és apadni nem akaró sorát (emlékei szerint a legne­hezebben az aktuális „szví­thártok” vi­zitjeinek időbeli egyeztetése, ponto­sabban különböztetése ment, ám eb­ben a kardinális kérdésben az idő­sebb nővérkék, akik már réges-régen nem akartak Rudasnék lenni, készsé­gesen segí­tettek, nem utolsósorban azért , hogy aztán jól megmondhas­sák a véleményüket Ferinek egyik ­másik belátogató hölgyről, bár ők nem feltétlenül ezt a kifejezést hasz­nálták), olvasta az újságokat, ame­lyek ezekben a hetekben többet í­rtak róla, mintha nem sérült volna meg.

A játékostársak (ahogy az már ilyenkor általában lenni szokott), az első napokban, hetekben még „min­denórás” látogatói voltak, de aztán kezdtek elmaradozni.

Nem rosszaságból, csak azért, mert ilyen az élet.

Mindenkinek megvolt a maga gondja, baja, a bajnokság Feri nélkül is folytatódott, a csapatból hárman-négyen maradtak, akik egymást vált­va ugyan, de naponta látogatták, hogy az „Okos Ferike” (kevésbé is­mert, hogy a játékosok egymás kö­zött csak ezen a becenéven emleget­ték) ne maradjon hí­rek nélkül, tudja, hogy mi történik a csapat háza táján.

Márpedig ott aztán volt történés.

1950 tavaszán nagyon nehéz idő­ket élt a Ferencváros, pedig akkor még álmukban sem gondolták, hogy az év nyara hozza majd el az igazi drámát, a klub történelmének egyik legmegrázóbb történés-sorozatát.

De maga az „aranycsapat” még egyben volt, s bár ahol tudtak, ott tettek keresztbe nekik (apám szóhasz­nálatával élve: „Rajtunk volt a bé­lyeg. Fradisták…”), a véghajráig óri­ási harcban voltak az akkor már na­gyon erős Honvéddal a bajnoki cí­mért (hogy más ne mondjak, olyan eredmé­nyekkel, mint a Bp. Dózsa elleni 8:1, a Vasas elleni 5:1… ), de aztán „csak” az ezüstérmet sikerült megszerezniük.

(Ha valaki ezen a ponton netán azt gondolná, hogy „na, az is egy nudli Dózsa lehetett”, akkor a ked­vükért álljon itt a megyeriek össze­állí­tása: Tóth – Halasi, Nagymarosi, Balogh II. – Horváth, Kirádi – Egre­si, Szusza, Szűcs, Fejes, Tóth.)

Rudas pályafutásának kevésbé „ki­tárgyalt” fejezete, hogy vajon mi tör­tént a Fradiban (akarom mondani, az ÉDOSZ-ban) Feri sérülése után.

Ez azért lényegi kérdés, mert re­mekül példázza, hogy még a klasszikus futballidőkben is (amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni/gon­dolni/í­rni, hogy akkoriban még min­denben tökéletes volt a magyar fut­ballban) nagy bajba került az a csa­pat, amely egy kieső kulcsjátékosa helyére nem tudott azonnal egyen­értékű, vagy legalább ahhoz közelí­tő helyettest állí­tani.

(fotó: Képes Sport)

A Ferencvárosnál 1941 novembere óta (azaz ek­kor már lassan egy év­tizede) nem létezett „jobbhátvéd-kérdés”! Akkor még Ruck néven, a Salgó­tarján ellen mutatkozott be egy új fiú a csapatban, aki túl azon, hogy mindjárt az első bajnoki meccsén 25 méterről lőtt egy hálószaggató gólt, egyben örökbérletet is váltott a 2-es számú mezre.

Az edzőknek az, hogy Ruck (Ru­das) a jobbhátvéd, hozzávetőlegesen annyira volt természetes, minthogy háló lesz a kapukon, s az ellenfél is 11 emberrel áll majd fel.

Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy amikor aztán 1950 márciusá­ban megtörténik a nagy „karambol” Henni Gézával, s Feri lába eltörik, a következő meccseken az a Kéri Kár­oly húzódik hátra a helyére, akinek helye a Kéri-Lakat fedezetpárban pontosan olyan biztos és kikezdhetetlen volt, mint Ferié a sajátján, s aki addig vonatkalauznak vagy ci­pőfelsőrész-készí­tőnek is sokkal in­kább elképzelhető volt, minthogy jobb-bekket játsszon.

Nem jön egy fiú az ifiből, nem iga­zolnak gyorsan valakit egy másik csapatból, hiszen soha, senkinek eszébe sem jutott, hogy egyszer akár olyan helyzet is előállhat, miszerint nem Rudas lesz a csapat jobbhátvédje!

(Ám, mint az életben oly sokszor, ebben az esetben is, az egyik balsze­rencséje a másik szerencséjét hozza: a fedezetpárban Kéri felszaba­dult helyére Dékány dr. áll, aki ad­dig csak hébe-hóba tud bekerülni a csapatba, de aztán legendás alakja lesz a későbbi esztendőknek, s jelen­tősebb szerephez jut Ombódi Imre, akit csak „Csudina” néven emleget azóta is az Üllői út népe. A Csudina becenév amúgy – kiváltképp a fia­talabb generációhoz tartozó olva­sók számára – magyarázatra szorul. A Fradi, később nagy népszerűség­re szert tett futballistája, azért kapta ezt a meglehetősen szokatlan bece­nevet, mert roppant sokoldalú, szin­te minden poszton bevethető játékos volt. Mindeközben a szovjeteknél at­létikában sikert sikerre halmozott egy bizonyos Alekszandra Csudina, aki magasugrásban, távolugrásban és gerelyhají­tásban is érmet szerzett a helsinki olimpián.)

Hősünknek a kórházi ágyon egy pillanatig sem kell azért álmatlanul forgolódnia, mert olyan gondok nyo­masztják, hogy esetleg elveszí­ti a he­lyét a csapatban.

Csak az volt a kérdés: mikorra épül fel, az ő futballkarrierjének sor­sa csak és kizárólag attól függött, a műtét után mennyi időre lesz szük­sége ahhoz, hogy játékra kész álla­potba hozza magát.

Ezt viszont senki sem tud­ta azokban a hetekben megmondani, sajátsá­gos módon legkevésbé az orvosai, akik között még mindig dúlt bizonyos szakmai vita és presztí­zsharc, hogy megfelelő eljárást alkalmaztak-e a törés kezelésénél. No, de akkor már a műtét után jár­tak, hajtogathatta mindenki a maga igazát, a beteg derékig gipszben fe­küdt, egyik tábort sem tudta igazolni egy remekbe sikerült becsúszó szere­léssel, vagy kontrázni azzal, hogy tí­z­percnyi játék után lebiceg a pályáról.

(Egyáltalán nem szeretnék a dol­gok elébe vágni, de ide tartozik: 62 évvel (…) a történtek után, 91 évesen Feri még mindig szenvedi az akkori műtét következményeit.)

Okkal-joggal gondolhatja bárki azt is, hogy anyagi szempontból sem volt mindegy egyik percről a másik­ra elveszí­tenie hót biztos helyét a Ferencvárosban és a válogatottban.

Ritka szerencsés kivételként azonban ez érintette talán a legke­vésbé.

A Fradi vendéglő, amit a fradista nép csak Rudas kocsmának hí­vott (holott már akkor jóval több volt an­nál, minthogy „lekocsmázhassák”) fénykorát élte.

A famí­lia jövedelmének jelentős része nem a meccsprémiumokból származott.

Az üzletet Feri kiesése után a szü­lei vitték, kiváltképp a mamája, aki a szó szoros értelmében éjjel-nap­pal az üzletben volt, hiszen a csa­lád jó ideje a vendéglő felett lévő la­kásban élt.

Ennek az állandó ottlétnek per­sze nemcsak óriási előnyei, hanem jelentős hátrányai is voltak, hiszen ugye, aki mindig kéznél van, azt elő is veszik.

Az még voltaképpen a bájos tör­ténetek sorába illeszthető, hogy mi­után a Fradi-pályán működő Ru­das „kocsmával” szemben (a mos­tani impozáns autóbusz-végállo­más helyén), azokban az években a MAFILM stúdiója működött, a mo­zisok, mai kifejezéssel élve, amolyan „non-stop” étteremnek is tekintették Feriék vendéglőjét.

Nem egyszer, nem kétszer fordult elő, hogy éjjel két óra tájban rémült arcú gyártásvezetők verték fel álmá­ból a családot, mondván: „Drága Ru­das néni, az isten szent szerelmére, nekem az állásom függ ettől. A mű­vésznő az előbb kitalálta, hogy ő most resztelt májat szeretne enni. Engem kirúgnak, ha nem viszek neki.”

Mondanom sem kell, egyetlen gyártásvezető sem távozott resztelt máj (másnap vagy harmadnap zó­napörkölt, esetleg gulyásleves) nél­kül, mert a „drága Rudas néni” ilyen­kor fogta magát, lement a konyhába, s egy zokszó nélkül nemhogy felvette, de egyben el is készí­tette a „rendelést”.

1952-ben a kocsmát államosí­tot­ták, s egyben el is vették Rudaséktól. Jó néhány évvel később, egy alka­lommal Feri szóba is hozta ezt a kor egyik legbefolyásosabb politikusa, Marosán György előtt.

Marosán azt mondta, ez í­gy van rendjén, a maszek vendéglős nem más, mint egy kapitalista kizsákmányoló…

Feri már akkor is volt akkora va­gány (de minimum szókimondó), hogy bár a történések menetén változ­tatni nem tudott, azért megkérdezte:

– Mondja, tisztelt Marosán elv­társ, mi abban a kizsákmányolás, hogy anyám reggel hatkor nyit és éj­jel kettőkor még resztelt májat készí­t X.Y. művésznőnek?”

Nem kapott, igaz, nem is várt fe­leletet a kérdésére.

No, de hol vagyunk még ettől, az akkor még nem egészen 29 éves Ru­das Ferenc egyelőre éli a kórházla­kók (a saját szempontjából) egyálta­lán nem kellemetlen életét.

Az a bizonyos, ágy mellé szerelt „K-vonalas” tele­fon rengeteget segí­tett. Őt bárki felhí­vhatta, hi­szen az utcai telefonkészülékek mindenkinek a rendelke­zésére álltak, Ferinek már nehezebb volt a helyzete, mert jó, ha öt olyan embert ismert, akinek a lakásában akkor már volt telefonkészülék.

(Rákosi Mátyás egyik kedvenc mondása volt: „a kapitalisták (értsd: imperialisták) mindent elrontot­tak, amit lehet, kivéve a telefonhely­zetet. Az jó!” Ez a kijelentése olyan erővel hatott, hogy az erre illetéke­sek, nemhogy 1950-ben, de a teljes Rákosi-korszak alatt egyetlen új ál­lomást sem létesí­tettek, központot sem bőví­tettek, a telefóniába egy fil­lér nem sok annyit sem fektetett senki. Fordulatot ebből a szempont­ból a Kádár-rendszer sem jelentett, hiszen 1977-ben Ferinek egy barátja maga mondta, hogy azért nem tud­ja őt felhí­vni, mert ahol lakik, jelesül Zugligetben, 1928 óta (…) egyetlen új vonalat sem épí­tettek ki.)

Márpedig volt néhány olyan em­ber, akire szí­vesen rácsörgetett vol­na a hirtelen rászakadt nagy szabad­idejében.

Valami nagyon nem tetszett neki „a Tanár” (Lakat Károly) viselkedé­sében, amikor az legutóbb nála járt.

A legjobb barátok voltak, nem lé­tezett titok közöttük.

Most mégis, olyan furcsa volt. Semmi viccelődés,  heccelődés, semmi jól elhelyezett poén a nő­ügyekre, ahogy amúgy szokta.

Mint aki tud, vagy sejt valamit, csak neki nem akarja elmondani. Felhí­vni, persze nem tudta.

Egy Logodi utcai, másfél szobás lakásba, lehetett annak a tulajdono­sa tanár, Fradi-játékos, és sokszoros válogatott, nem szereltek telefont akkoriban…

Lakat T. Károly