1966.X.2. Ferencváros – MTK 7:1

Gólzáporos FTC-győzelem az örökrangadón

Kihasználva a hosszúra nyúló bajnoki szünetet, szerkesztőségünk a szokásos beharangozóját „bőví­tett” kiadásban nyújtja át a Fradi szurkolóinak. Egyebek mellett, három emlékezetes örökrangadóra való emlékezéssel és egy videóval próbáljuk a „góltalanság” miatti káros tüneteket orvosolni. Csatáraink helyett gólokat ugyan nem tudunk lőni, de fel tudunk elevení­teni olyan mérkőzéseket, melyek talán példát és főleg tanulságokat mutatnak a jelennek is.
Főleg a buzdí­tó tanulságok miatt gondoltam úgy, hogy a három visszatekintő emlékezésnél nem követem az időrendet. A miértekre most nem térnék ki, remélem az utolsó, 1911-es mérkőzésről szóló beszámoló után minden egyértelművé fog válni. Vannak kortalan igazságok, melyek majdnem 100 év után is aktuálisak tudnak lenni.

Az egyértelmű volt, hogy az 1966-os örökrangadóval fogom kezdeni az aktuális mérkőzés felvezetését. Amikor e sorokat í­rni kezdtem, még mindannyian azt hittük, szeptember 11-én rendezik a meccset. Az MLSZ vagy a közvetí­tő televí­ziók azonban léptek, két nappal később kerül sor a rangadóra. Kezdetben adott volt a párhuzam, ám én nem akartam, most sem akarok a 9/11 katartikus emlékével példálózni, ezért nem is akarok belegondolni az esetleges következményekbe. Már csak azért sem, mert 1966-ban egy laza 7:1-es győzelmet arattunk az MTK ellen. Vajon ennyivel jobbak voltunk? Erre az egyszerű kérdésre elég az összeállí­tásunkat felsorolni: Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rátkai, Rákosi.

Ezt ismerve, már nem is számí­t olyan nagy szenzációnak a kiütéses győzelem, amit a kék-fehérek ellen arattunk. Akik járatosak a Fradi történelmében, azoknak biztosan be is villan az egy évvel azelőtti VVK győzelem, mely a Ferencváros 110 éves történelmének legfényesebb diadala volt, 1965. június 23-án Torinóban, a Juventus ellen. Az akkori csapatból heten az 1966-os örökrangadón is pályára léptek és „gyalázták” a kék-fehéreket, 15 ezer, főleg Fradi szurkoló előtt.

Annak ellenére, hogy olcsó poénkodásnak tűnhet, de egy hasonló eredményt jövő héten is elfogadnánk, még akkor is, ha a mostani csapat talán galaktikus távolságra van az akkori legendáktól. Ettől függetlenül, nekünk szurkolóknak csak a győzelem számí­t, csak az elfogadható, még akkor is, ha már tudjuk, az idei év nem lesz olyan sikerekben gazdag, mint az volt, 1966-ban. Ezt annak ellenére í­rom, hogy tudom, akkor is voltak problémák, hiszen a biztos bajnoknak kikiáltott csapatunk a bajnokság végén „csak” ezüstérmet szerzett és az akkor éppen MNK-nak nevezett magyar kupa döntőjében is alul maradt. De most nem akarok sikertelenségeket emlí­teni, mert abból az elmúlt hetekben volt részünk bőven.

Most inkább emlékezzünk az 1966-os győzelemre. Mivel gólokkal nem tudunk szolgálni, pedig a gólszerzők: Szűcs (2), Albert (2), Rákosi, Szőke és Juhász megérdemelné. Személy szerint Szőke 25 méteres bombagólját nézném meg, mely úgy vágódott a kapu jobb oldalába, hogy az megakadt a hálótartóvas és a háló között a sarokban (a folyamatot megnézni valóban nem tudjuk, ám a lövés végeredményét a képünk mutatja). Albert „esernyős” gólját is elfogadnánk, ha azt már Pista varázsolná elénk jövő vasárnap.

Tudom, az illúziókkal néhány hete már leszámoltam, de egy pillanat erejéig láttam, ahogy Ashmore indí­tását Pista átveszi és a kapujából kirohanó Szatmári felett lágyan átemelve a kapuba í­veli a labdát, majd diadalittasan kirohan a mámorosan ünneplő és közben győzelmi petárdákat robbantgató közönséghez egy kis elégtétel végett az addigi góltalanság miatt.

Mielőtt még túlságosan elkalandoznék az elveszett illúzióim visszacsábí­tása ürügyén, gyorsan visszatekerem az időgépet 1966-ba és a gólok helyett egy kis csendet és nyugalmat nyújtok át az emlékezés végén. Ebben az évben jelent meg a legendás duó, Simon & Garfunkel: Sounds of Silence (A csend hangjai) felvétele.

Hallgassuk és nézzük közösen. Most éppen aktuális is. Csendre és nyugalomra van szükség ahhoz, hogy jövő vasárnap akadálytalanul kitörhessen belőlünk a győzelmi öröm semmihez sem fogható, vad és egyszerre szelí­den simogató tombolása.

(Lalolib)