Feljegyzések a fotelból – Leonardo parádé

A ráhangolódás a mérkőzésre a csapatnak és nekem is jól sikerült. Most egy kicsit udvariatlan leszek és nem csapok azonnal abba a bizonyos lecsóba és nem a győzelem mámorát í­zlelgetem először, hanem szerkesztőségünk baráti, fradista (és sorolhatnám még a jelzőket) találkozóját emlí­tem meg kiindulási pontként, ahol 5 órán keresztül még az asztalokon lévő sörös üvegekből is a Ferencváros folydogált. De még hogyan! Néha úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit Füles nyakon önt egy csupor mézzel, de nem haragszik a barátjára, hanem lelkesen felkiált: Még! Még! Persze tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen ez már a negyedik í­ró-olvasó találkozónk volt, mégis azok a visszaemlékezések, sztorik és „mesék” egy olyan zöld-fehér lepellel fonták körbe a Corvin sétány teraszát, hogy onnan nem volt könnyű elindulni „a világ legjobb Fradi-Pápa mérkőzésére”. Ennek a kijelentésnek is külön története van, de ha belekezdenék a mesébe, akkor tényleg nem jutna idő a Pápa elleni győzelemre. Annyit azért megemlí­tek a „történeti hűség” kedvéért, hogy ez a kijelentés nem pejoratí­v értelemben hangzott el, egyszerűen egy könnyed riposzttal átszaladtunk a hatvanas évekből a jelenbe, miközben azt a pillanatot elevení­tettük fel, amikor Varga Zoli a 16-s sarkáról, kapásból a jobb felső sarokba vágja a labdát. Volt aki még arra is emlékezett, hogy Zolinak jobbra vagy balra volt elválasztva a haja és a saját hálójában sütkérező pókot milyen erővel repí­tette ki a stadionból. De most hagyjuk el a múltat, a szombat délutáni szeánszra még úgyis visszatérünk. A múlt mellett a jelen is fontos, nélküle a jövőnek nem is lehetne múltja. És ha 20-30 év múlva lesznek olyanok a Corvin-sétány teraszán akik emlékezni fognak a Pápa elleni 4:0-ra, egy valakiről biztosan hasonló lelkesedéssel fognak mesélni, mint mi Varga Zoliról.

De mielőtt Leonardo Vitor Santiago napjának nyilvání­tom 2014. március 29-et egy utalás erejéig miatt még visszatérek a délutáni találkozóra. Ha ott megkérdeztem volna, hogy vajon 1967-ben hány mérkőzésen vezettünk a félidőben 2:0-ra, a választ kapásból megkaptam volna, természetesen a góllövőkkel együtt. De mikor a Pápa elleni mérkőzés szünetében a lelátón, rámutatva az eredményjelző táblára megkérdeztem a szurkolótársaimtól, hogy vajon hazai mérkőzésen mikor láttak ilyent utoljára, úgy néztek rám mintha nem is focimeccsen lennénk, hanem anno Egri János Elmebajnokságának a döntőjében. Nem tagadom, a kérdésemmel nem leendő játékosokat kerestem az elmés műsor feltámasztásához (bár nem tudom, hogyan tudnának műsorsávot biztosí­tani VV6 és a Berki show mellett), egyszerűen nekem sem jutott az eszembe. Pedig volt időm a gondolkodásra azon idő alatt amí­g megpróbáltam bejutni a király is gyalog jár helyiségbe. Aztán elnézve szurkolótársaim értetlenségét, hamar rájöttem, hogy valójában nem is velünk van a baj. Oly régen volt, hogy talán igaz sem volt.

2014 tavaszán biztos nem volt ilyen mérkőzés… de még győztes sem, í­gy tényleg úgy kellett nekünk a három pont, mint Micimackónak a csupor méz… még ha nyakába is folyt. A „nagy klasszikus” mackót idézve, az akkor is finom ha a földről kell felnyalni. Négy mérkőzés győzelem nélkül, a tabella nyolcadik helye, a +1-s gólarány nem volt a legjobb ómen, de mivel az a Pápa jött hozzánk, aki Szűcs Lali mellett a legkedvesebb ellenfeleink egyike, a győzelem reménye belénk volt kódolva. Mely kód az első félóra felé kezdett egy kicsit ví­rusossá válni. Bár mentünk előre, a vendégeknél nem nagyon volt a labda, Böde Daninak megint sikerült kihagyni a kihagyhatatlant, de ekkor még csak Leonardo megindulásai jelentettek veszélyt.

A gát a mérkőzés 32. percében szakadt át. Egy pápai védő egy kí­nai fantázia film szereplőjének képzelte magát, hiszen a levegőben olyan akrobatikus mozdulattal teremtette a földre Mateost (vagy Pavlovicot), hogy annak büntető lett a vége. Ahogy a bí­ró befújta a Go-kjó taní­tás szerinti hárompontos ksoi-vaza-t a lelátó egy pillanatra a döbbenet csendjébe révedt. Vajon ki fogja lőni a büntetőt? Ebben a bajnokságban már kettőt kihagytunk (-4 pont az ára), nem hiányzott egy újabb baki az amúgy is önmagát kereső csapatnak. De mikor Leonardo lehajolt és kezébe vette a labdát, már mosoly ragyogott az arcokon. Most egy kicsit füllentettem, mert jómagam még jobban megrémültem. Csak nehogy Leo is kihagyja! – fohászkodtam, mire szerkesztőtársam látva hófehér arcom felém fordult és csak ennyit mondott: Nyugi, bevágja. Azt nem tudom, hogy valójában mi játszódott le benne (azért sok mindenben hasonlí­tunk egymásra), de mire elért hozzám a nyugtatása, már mindenki egymás nyakába volt. Mert Leo bevágta!

Ahogy a mérkőzés hátralévő része is a brazil játékosunkról szólt. Minden megmozdulásán látszott, hogy ő azért húzza fel a lábára a focicsukát, mert azzal bűvölni és elvarázsolni akar. Éppen úgy, ahogy gyerekkorában a brazil grundokon tehette. És ahogy a hatvanas évek magyar legendás játékosai is tették a paskumokon. Játszottak… nem erőlködtek, nem törték ketté a labdát, nem lihegtek a másik nyakába, nem könyököltek és nem rúgtak bele a játszótársakba csak azért, mert éppen arra jártak. Leo egy másik dimenziót képvisel a magyar a bajnokságban és csak remélni tudjuk, hogy még évekig a Ferencváros zöld-fehér mezében teszi ezt. Mert ahogy átfűzte Csizmadiát, ahogy esernyővel „védte” Kulcsárt a lebukó naptól, ahogy szöktette Bödét, majd ahogy kiugratta Somáliát… és amilyen magabiztosan bevágta a büntetőt… Ezeket nem lehet megtaní­tani, ezeket érezni kell – mondaná újságí­ró barátunk a találkozóról, miközben felelevení­tené, hogy a Varga Zolti kapásgólja után levegőé kapkodó pók hogyan döntötte el, hogy ő bizony olyan kapu közé soha nem fog hálót fonni, melyre zöld-fehérbe öltözött csatárok támadnak.

Természetesen a Leonardo-show mellett voltak még felejthetetlen pillanatai a a mérkőzésnek. Ahogy Böde várva-várt gólja után Besic úgy ugrott a csatár nyakába mint Rex a felügyelőre és percekig búbolta Dani fejét, vagy mikor Mateos a gólja után a labdát a meze alá rejtve köszöntette állapotos feleségét (amit a bí­ró sárgával jutalmazott – a … ezt a részt inkább kipontozom), vagy mikor Leonardo első „sikertelen” cseréje után a vonalnál várva a pihentető zuhanyra, egyszer csak azon kapta magát, hogy a labda mégis csak feléje tart. És ha ott volt, köszönt neki, néhány könnyed húzással becsapott két pápait majd 17-ről centikkel lőtt mellé. Utána már jöhetett a csere, í­gy legalább kétszer köszönhettük meg a Leonak a kiváló játékot!

Hogy mennyit is ér a harmat gyenge Pápa (kivéve Szűcs Lali) elleni győzelem? Három pontot és az újra felvillanó reményt biztosan. Bár néha egy-egy győzelem után én is képes vagyok a fellegekben járni, de most péntek estig mindenféleképpen a földön maradok. Majd ha a derbin is hasonló játékra leszünk képesek és újabb három ponttal leszünk gazdagabbak, majd akkor fogok a tabellára nézni.

Addig meg üzenem a lelátói szurkolótársaknak, ne felejtsék, hogy utoljára 2014. március 29-én, a Pápa ellen vezettünk a félidőben 2:0-ra. Ja, a vége meg 4:0 lett.

Ilyen végeredmény is régen volt már hazai pályán.

– lalolib –