Feljegyzések a fotelból – Leonardo és a képzeletbeli kaján mosoly

Péntek este derbit rendezni maga a pokol. Pedig nem vagyok pesti, de el tudom képzelni, hogy milyen dugók alakultak ki az utcákon. De most nem is erre értetettem és nem is Dante Isteni szí­njátékára gondoltam, hanem arra a helyzetre, hogy munkanapon képtelenség felkészülni az esti derbire. Mégis csak dolgozni kell, a munkára figyelni és nem lehet kizárólag a derbivel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Egy kicsit „bolondnak” lenni ezen a napon annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. De ezt a fajta kamaszos szertelenséget egy munkanapon még sem lehet következmények nélkül megtenni. Vagy otthon hagyod a gyereket (aki persze örül neki, hogy nem kell iskolába mennie), vagy a főnököd nézi rossz szemmel, hogy percekig simogatod a táskába becsempészett zöld-fehér mezt. Ráadásul az elmúlt hetek, napok főleg az Újpestről szóltak. Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, akkor ma este nem is örülhettünk volna a győzelemnek, hiszen valójában a Dózsa megszűnt létezni. 2006-ban minket igazán senki sem akart megmenti, a Dózsáért meg össznépi adakozás indult. Ha most nagyon komisz akarnék lenni (és egy kicsit az is leszek), akkor most azt mondanám (és mondom, vagyis í­rom is), hogy a Fradi azért állt ki az ősi riválisa mellett, hogy ma este letudjuk győzni őket!

Őszintén egy cseppnyi lelkifurdalásom sincs a pikí­rt megjegyzésem miatt. Néhány napja ugyanis a lilák fiatal titánja kijelentette, hogy ő bizony naponta megnézni a 6:0-s győztes meccset (tudjátok azt, ami után tortát, sőt újságcí­met is kreáltak). így utólag már csak somolygok rajta, hiszen legalább van egy szép emléke. Mert a mai meccset biztosan nem fogja pályafutása legszebb ajándékának tekinteni. Annyit azért halkan hozzáteszek, hogy a győzelem ellenére mi sem fogjuk évek múlva úgy emlegetni, mint az év mérkőzését.

Mert nem volt az. Főleg ahogy kezdődött. Olyan volt mint a Rémálom az Elm utcában nyitó képsora. Úgy rontott ránk a Dózsa, mint Freddy Krüger a diáklányokra. Arra jó lenne magyarázatot találni, hogy vajon az első 15 percben miért nem találkoztunk a labdával és miért is hagytuk, hogy a lilák gyors szélsői úgy száguldozzanak a pályán mint egy gyalogkakukk. Jött is a gól, mely csak néhány centin múlt, de Bönig beragadt, a „Fradi-ölő” Vasiljevics meg valahogy bekotorta. Annak ellenére, hogy a gól után egyből az őszi derbi jutott az eszembe és reménykedtem abban, hogy most is meg tudjuk fordí­tani a mérkőzést, de néhány pillanatra átfutott rajtam az új 4-s metró összes szerelvénye. Ráadásul a gól után továbbra is támadásba maradtak a hazaiak, de szerencsére valahogy megúsztuk és a 15. perc környékén kezdtünk felébredni Csipkerózsai álmunkból.

Ehhez persze újfent Leonardora volt szükség. Addig csak sétálgatott a pályán, a labdával sem nagyon találkozott (igaz a többiek sem), bár az is lehet, hogy csak altatta a hazai védőket. De ahogy kezdett belelendülni a játékba, ahogy minden labdaérintésénél a lilák kapuja felé fordult és szinte követhetetlen cikk-cakk mozdulataival olyan kecsesen szelte a habokat mint Flipper, már érezni lehetett, hogy fordul a kocka. És mikor a 23. percben Gyömbér mandinernek használva a hazaiak kapusát kiegyenlí­tett, óhatatlanul is felrémlett az őszi hazai derbi forgatókönyve. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy bár az egyenlí­tésünk után uraltuk a játékot, de igazi helyzetet nem sikerült kialakí­tani, leszámí­tva Leonardo szabadrúgását.

A második félidő is könnyedén kopí­rozhatta volna az őszt, de a bí­ró úgy döntött, hogy Litauszki kezén irányt változtató labda csupán a véletlen műve és bár ezért szinte mindenhol büntetőt szokás adni, ez péntek este a kivételek sorát erősí­tette. Utána még Busai került helyzetecskébe (ehhez hasonló a Dózsának is akadt) majd a derbi a 70. perc környékén kezdett a bánya mélyébe süppedni. Úgy éreztem, hogy egyik csapat sem akar vereséget szenvedni, a Dózsa teljesen visszaállt, átadta a területet és megpróbált kontrából találni egy gólt, de tudhatták volna, hogy réges-rég érvényben van az örök bölcselet arról az emberről aki saját magának ássa a gödröt, majd szépen bele is esik. És Dózsa annak a rendje szerint bele is esett.

A 88. percben a lilák előtt felcsillant a remény, mely egy szöglet képében érkezett a Megyeri útra. Melyből nem lett semmi, vagyis lett – egy Leonardo gól mely el is döntötte a 212. bajnoki derbit. Arra nem nagyon emlékszem, de úgy rémlik, hogy Leo bőven a mi térfelünkről iramodott meg. Először simán átszökkent egy lila lábon, majd bár egy kicsit hosszan tolta meg a labdát, de ez a braziltól szokatlan technikai baki annyira megijesztette a lilák védőjét, hogy hanyatt is vágta magát (a hivatalos verzió szerint elcsúszott), Leo meg kajánul rámosolygott (amit természetesen csak én láttam), talán még egy köszönő táviratot is küldött, majd olyan eleganciával lőtte ki jobb sarkot, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Számára persze az, de mi az elmúlt években nem nagyon voltunk ilyen higgadt megoldásokhoz hozzászokva.

Egy derbit, még péntek este is csodás érzés megnyerni. Mivel volt már részem Dózsa-verés utáni ünneplésben, í­gy el tudom képzelni, hogy a Fradi szurkolók hazáig tartó útját. Ráadásul újra lehet reménykedni abban, hogy a Thomas Doll által megkezdett munka meg fogja hozni a gyümölcsét. Az tény, hogy a ma esti koktél nem volt olyan í­zletes, de mégis hatott.

Ma este több százezer Fradista lett mámoros. Megnyertük a 212. derbit. Kell ennél több?