Feljegyzések a fotelból – Leonardo és a képzeletbeli kaján mosoly
Péntek este derbit rendezni maga a pokol. Pedig nem vagyok pesti, de el tudom képzelni, hogy milyen dugók alakultak ki az utcákon. De most nem is erre értetettem és nem is Dante Isteni színjátékára gondoltam, hanem arra a helyzetre, hogy munkanapon képtelenség felkészülni az esti derbire. Mégis csak dolgozni kell, a munkára figyelni és nem lehet kizárólag a derbivel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Egy kicsit „bolondnak” lenni ezen a napon annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. De ezt a fajta kamaszos szertelenséget egy munkanapon még sem lehet következmények nélkül megtenni. Vagy otthon hagyod a gyereket (aki persze örül neki, hogy nem kell iskolába mennie), vagy a főnököd nézi rossz szemmel, hogy percekig simogatod a táskába becsempészett zöld-fehér mezt. Ráadásul az elmúlt hetek, napok főleg az Újpestről szóltak. Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, akkor ma este nem is örülhettünk volna a győzelemnek, hiszen valójában a Dózsa megszűnt létezni. 2006-ban minket igazán senki sem akart megmenti, a Dózsáért meg össznépi adakozás indult. Ha most nagyon komisz akarnék lenni (és egy kicsit az is leszek), akkor most azt mondanám (és mondom, vagyis írom is), hogy a Fradi azért állt ki az ősi riválisa mellett, hogy ma este letudjuk győzni őket!
Őszintén egy cseppnyi lelkifurdalásom sincs a pikírt megjegyzésem miatt. Néhány napja ugyanis a lilák fiatal titánja kijelentette, hogy ő bizony naponta megnézni a 6:0-s győztes meccset (tudjátok azt, ami után tortát, sőt újságcímet is kreáltak). Így utólag már csak somolygok rajta, hiszen legalább van egy szép emléke. Mert a mai meccset biztosan nem fogja pályafutása legszebb ajándékának tekinteni. Annyit azért halkan hozzáteszek, hogy a győzelem ellenére mi sem fogjuk évek múlva úgy emlegetni, mint az év mérkőzését.
Mert nem volt az. Főleg ahogy kezdődött. Olyan volt mint a Rémálom az Elm utcában nyitó képsora. Úgy rontott ránk a Dózsa, mint Freddy Krüger a diáklányokra. Arra jó lenne magyarázatot találni, hogy vajon az első 15 percben miért nem találkoztunk a labdával és miért is hagytuk, hogy a lilák gyors szélsői úgy száguldozzanak a pályán mint egy gyalogkakukk. Jött is a gól, mely csak néhány centin múlt, de Bönig beragadt, a „Fradi-ölő” Vasiljevics meg valahogy bekotorta. Annak ellenére, hogy a gól után egyből az őszi derbi jutott az eszembe és reménykedtem abban, hogy most is meg tudjuk fordítani a mérkőzést, de néhány pillanatra átfutott rajtam az új 4-s metró összes szerelvénye. Ráadásul a gól után továbbra is támadásba maradtak a hazaiak, de szerencsére valahogy megúsztuk és a 15. perc környékén kezdtünk felébredni Csipkerózsai álmunkból.
Ehhez persze újfent Leonardora volt szükség. Addig csak sétálgatott a pályán, a labdával sem nagyon találkozott (igaz a többiek sem), bár az is lehet, hogy csak altatta a hazai védőket. De ahogy kezdett belelendülni a játékba, ahogy minden labdaérintésénél a lilák kapuja felé fordult és szinte követhetetlen cikk-cakk mozdulataival olyan kecsesen szelte a habokat mint Flipper, már érezni lehetett, hogy fordul a kocka. És mikor a 23. percben Gyömbér mandinernek használva a hazaiak kapusát kiegyenlített, óhatatlanul is felrémlett az őszi hazai derbi forgatókönyve. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy bár az egyenlítésünk után uraltuk a játékot, de igazi helyzetet nem sikerült kialakítani, leszámítva Leonardo szabadrúgását.
A második félidő is könnyedén kopírozhatta volna az őszt, de a bíró úgy döntött, hogy Litauszki kezén irányt változtató labda csupán a véletlen műve és bár ezért szinte mindenhol büntetőt szokás adni, ez péntek este a kivételek sorát erősítette. Utána még Busai került helyzetecskébe (ehhez hasonló a Dózsának is akadt) majd a derbi a 70. perc környékén kezdett a bánya mélyébe süppedni. Úgy éreztem, hogy egyik csapat sem akar vereséget szenvedni, a Dózsa teljesen visszaállt, átadta a területet és megpróbált kontrából találni egy gólt, de tudhatták volna, hogy réges-rég érvényben van az örök bölcselet arról az emberről aki saját magának ássa a gödröt, majd szépen bele is esik. És Dózsa annak a rendje szerint bele is esett.
A 88. percben a lilák előtt felcsillant a remény, mely egy szöglet képében érkezett a Megyeri útra. Melyből nem lett semmi, vagyis lett – egy Leonardo gól mely el is döntötte a 212. bajnoki derbit. Arra nem nagyon emlékszem, de úgy rémlik, hogy Leo bőven a mi térfelünkről iramodott meg. Először simán átszökkent egy lila lábon, majd bár egy kicsit hosszan tolta meg a labdát, de ez a braziltól szokatlan technikai baki annyira megijesztette a lilák védőjét, hogy hanyatt is vágta magát (a hivatalos verzió szerint elcsúszott), Leo meg kajánul rámosolygott (amit természetesen csak én láttam), talán még egy köszönő táviratot is küldött, majd olyan eleganciával lőtte ki jobb sarkot, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Számára persze az, de mi az elmúlt években nem nagyon voltunk ilyen higgadt megoldásokhoz hozzászokva.
Egy derbit, még péntek este is csodás érzés megnyerni. Mivel volt már részem Dózsa-verés utáni ünneplésben, így el tudom képzelni, hogy a Fradi szurkolók hazáig tartó útját. Ráadásul újra lehet reménykedni abban, hogy a Thomas Doll által megkezdett munka meg fogja hozni a gyümölcsét. Az tény, hogy a ma esti koktél nem volt olyan ízletes, de mégis hatott.
Ma este több százezer Fradista lett mámoros. Megnyertük a 212. derbit. Kell ennél több?
14 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Leonardo és a képzeletbeli kaján mosoly bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Végre,amikor felénk billent az a bizonyos szerencse mérlege.És ez,hogy pont az újpest ellen volt az külön nagy öröm.
Sikerült otthon néznem a meccset tv-n,így nem kellett aggódnom,hogy a lap top-i internet megakad néha.
Bár a meccs színvonala nem volt magas,de ahogy a Pápa ellen is jó volt érzelemmel teli arcokat látni a játékosok körében itt is voltak bőven.Számomra ez nagyon sokat jelent.
Ebben a fordulóban is jól alakultak bizonyos eredmények a számunkra,és ha amit meg kellene tenni-azaz az összes hátralevő meccset megnyerni-még a második hely sem kizárt.
Persze tipikus magyar tulajdonságom is előjönne,akkor egyben,hogy ha azokat a bizonyos pontokat nem hullajtjuk el,akkor…!
Bízom benne,hogy majd ezen fog fájni a fejem!
Hajrá Fradi!!!
Hát, „elvtársak, elvtársnők és veteránok” :-))) – ez nagyon jól esett, mint a mai eső a földeknek, úgy kellett már…14 éve nem nyertünk „lápföldön” – ezt laudetur írta, de zseniális… hogy dolgoztassam a T. szerkesztőbizottságot – én is utána nézhetnék, ha ráérnék-, volt már ilyen negatív sorozat a Fradi történelmében? Mármint, hogy egy magyar csapat ellen 14 évig nem nyertünk idegenben??? Szerintem megint lezártunk egy negatív történelmi rekordot…
Nem néztem utána én sem, de az ilyen adat egy kicsit mindig csalfa. Mert valójában nem az évek számítanak, hanem a mérkőzések száma. Ahogy az Dózsa ellen is kiesett három év, úgy más csapatoknál is előfordulhatott, hogy évekig azért nem mérkőztünk meg, mert az ellenfél éppenséggel a másodosztályban szerepelt.
Persze így is sok volt az a 12 bajnoki mérkőzés győzelem nélkül.
Mellesleg 2010. március 31-én, egy ligakupa mérkőzésen, Tóth Bence góljával nyertünk a Megyeri úton.
A győzelemnek, így 14 év után, nagyon tudtam örülni:) Mostanság fura szokásunkká lett fradista haverommal -TV foteles meccsnézés idején. Telefonon beszélgetve szurkolunk és riporterkedünk egymásnak-jó feszültség levezető módszer:) Mivel náluk kb. 8-10 mp-cel előbb érkezik meg a kép, így csak annyit hallottam, hogy gyerünk Leo, elcsúszott, be kell lőni: GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!
Az egész családja összeszaladt a diadalordítására én meg örjöngve vártam ugyanazt a képsort és együtt örültünk! Nem volt jó meccs, de az aktivitásunk, a töretlen küzdőszellemünk, a fölényünk miatt megérdemelt a siker. És jó, hogy van egy Leonardónk! Hajrá Ferencváros!
Amikor idegenben játsszunk, szerkesztőségünk is így nézi a meccset, csak nem telefonon, hanem kihasználva az internet adottságait, skype-n.
Ami az idő elcsúszást illeti. Egyrészt nem értem (ez persze az én személyes problémám, hogy technikai analfabéta vagyok), másrészt a sors akaratából a Dózsa ellen én voltam „elől”, így amikor Leonardo behelyezte a labdát a jobb sarokba, a társaknál csak akkor tartott a félpályánál. A találat után én is akkorát kiáltottam, hogy megremegett a szoba…Plusz, mivel a társak fülén meg ott volt a fejhallgató, ők meg maradandó halláskárosodást szenvedtek.
De megbocsájtottak. 😀
Kedves Lalolib! Csak egy mondatoddal nem értek egyet: Leonardo „egy kicsit hosszan tolta meg a labdát, de ez a braziltól szokatlan technikai baki.” Leonardo gyorsaságát (labdával vagy labda nélkül) figyelembe véve, szerintem, nem szöktette hosszan magát. Daninak biztos hosszú lett volna, de a legtöbb magyar játékosnak is. Elnézést kérek…
Visszanéztem néhányszor (néhányszor? – legalább tízszer), és igazad van. Talán az tévesztett meg, hogy eddig kevés olyan játékos fordult meg nálunk az elmúlt években, aki 31 évesen, labdával ilyen gyors legyen. 🙂
En is ùgy lí ttam. Egy jí tékos (itt a Dòzsí s) akkor csùszik el, mikor, lí bbal a levegôben, fel kellene gyorsulnia, mikor mí r elindult. Két lépést, mindkét lí bbal egyszerre nem lehet megcsiní lni.
Ez a derby katonásra sikeredett; 1:2, 1:2, 1:2… „leigáztuk” lápföldet, és eleget tettünk állatbaráti kötelezettségeinknek is: megetettük a kicsililamakikat…sőt kisegítettük a dózsát, elvesztett kabátjuk helyett zakót kaptak 😀 😀 😀
😛 🙂 😆 😉
😀
Az ezen a mecsen elért sikert, egy mí r a multihoz sokkal jobb és alkalom adtí n jò Ùjpest ellen, minek is lehetett tulajdonìtani ?
Annak, hogy az Ùjpest elcsùszott (Nagy Balí zs) az utolsò percben ?
Nem voltak rosszak az Ùjpestiek. Az ùj edzôjük felpaprikí zta ôket és jelentkeznek ní luk is jò jí tékosok.
Doll, a német edzô (a német csapatok ezt nagyon is jòl értik) az utolsò pillanatig bìztatthatta a jí tékosait, hogy minden erejüket türelmessen az utolsò percig ôröljék beléje a meccsben.
A gyorsan bekapott gòl ellenére is, mindig többen az a benyomí som, hogy a meccseket a fiùk mindig gyakrabban csak a lefùjí s idôpontjí ban adjí k el mint elveszìtettnek, vagy megnyertnek. Es mí r a döntetlenekkel is ìgy í llunk.
Ez csak a zöld szemüveg, hogy azt vélem felfedezni a lilí kní l, hogy hií nyzik ní luk valami, ami a Fradiban a jí tékosokat magí val rí ntja és szìnesìti akkor is jí tékukat, amikor halví nyan jí tszanak ?
A Böde Daniék jí téka sokszor döcögött és erôlködött ezen a meccsen, de akartak és keresték a helyzeteket, akkor is, ha a labda a mí sikakní l kötött ki.
A szurkolòk bìztatí sa a „még egyszer, még egyszer. Egyszer majd csak sikerül. „Ne nézzünk hí tra. Ha elôre kell néznünk. „Fô a gyôzelem“. Ha a hí rom E-betû gyôzött, akkor mi is gyôztünk. Ez fordìtva sajnos nem mindig ìgy van.
A Fradi közönsége elví rja a jí tékos személyiségének nyomí t a jí tékban.
Egy gépezetbôl, amely csak gyôzni akar, hií nyzik az egyéni jí tékos, akinek egy bizonyos személyisége van, mely nyomot hagy és mely í tüt a jí tékban mint a régi ìrògépeknél a billentyû a ìrògépszallagon és ìgy a papìron is nyomot hagy. A betût.
Egy csapat – akí rmilyen furcsí nak is tûnik — mindig egy sokszor haszní lt ìrògépszallaghoz hasonlìt. Minnél többet ütnek rí , anní l jobban adja vissza a betûket. Aztí n egy jí tékos a fociban csak eggyes betûkkel jí rul hozzí a levélhez. Leonardonak olykor sikerül egy mondat is.
Az ütések í ltal leoldott tinta az üres meccspapìrra meg rí veti a jí tékosoknak személyiségét a mintí jí t.
Türelem. Lehet, hogy Doll mestert nem a szerencse kisérte az elején, azonban a német irí nyzat jòt tesz a Fradi csapatí nak. Ezért türelem. Türelem, ha az irògép eleinte nem viszi a szallagot. Nehéz bevenni, hogy – ellen a hagyomí nyos ìrògépeknek – ez az ìrògép és annak szallaga (egyszer minden szallagnak egy mí siknal kell helyet csiní lnia) anní l jobban ìr, minél többet haszní ljí k.
Egy jò néhí nyszor kell vele ìrnunk. Meg kell szoknunk ezt a furcsa gépet.
Doll mester szabad kezet adott Leonardonak. Csiní ljon amit jònak lí t. Meg is lett az eredménye. Leonardo Leonardo. Gyömbér Gyömbér. Ezen nem lehet és nem szabad ví ltoztatni.
Ha Besic valami kiszí mìtathatatlant mûvel, akkor Besic Besic. Ne haragudjunk érte. „Fô a gyôzelem“. Igen. Csak nem mindegy hogyan.
Egy Leonardo vagy egy Holman a középpí lyí n lassan, de lassan nélkülözhetetlenek lesznek a Fradiban.
Hií ba: a Fradi a középosztí ly csapata, ezért (analògia) a Fradi, csakis a középpí lyan boldogulhat. Ki kell épìteni, meg kell szilí rdìtani a középpí lyí nkat.
Ehhez jò uton jí runk.
Kedves szurkolòtí rsak. Türelem. Csak türelem.
Feleségem az unokáktól jött haza. Nagyon megijedt, még a lányomat is felhívta telefonon: „Nem lesz ebből baj? Apátok zöld-fehérbe öltözve ül a TV előtt és várja a meccs kezdetét?” Szegény, azt hitte megőrültem, pedig nem. Az igaz, hogy felfokozott idegállapotban vártam a kezdést és drukkoltam végig, de többszöri hideg vizes mosakodással próbáltam ügyelni arra, hogy az egyébként is magas vérnyomásom ne szökjön kritikus magasságokba. Nagyon bíztam az egygólos győzelemben, de néha megijesztettek a Dózsa gyors játékosai. A mieinket most nem kívánom egyenként értékelni, mert a lényeg az, hogy győztünk! A meccs után levettem a mezt, s megnyugtatólag közöltem a feleségemmel, hogy győztünk!
Éjszaka azt álmodtam, hogy a Dózsa óvott, mert a játékvezető nem adott 11-est Litauszki kezezésénél és játékosai kevesebb sárga lapot kaptak, mint a fradisták. 😀
Meglepetésemre most alig volt fennakadás, és a rendezés korrekt volt, ahogy a rendőrök is. Természetesen a meccs előtti „műbalhéból” semmi nem volt igaz, akárhogy lehetett menni, senki nem maradt kint. Sőt! Ez volt a szezon leggyorsabb, legelviselhetőbb idegenbeli beléptetése számomra.
A mérkőzés a helyszínről nem tűnt túl jónak, de a körítés és Leonardo kárpótolt 🙂
Hajrá Fradi!!!