Helyünk a kupanap alatt – III.
Zöld út az alpesi csúcsig
A kelet-európai szocialista blokk számára az imperializmus végső „megsemmisítésének” egyik eszköze volt a sport. Azt talán a Kreml titkos szobáiban is tudták, hogy gazdaságilag nehéz lesz legyűrni a nyugatot, de ha okosan sáfárkodnak a tehetségekkel (no meg a doppinggal – de ez már egy másik történet része) akkor a sportpályákon olyan sikereket érhetnek el, melyek után a Lordok-háza azonnal felvételét kéri a Varsói szerződésbe. A sikerek ellenére az utóbbi verzió soha nem következett be, de az tény, hogy az a fajta központosítás, mely főleg a labdasportokra volt jellemző, sok esetben a csúcsig juttatta a Vörös Hadsereg fegyver nélküli csapatait. Félretéve a „pikírtséget”, el kell ismerni, a központosítás magában még nem jelentett volna sikert, kellettek hozzá a tehetségek, melyek az 1950-s évekből a Fal lebontásáig több sikert „termeltek”, mint a KGST országok gazdasága. Ebből hazánk is kivette a részét, gondoljunk csak Farkas Mihály kedvenc Honvédjára, majd Kádár Vasasára, bár nálunk a hatvanas-hetvenes években már nem működött olyan szinten a kézi irányítás mint a Szovjetunióban. Talán emiatt volt az is, hogy amikor 1975. május 14-én, Bázelben, alig több mint 10 ezer néző előtt kifutott a pályára a Ferencváros és a Dinamó Kijev azért, hogy eldöntse ki nyeri a KEK küzdelmeit, kevés olyan „elvakult” zöld-fehér szurkoló volt, aki bízott a győzelemben.
Ez nem volt kishitűség és bár eljátszottunk azzal a gondolattal, hogy vajon Brezsnyev elvtárs engedné-e győzni a „fiainkat”, de belül tudtuk, a jelenlegi Dinamó Kijev, mely szinte megegyezett a szovjet válogatottal sokkal erősebb annál a Fradinál, mely a hatvanas évek dicsőségei után éppen a korszakváltás döccenőkkel tarkított átalakulását élte. Az „Aranylábú-gyerekek” korszakából már csak Géczi és Juhász maradt „hírmondónak”, ráadásul Dalnoki Jenő makacsul ragaszkodott a fiatalításhoz, így kerültek olyan fiatal titánok a tűzvonalba (Kelemen (18), Szabó (18), Nyilasi (19), Takács (19), Rab (20), Magyar (20), Ebedli (21)), akik nagyon hamar meghatározó (sőt ma már legendás) játékosaivá váltak a Ferencvárosnak. Őket egészítették ki azok akik a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején kezdték kiszorítani a keretből az „öregeket”: Martos, Bálint, Megyesi, Mucha. Összességében – főleg negyven évvel a döntő után – jól csengő neveket soroltunk fel, de 1975-ben a világklasszisok sorát felsorakoztató Kijevvel szemben tényleg az esélytelenek nyugalmával léphettünk pályára.
Kolotov, Onyiscsenko és főleg Blohin neve a mai napig ismerősen cseng, de magára a döntőre nem nagyon emlékszem. Talán a sima és várt vereség miatt – melynek több oka is volt, de erről majd a szakavatott szerzőtrió aktuális fejezetében olvashatnak -, de számunkra sokkal emlékezetesebbek azok a mérkőzések, melyekkel a bázeli döntőig masíroztak Géczi Pistáék. Mely nem csak Európában, de Magyarországon is meglepetést okozott, hiszen a 70-s évek Baróti Lajos „Mágikus Újpestjéről” szóltak (8 bajnoki cím, BEK elődöntő).
Kivertük a Cardiffot (Nyilasi első „nemzetközi” gólját lőtte a walesieknek), Liverpoolt (Máté gólja a 92. percben), a Malmöt (Máté mindkét mérkőzésen szerzett gólt), majd jött a Belgrádi pokol (Megyesi Pista büntetője), mely után veretlenül jutottunk a döntőbe. Számunkra ezek a pillanatok az igazán emlékezetesek, ezek ivódtak örökké a lelkünk mélyére. Ahogy Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt sorozatának Zöld út az alpesi csúcsig fejezetében is több „időt” szentelnek a zöld út emlékezetes pillanatainak, mint a döntő kesergés emlékének.
Mellesleg zöld-fehér szívünknek jobban is tetszenek ezek a részek…
HKA_030_19750514_K050055-058063_Dinamo-Kijev-FTC
És növeli a siker értékét, hogy mekkora ellenszélben érte el a csapat. Ez vonatkozik az MLSZ-re is (pl. a döntő előtt néhány nappal kemény bajnokit kellett játszani Békéscsabaán, nem engedték a halasztást. Pusztai meg is sérült, így amúgy is megfogyott csapatunk méginkább hiányos lett), de az UEFA-ra is (Nyilasi utólagos sárga lapja – ez volt az első „videós” bünti – vagy a balgrádi mérkőzés játékvezetőjének működése az utolsó néhány percig).
A Dinamo Kijev néven szereplő szovjet válogatott ellen azonban a teljes csapattal sem lett volna reális esélyünk a győzelemre.
Csak a szokásos ellenszél … A Dinamo 1975-ben Európa (talán a világ?) legerősebb csapata volt (ld.: ősszel, amikor a BEK-győztes Bayern ellen Blohin oda-vissza feltörölte Beckenbauerrel a gyepszőnyeget … de az tény, hogy még az 1 % esélyt sem kaptuk meg … Bálint kiállítása Belgrádban … Pusztai Laci betegsége (jó, ez pech), de az, hogy az MLSZ minden kérés ellenére megtiltotta a Csaba – Fradi elhalasztását … xarrá rúgtak bennünket … a ‘Csaba akkor volt először I. osztályú … a kiesés ellen küzdött … és ment a Fradi!!! Mai ifjak (40 év alattiak) el sem tudják képzelni, hogy a 3 tényezőből már csak egy is micsoda indulatokat, érzelmeket, emóciókat válthatott ki egy akkori vidéki csapatból és szurkolóiból … Ott voltam a csabai meccsen (Baselbe nehezebb lett volna eljutni! :razz:) ott verték a szurkolóinkat -helyi szurkerek és rendőrök vállt vállnak vetve-, ment a „mocskos” Fradizás, szó szerint lábra mentek minden pillanatban …no, így készültünk egy 4 nap múlva sorra kerülő KEK-döntőre, -ismétlem!- a világ tán akkori legjobb csapata ellen … no, és a védelem tengelyében -az általam egyébként nagyra becsült- Pataki dr. az élete csúcsformájában lévő Báró helyett … azért, ma már micsoda hihetetlen siker egy akkori kudarc … mert egy döntőt elveszíteni mindig az … Igaz, Jenő bá is azt nyilatkozta -amiben mi is szentül hittünk!-: nem baj, 2 év múlva BEK-et nyer ez a csikócsapat … nos, ennek 40 éve … várunk türelmesen … 😥
Imre bácsi! Viszont vagy 3 hónap múlva, nyáron megvertük a Dinamót egy spanyolországi tornán! Ezeket a felkészülési tornákat -értelemszerűen- senki sem értékelte túl, de AZ a győzelem fantasztikusan jól esett mindannyiunknak! A mai napig emlékszem rá, hogy a Dózsás és Vasasos barátaim is milyen őszintén örültek neki! Mert egy kicsit visszavágó jelleget tulajdonítottunk neki (nem a Dinamo, hanem mi, Fradi-drukkerek!), mert eljátszhattunk a gondolattal, hogy mi van, ha nem egy lestrapált, tartalékos csapattal állunk ki, továbbá, akkoriban „ruszkit” verni mindig földöntúli érzés volt … 🙂
még ha egy-két lexikális paraméterét el is fogadnánk 🙂
eeegen … sajnos … a Bukaresti Honvéd …
bocsi, a Cardiff nem skót, hanem walesi csapat … ezt javítsátok ki, légyszi! Nekünk sem esik jól, amikor a világhírű Steaua Budapestet emlegetik külföldön …
Köszi, szerkesztőtársam javította. Nekem aki nem angol, az skót. 🙂
Ezt megértem, de Cardiffban vagy Belfastban ne nagyon hangoztasd … 😉 Egy szösszenet a Gyalog galoppból: „Kik azok a britek?” 😀