Feljegyzések a fotelból – Szégyen és gyalázat

Visszagondolva, az elmúlt hetekben már többször kezdtem úgy a foteles feljegyzéseimet, hogy közvetlenül a mérkőzés után percekig csak meredten ültem a képernyő előtt és képtelen voltam egyetlen értelmes mondatot is a virtuális papí­rra vetni. Ma annyiban változott a helyzet, hogy nem a mérkőzés után kellett kiszabadí­tani a gondolataimat a fásultságból, hanem már a mérkőzés második félidejének közepén.

Amikor csak álltunk a lelátón, meredten néztük a játéktól kiürí­tett gyepszőnyeget és a rendőri bevonulást, bennem és valószí­nűleg nagyon sok Fradistában végleg megszakadt valami. Elpattant az utolsó húr is, amiről bizton hittem, hogy olyan vastag, hogy minden terhet kibí­r. Tévedtem ebben is. Meg abban is, hogy a múlt heti szégyenteljes kecskeméti produkció után már csak jobb jöhet. Távozott az edző, visszajött Dragó, és egy könnyűnek tartott ellenfél várt ránk. Minden adott volt ahhoz, hogy végre megkezdjük a felzárkózást és örökre elfelejtsem azt a szót, amit a múlt héten is csak nagy nehezen í­rtam le: szégyen. Egyszerűen most sem hiszem el, hogy azok, akik felhúzzák magukra a zöld-fehér mezt, azok tovább tudják fokozni a szégyen mélységét. A Diósgyőr ellen megtették és ezzel véglegesen méltatlanná váltak arra, hogy a szí­vűk felett ott legyen a Ferencváros 110 éves cí­mere, mely erkölcsről, egyetértésről és erőről ad hitet és tanúbizonyságot. A tragikus ebben az, hogy már felmentést sem lehet adni, tragikus az, hogy ezzel olyan kárt okoztak, amit egy hamar nem is lehet jóvátenni.

A Kecskemét ellen még csak a szégyen szót í­rtam le, de sajnos ma már ez kevés. És itt nem a szégyen szó fokozásáról van szó, hanem sokkal többről, mert a Szentélyt gyalázat is érte. Akik személyesen átélték és valószí­nűleg azok is, akik a tévén keresztül láthatták a borzalmat, egy ideig már biztos, hogy nem lesznek ugyanazon Fradisták, mint akik fél hat környékén beléptek a stadionba. Mert ami a második félidőben, Tóth Bence gólja után történt, arról ép ésszel és józanul már nem is lehet beszélni. Főleg azoknak nem, akik személyesen is átélhették a 2003. május 31.- eseményeket. Ők sejtik, vagy talán tudják is, hogy az események kí­sérteties egyezősége, nem lehet csupán a véletlenül műve.

Ezt annak ellenére í­rom le, hogy ma tényleg nem fogok összeesküvés elméleteket gyártani, mert már annak sem látom az értelmét. Kérdéseket továbbra is fel tudnék tenni, de a gondom az, hogy már a cí­mzett személyében sem vagyok biztos. Mert az látható volt ugyan, de mégis ismeretlen. Mert nem is ismerhetjük, mert képtelenség az, hogy zöld-fehér mezben, vagy zöld-fehér sálban hozza ránk a sötétség poklát. Gyalázat, hogy ez megtörtént, gyalázat, hogy ez ismét a Ferencvárossal történt meg. De vajon miért?

Vajon kinek állunk mi az útjában? Vajon miért akarják nagyon sokan megsemmisí­teni a Ferencvárost? Vajon honnan táplálkozik ez a gyűlölet? Eddig mindig találtunk közös ellenséget, eddig mindig lehetett drapériákon üzenni. De vajon most kik léptek a közös ellenségkép közé? Vajon a kör közepén állók fel tudják mérni, hogy a gyalázaton kí­vül magát a létünket is kockára tették? Vajon ezek a csoportok holnap reggel hogyan fognak felébredni, vajon mit fognak gondolni arról a gyalázatról, aminek tevékeny részesei voltak?

Elnézést kérek, de mégsem tudtam elvonatkoztatni a kérdéseimtől, mert holnap nagyon sok Fradista fog úgy felébredni, hogy legszí­vesebben elbújna a világ elől a szégyenében. Mert gyalázat az, ami történt. Ahogy jöttünk haza autóval még biztos voltam abban, hogy ez a feljegyzés ma már nem fog megszületni. Ahhoz túl erős volt bennem a reményvesztés és a csalódás. Attól is tartottam még, ha egyből a gép elé ülök, olyanokat fogok leí­rni amit örökké bánni fogok.

Ahogy hazaértem, mégis egyből a gép elé ültem. Ha most bárki arra gondol, hogy a gyávaság miatt nem fogalmaztam keményen, annak csak azt tudom mondani, hogy számomra a mai nap két szóról szólt: szégyenről és gyalázatról.

Ezt a két szót meg nem lehet tovább fokozni.

– lalolib –