Feljegyzések a fotelból – Klasszis gólok mérkőzése
Ahhoz elég későn kerültem ágyba és ahhoz túl korán ébredtem, hogy kitaláljak valami bulváros címet a mai fotelos jegyzetemnek. Könnyű lett volna simán csak 5/5, 12-2 (a kedvenc közte mócsingós jelzőmmel, bár itt csak gólkülönbségről van, de olyan jól hangzik!) vagy „itt a 25.” (26. esetleg a 27.?), vagy ami már a fellegekbe vitte volna a magabiztosságomat: „fényesedik a 29.” címeket adni, de valamiért megmakacsoltam magam. A reggeli kávé sem javított a helyzeten, villás reggelit sem akart senki sem feltálalni, ráadásul az éjszaki vihar is eléggé megviselte az alvókámat. Most aztán itt ülök a számítógép előtt, a néhány órai alvás következtében mintha szikráznának előttem a pixelek, és még egy frappáns címet is kéne adni, mellyel esetleg lendületbe jönnék és rövid időn belül papírra tudnám vetni a tegnap esti újabb győzelmünk rövid történetét, ezzel lehetőségem lenne újra meglátogatni a puha ágyikómat. Addig talán a lakásba megágyazott fulladt levegőt is sikerül egy jókora huzattal kisöpörni. Tegnap késő este az arénában is tikkasztó volt a hőség, erre mondta volna nagypapám szeretett MTK-s barátjának Toni bácsinak, hogy olyan hőség van Tonio (soha nem tudtam meg miért hívta így), hogy az a szép kövér gúnárod már kovászos uborkával kínálja magát az asztalomon. És ha ezeken a számomra örökké emlékezetes ugratásokon nagypapám vitte a prímet, akkor ez annyit jelentett, hogy a Fradi nyerte meg az örökrangadót. Gyerekkorom legszebb emlékei közé tartozik a két öreg barát viccelődése, melyek néha olyan szintet értek el, hogy manapság már mindkettőt simán több millióra büntetné az MLSZ.
És ha már megemlékeztem róluk, mielőtt rátérnénk a tegnapi sima győzelem (ez vajon milyen lenne címnek?) rövidke kommentálására, egy olyan eseményről kell szólni, mely több ezer Fradi szívet dobogtatott meg úgy, hogy egy igazi szív könnyezett a lelátón. Tegnap egy 95 éves zöld-fehérbe öltözött nénit (nénit? – fiatal hölgyet!) ünnepeltünk a meccs előtt. 95 év, atyaég! – és ez zöld-fehér köntösbe öltöztetve. El tudjátok képzelni, hogy Medvegy néni 20 bajnoki címet ünnepelhetett, hogy apukája ölében ugrálva láthatta a 100%-os menetelést, majd Sárosi Gyurkát, Toldit, Takács II.-t, Deák Bambát, Rudast, Kocsist, Czibort, Novákot, Vargát, Albertet, Nyilasit… és sorolhatnám még oldalakon át a dicsőséges múltunk örök emlékeit, melyek közül a legtöbb a mai szurkoló számára a Tempó Fradi oldalait jelenti, de Medvegy néninek maga a valóság. „Amit a szem lát, a szív azt is érzi” – Paulo Coelho gondolatával kívánok neki nagyon sok boldogságot és azt, hogy még sok olyan élményben legyen része, mint a tegnap esti MTK elleni győzelmünk. Mely nem ért fel az előbbiekben említett legendák sikereivel, de legyőzte a kánikulai fullasztó meleget és olyan hangulatot varázsolt az aréna lelátóira, mely mindannyiunk szívét megdobogtatta.
A 207. örökrangadó remek mérkőzést hozott, szerintem az egyik legjobb ellenféllel találtuk szembe magunkat, akik a szerencsének és Hegedűs kapus bravúrjainak köszönhetően a második félidő elejéig jól is tartották magukat. László Csaba, aki 10 évvel ezelőtt ül a Fradi kispadján, megpróbálta azt, amit eddig az NB I-ben hónapok óta senkinek sem sikerült. Kidolgozni egy olyan taktikát, mely talán gátat vet a Fradi játékának. László öt védőt rendelt a védvonalra, de nem a szokásosnak mondható buszos megoldást választva, hiszen a széleket 2-2 játékos próbálta lezárni, ezzel kihúzva a Fradi „méregfogát”. Voltak időszakok amikor a terv bevált, hiszen a Dilaver-Varga és a Ramirez-Lamah szélső-kettősöknek ritkán sikerül a védők mögé kerülniük. Ilyen esetben nagyobb „teher” hárul a középső alakzatra – ahol a Fradinál olyan játékosok futották szét az „’emtékásokat”, mint Hajnal és Gera. Mindketten nagyszerűen játszottak, dacolva a korukkal és a hőséggel, állandó mozgásban voltak, szinte egy pillanatra sem álltak meg (csak az ivószünet idejére). Mögöttük Nagy Ádi (most már nem tévesztem el a nevét) gyújtotta be a rakétákat, a fiatal szűrőnk bejátszotta az egész pályát, és bár a szereléseket még tanulnia kell, de játéka üdítő színfoltja a jelen Fradinál.
Ahogy a Nalepa-Leandro kettős is egyre jobban összeérik, bár mikor Leo fájdalmas arccal a gyepre roskadt („mindenkisanyija” ki is kelt magából – pedig ő taglózta le), addig amíg nem állt lábra, elcsendesedett a stadion és mindenki aggódva hol Leót, hol meg a kispadon figyelte, hátha valakinek el kell kezdeni melegíteni. Középső védőtartalékunk nincs, az a néhány perc intő jelnek kell lennie, augusztus végéig van még két hét, nincs mese, igazolnunk kell! Tegnap este szerencsénk volt, Leot kemény fából faragták, pedig „mindenkisanyija” sanyargatta 60 percen át. Ritkán szoktam ellenfél játékosával foglalkozni, de tegnap „sanyibának” sikerült kihozni belőlünk a legrosszabb énünket. Kapott is érte eleget, de tett is azért, hogy a nevét ne foglaljuk virágköntösbe. Ütött, harapott, rúgott és állandóan reklamált. És kihagyott egy helyzetet (na annak azért örültünk), de mikor László lecserélte, sokunkba felmerült, hogy vajon ilyen idegei állapotban lévő játékos miért a focipályán keresi a gyógyulást? Sanyinak is szentelhetném a jegyzetcímet (ámokfutás a semmiért), de a tegnap nap végül is nem róla szólt, hanem Gerzsonról és Daniról, a két varázslatos, klasszis gólról, melyeket a nagy elődök is csettintéssel nyugtáztak a csillagok között.
Ahogy Leandro remek keresztlabdáját Gerzson a levegőben úszva „lekapta” a földre, majd egy pattanás után úgy bevágta Hegedűs kapus szemei közé, hogy a remek védéseivel szinte extázisban lévő kapus percekig pislogni sem tudott, az bizony Sárosi Gyurkát idézte. Majd jött Böde Dani (milyen dolog lett volna gól nélkül zárnia egy meccset?), és mint anno Deák Bamba, úgy lefordult Beséről, hogy az még mindig ringlispílen ücsörög tágra nyílt szemekkel, majd ballal a jobb felsőbe zúdította labdát. Parádés találat volt mindkettő, ezzel el is dőlt a foteles jegyzetem címe, igenis ennek a két gólnak meg kell adni a tiszteletet és hagyni nekik, hogy körbeöleljék a győzelmünket.
Az eredményt tekintve a 2-0 sima győzelemnek tűnik, pedig nem volt az. Az MTK a fölösleges hisztiket leszámítva (ha valaki hozzájuk ért, már hullottak is a gyepre) jó focit játszott, amit az edző eltervezett sokáig meg is valósították, igaz ehhez kellett az is, hogy Hegedűs kapus 60 percig mindent fogjon. Volt is neki feladata bőven, repkedett mint egy légtornász, nekünk meg egyre melegebb lett a lelátón és az első félidő végén az a rémes gondolatom támadt, hogy talán itt ma nem tudunk gólt lőni. A játékkal nem volt gond, volt türelem, voltak remek egyéni villanások, határozott szerelések, szép támadások és sok-sok helyzet, melyek mielőtt megbosszulták volna magukat, jött két varázslatos gól, mely után már csak a hőséggel kellett megküzdeni, mert az MTK már képtelen volt ritmust váltani. Ha jól emlékszem, de majd az összefoglaló szembesít az emlékezetemmel, de Dibusznak nem volt védeni valója. Voltak MTK-s próbálkozások, de kaput eltaláló az nem.
Ötből öt, melyhez egy remek 12-2 párosul, plusz egy éves veretlenségi sorozat, melynek számára pontosan most nem is emlékszem (ahogy a jegyzet elején ki is derült), de valójában nem is ez a fontos. Az öröm percei mellé kérem odaragasztani az óvatosság szót is, és kérem törölni az elégedettség és a jóllakottság szavakat is. Biztos vagyok benne, hogy Doll mester német-magyar szótárában ezek a szavak benne sincsenek, és a tegnapi játékot, hozzáállást látva, a játékosok sem ismerik őket. A jelen állás szerint bár kimagaslunk a mezőnyből (5 forduló után 5 pont előny), ez még nem jelenti azt, hogy a hátralévő 28 forduló sétagalopp lesz.
Tegnap este a tikkasztó kánikula sem tudta legyőzni a jókedvünket. Remek hangulat, Medvegy néni ünneplése (boldog születésnapot!), Gera és Böde varázslatos gólja, jó iramú 90 perc és egy kis merengés a múlt emlékeiben, felidézve nagypapám és barátja játékos civódását.
Kell ennél több?
Lalolib cikke egyébként szokás szerint szenzációs …
Igen, a legmeghatóbb az, hogy vannak még 95 éves ifjú, csinos hölgyek, akik úgy érzik, ha a Fradi játszik, OTT a helyük, a Szentélyben!
Nem az utcán hőbörgünk, nem fenyegetjük életveszélyesen azt a klubelnököt, aki európai szintű csapatot akar … hanem a FRADINAK szurkolunk! Aki tud, személyesen, aki nem -mint én már régóta-, a fotelből! Nincs kis és nagy Fradizmus! (Állítólag Kispéter Mihály mondta egy öltözőbe először belépő újonc játékosnak: „Öreg, itt nincs kis és nagy fradista, CSAK fradista!)
Az utcán tüntetők tegyenek évente annyit a Fradiért, mint a Kubatov-Orosz-tandem óránként, és már nem is lesz miről beszélni, fél Európa ismét rettegve fog jönni a Szentélybe!
MINDENKIHEZ, aki előttem hozzászólt, csak csatlakozni tudok! Jóleső győzelem volt, szerintem egy átlagos/átlag alatti Bundesliga-meccsnél (pl. egy Hannover – Hoffenheim – csak példa!) nem volt gyengébb … igaz, az én gyermekkoromban más volt a mérce … nem is az, hogy a Népsport 6.800 nézőn „ovuláljon” … 30-40 éve ennyien voltak az ifi-meccsen … de nem nosztalgiázni akarok, most hál’Istennek, nem kell! Igazán megérdemelnénk ezután az elmúlt 11 év után -tele gyalázattal, jogtiprással, kifosztással, tönkretétellel- egy bajnoki címet! Ha valamely ellendrukker irigyelné, megkérdezném tőle: ők egy ILYEN helyzetből, mint amibe a Cashteleki-Mészöly-Berzi-stb. féle csapat egyfelőll, a Furulyás-Szívós-Torgyán-féle nímandok másfelől, a McCabe (?) nevű kóklerek harmadfelől szétszedték/pusztították imádott klubunkat, akkor mennyi idő alatt, és hogy jöttek volna ki belőle? Ott a Rangers, vagy az AEK Athén példája! Borzasztó nehéz ám olyan mélyről visszajönni! MI – a Fradi-, megcsináltuk!
Kedves lacimadí r
Az utolsò kérdéseded szivesen toví bbìtaní m és kérdésnek feltenném. Nem öntömjénezésbôl. Csak érdeklôdésbôl.
Szerintem a Fradin még mindig egy í ldí s van. Mí sképp nem tudní m megmagyarí zni, hogy még mindig létezik és nem lett felszí molva réges régen.
A Damoklész féle kard azonban szerintem még nem tünt el egészen.
Egy oka a Fradi fenmaradí sí nak bizonyí ra ez a Damoklész féle kardnak az ismerete is.
Furcsa dolog, de mégis hasznos az a tudat, hogy akí rhogy is, de rosszabbul nem mehet, mint amilyennek ment. Persze ettôl a dolgok nem mennek jobban, de tûrhetôen és ki lehet bìrni.
Kedves László druszám!
A Fradit tényleg nem lehet megszüntetni! Illetve a Fradit igen -ez csak politikai akarat kérdése-, Sztálin, Hitler, Rákosi, Tito, Honecker stb.stb. alatt nyomtalanul tűntek el patinás, nagymultú csapatok … a FRADIZMUST nem lehet megszüntetni, soha! Mely világszerte több millió magyarnak, több, mint egy évszázada, napi életérzés! EZT soha, senki nem fogja tudni megszüntetni! Még ha klubunk, csapatunk sem lesz, akkor sem! Kedves YSE bátyám biztos tudja, és emlékszik rá, hogy 1950-ben sokan úgy érezték, MEGSZŠ°NT a Fradi, amikor ÉDOSZ lett belőle, majd Kinizsi! Czibor Zoltán is arra hivatkozott: azért igazolt el a Fradiból a Csepelbe, mert már „úgysem volt Fradi”! A Fradizmus mégis megmaradt! Ahogy apám mindig mesélte, ’53-54-55-56 körül, ha diáktársaitól kérdezte, hogy „mit játszott a Kinizsi?” és, ha kettesben voltak, megkapta a választ, hogy mit játszott a FRADI!!! Állítólag akkoriban csak négyszemközt volt „Fradi”, sokszemközt („sok fül közt”) Kinizsi volt klubunk neve …
Ha jól emlékszem, délvidéki magyar vagy, tudnod kell, hogy a II. világháború előtti legnagyobb jugó klubokat (Jugoslavija, Beogradski SK, Gradjanski stb.) is egy tollvonással megszüntette Tito … Pl. a Jugoslavija stadionját és mezét a C. zvezda vette át, ott mégsem tekintik jogutódnak a zvezdát, mint nálunk az ÉDOSZ-Kinizsi-féle klubot … mert ott hiányzott a „FRADIZMUS”!
Egy idézet az Emlékezetes Fradimeccseim 02-ből:
„Mámoros hangulatban mentünk haza. Az 52-es villamos lépcsőjét utaztam. Nem mintha szerettem volna tujázni, de ha haza akartam érni időben, nem volt más lehetőség. Már egész közel jártunk a Nagykörúthoz, amikor egy munkásruhás férfi odakiáltott nekünk:
– Mi lett az eredmény?
– 4:1 – üvöltöttem vissza.
– A Fradinak? – kérdezte.
– Persze!
Aztán örömünket még csak fokozta, amikor megtudtunk, hogy a „nagy” Honvéd kikapott Pécsett az újonc Pécsi Dózsától…”
55-ben már többé-kevésbl nyíltan Fradiztunk.
Tisztelt YSE
Tanulsí gos, hogy mí r 1955-ben nem Volt mí r veszélyes (vagy mégis ?) a „Fradi”-szòt haszní lni.
A hatòsí gos szemet hùnytak volna-e, vagy beletörôdtek volna-e az megví ltozhatatlanban ? Az enyülési korszakot (legalí bb hivatalossan) a 60-as évekre teszik. Ezért egy kicsit meglepôdtem.
Mint idôsebb, tapasztaltabb és tajékozòltabb szurkolòtí rsat meg szeretném kérdezni, hogy igaz-e az, hogy az MTK az AVH csapat lett-e volna. (A Dozsa Volt a „rendôrcsapat”) ?
Ezzel a kérdéssel nem akarok semmilyen ellentétet, Sem viszí lyt szìtani.
Csak érdeklôdésbôl teszem fel Önnek ezt a kérdést. Persze megértem azt is, ha nem ví laszolna.
Kedves lacimadí r (Laci-) druszí m
Az anyí m délvidéki, vagyis Bí cskai. én mí r Sví jcban születtem.
Azért örülök, hogy ìgy megjegyezted, hiszen valòjí ban a Tisza tí jí t szivemben zí rtam, és ott (a TV készülék mellett) ví ltam Fradistí ví .
A jugoszlí v (vagyis akkori jugoszlí v) csapatokròl nagyon érdekeseket ìrsz. A Beogradskiròl azt tudtam, hogy ô jí tszott egy hasonlò stilust (szép labdarùgí st), mint a Fradi a KK (Mitropa) korszakban.
Meglepôdve veszem tudomí sul, hogy az EDOSZ korszak, vagy KINIZSI idôszak a Fradizmust nem tudta megtörni.
Lehetne-e elképzelni nagyobb megalí zí st, mint azt, hogy elveszìtse egy klub a szìneit és a nevét e g y s z e r r e ?!
A Fradizmus keretén belôl kivételt tenne-e a Fradi vagy a Kinizsi vagy épp az EDOSZ.
Vagyis, ha a Kinizsi-rôl szòl valali, az a Fradit ért e név alatt ?
Elhallgatott korszaknak tekintik Magyarorszí gon a KINIZSI/EDOSZ féle csapatokat.
A Fradi — ez tanulsí gos — a Fradizmus annak a jele, hogy töretlen a hagyomí ny, mert a Fradit (és szurkolòit) nem lehetett megtörni.
1951. január 1-től 1953. nyár közepéig (június 30-ig?) az MTK Bp. Bástya néven az ÁVH csapataként szerepelt, aztán Sztálin halála utáni enyhüléssel (ami együtt járt az ÁVH részbeni visszaszorításával) újra a textiles szakszervezethez került, és kapta a Vörös Lobogó nevet, amit az átlagos beszédben csak Lobogóként emlegettek. Megjegyzem, a játékosok számára ez a két és fél év nem volt kellemes, hiszen pl. Hidegkúti Nándor (eredetileg Hidegkuthy…) édesapja háborús érdemeiért vitézi címet kapott annakidején.
A Dózsa maradt a >belügyi< csapat, a nem csak a rendőrségé, hanem a karhatalomhoz és a határőrséghez besorozott játékosokat is a "Dózsákba" osztották be.
Nem tudom, hogy Czibor egyáltalán mondta-e ezt a mondatot. Azért ment a Csepelbe, hogy ne kelljen a Honvédba mennie. Ugyanis a Csepel Művek (akkor Rákosi Mátyás Művek) vezérigazgatója, Bíró Ferenc, Rákosi testvére volt, s Czibor naivul azt hitte, megvédi a Honvédbe kényszerítéstől. Tévedett, Bíró Ferencet nem érdekelte a foci, Farkas Mihályt (akiről azt kellett énekelni, hogy „Farkas Mihály rézágyúja fel van virágozva”) annál inkább.
Kedves Imre bácsi, úgy emlékszem, hogy egy Czibor-interjúban hangzott el… vagy a Bocsák-féle „Kocsis és Czibor” könyvben, vagy az Aranycsapat c. filmbeni interjúban, nem emlékszem pontosan … azt már én is úgy tudom, hogy a Csepelbe szokása szerint egy nagy „csellel” ment, mire a Honvéd lecsapott volna rá, már kék-pirosban vigyorgott a Bolond” … azt is olvastam valahol, hogy miután rájött, a Csepel nem fogja „megvédeni” a Honvédtól, egy újabb testcsellel a Bástyához (igen, az ávós” csapathoz!) akart igazolni. állítólag az olimpia utáni banketten Hidegkuti -kissé kapatosan- be is mutatta Farkas et-nak a Bástya új „szerzeményét”, mire Farkas-Wolf et. azonnal intézkedett, és ’53-tól már piros-fehérbe öltözött.
Az egész 2 dolog miatt érdekes: 1./ Nem a Fradit, hanem az ÉDOSZ-t hagyta ott Csepelért (lehet, hogy csak saját lelkiismeretét nyugtatta ezzel), 2./ Állítólag Öcsi miatt akart NAGYON nem menni a Honvédba … Ön, mint kortárs és szemtanú, igazolhatja, hogy állítólag híresen feszült volt köztük a viszony, állítólag a Stadionban bajnoki meccs közben kergették -és égették- egymást … no, de ezeket a sztorikat hagyjuk meg a Honvéd-szurkolóknak 🙂
Ebben a meccsben az elsô félidô gyönyörû Hajnal passz Gera felé tetszett a legjobban.
A két szép gòloknak dací ra ez a pillanat igazí n megmutatta szí momra, hogy mire (mí r) képes a jelenlegi Fradi.
A mí r emlìtett Radò-Böde összjatékot, amely gòlt termelt, Sem akarom kihagyni a dologbòl. hiszen azt mutatja, hogy Radò is komolyan kapcsolòdik a folyamatokhoz.
A Fradi csalí d csalí diassí gí ròl Medvegy néni megünneplésénél kaptam némi benyomí st. Hí t igen, csak csatlakozni tudok ahhoz a megjegyzéshez, hogy ilyen mí s klubban — Magyarorszí gon — ritka szí mban megy. Miért ? Mi van a Fradiban ami mí shol nincs ?
Miért jí rnak az emberek a templomban ?
Nem mert fizetést kapní nak érte, vagyis belépôt fizetni kell és nincs profi-szurkolò, aki pénzért szurkolna.
A „türelmet” most mí r a közönség is eltanulta.
Örültem a „Thomas Doll” skandí lí soknak. Ezt az edzô tökéletesen megérdemelte.
Isten (nagy betûkkel) í ldja a Fradit és Medvegy nénit toví bbra is.
Szeretném én is megköszönni – a múlt heti egyik hozzászólás példáját követve – ezeket a tartalmas és színvonalas irodalmi jegyzeteket! Jó egészséget kívánok és további erőt és kitartást a „fotelból” (C4) szóló jegyzetek készítéséhez is!
…
Egy meccs erejéig (DVTK) igazolatlanul távol maradtam a hazai meccsektől, mert hát nagyon megviselt a Zseljo elleni két mérkőzés. Azonban tegnap már korán kimentem a meccsre és ezt a szokásomat most már nem fogom megváltoztatni. Medvegy nénit pedig isten éltesse! Ott tapsoltam én is neki a meccs kezdetén, látótávolságban a 20. sorból.
…
A cikkben leírtakkal és a hozzászólókkal is egyetértve, ez egy nehéz meccs volt egy szervezett MTK ellen, egy mindent hárító hálóőrrel – Hegedűs -felvértezve a kapuban. Tegnap este Hegedűst lehetetlen feladat elé kellett állítani – és ez kétszer meg is történt, hála istennek. Le a kalappal Gera és Böde előtt! Főleg az első gól nemzetközi klasszis teljesítmény volt! Apósom, aki most 91 éves és tősgyökeres Fradista, tizenéves korában még sokszor látta Sárosit játszani, ma délután kicsit ki fogom kérdezni, ha már a tisztelt cikkíró ilyen párhuzamot vont Gera gólja és Sárosi között… 😉 Apósom, Pista bátyám jó egészségnek örvend, de a Fradi meccsekre már nem látogat ki, ugyanakkor egyet sem mulaszt el a tv-ben megnézni. Bár most biztatni fogom, hogy egyszer jöjjön ki velem, ha már Medvegy néni ilyen szép példával jár elöl…
…
A szurkolásról.
A múlt heti sóstói stadionba – idézve a tisztelt rovatszerzőt – egy „remek testcsellel a tábor is becserkészte magát a lelátóra” – és ennek én is örültem. A szurkolással kapcsolatosan semmilyen társunkat nem ítélhetjük meg. Csak azt mondhatom, hogy a távolmaradó szurkolók derékhada ugyanolyan hűséges fradista, mint akik a stadionba kilátogatnak. Egyik kollégám fia is köztük van, normális, becsületes Fradi szurkoló, aki a közösségéhez és barátai köréhez hűséges. Talán kevésbé szerencsés, hogy a szurkolást egyre inkább sok negatív indulat fűti a kívül maradó szurkolók esetében, ez a sóstói stadionban is érződött. Amennyire megértőeknek kell lennünk minden Fradi szurkolótársunkkal szemben, annyira szigorúan kell megítélnünk azt a médiát, amely a Fradi szurkolótáborát néhány éve még a szokott közhelyekkel állandóan támadta, most pedig a kívül maradó szurkolótábort piedesztára emeli. De ettől a médiától mást nem is lehet elvárni.
…
Amit a stadionban érzek/érzünk, minden Fradi meccsen, az a szurkolók feltétlen szeretete a csapat felé, és a csapat, a játékosok is ezt egyre jobban átérzik ezt. Ez a szurkolás együtt lüktet a játékkal és reagál a mérkőzés eseményeire. Negatív indulat és a játéktól, csapattól független negatív mondanivaló ezt a szurkolást nem fűti, ezért ezt az élményt, ami lassan már csak a Fradi pályán van meg ilyen minőségben Magyarországon, minden hűséges Fradi szurkolónak át kell(ene) élnie.
…
Én magamban eredményesen lezártam – egyfajta szokatlan módon – a nemzetközi sikertelen kupaszereplés ügyét. No nem úgy, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és a mostani sikeres bajnoki szereplés ezt elfeledtetheti és azt gondoljuk, most már erős nemzetközi csapattá vált a Fradi. Én most a fejlődésre gondolok, a lehetőségekre és a sikerbe vetett hitre. Az angolban van egy nyelvtani szerkezet, ez pedig a befejezett jövő idő („will have been”). A közeljövőben meg történtté fog válni – remélhetőleg 2016 nyarán – a nemzetközi szereplés eredményes kimenetele. Ez és csak ez feledteti el a Zseljeznicar ügyet. Az angol befejezett jövő idő ezt a bizonyosságot hűen kifejezi. Ezt előre látva és megelőlegezve, már nem gondolok többet bosnyák futballistákra.
…
Hajrá Fradi!!!
Egy nagyon szervezett, taktikusan játszó MTK-t vertünk meg. Az 5 győzelem közül ez volt a legnehezebb.
Ha már foteljegyzetet írsz, nem ért a teljesség igényére támaszkodni!Tényleg parádés gól volt Gerá és Bödéé is! De míg Leandrót a magasba emelted passza végett, elfelejtettél egy szót is írni a kis Radóról! Böde gólját úgy készítette elő, hogy összefuttatott két MTK-s védőt is!Van olyan ez a megmozdulás is fontos !
Igazad van, de tudod a hazai mérkőzéseken a „fotel” a szentélyben van (C4) és be kell vallanom becsülettel, nem láttam ki az adta Daninak a labdát, mert a lelátón még Gerzson góljának a bűvöletében voltunk. A jegyzet írása előtt meg direkt nem szoktam megnézni az összefoglalót, ilyenkor kizárólag az élményeimre hagyatkozom.
Ezért is soha nem tartottam pontos és főleg precíz beszámolónak a foteles jegyzeteket, volt már mikor utólag jöttem rá, hogy bizony butaságot írtam. 🙂
Radónak örülök, jól szállt be, ahogy Sesták is.
Kedves Laci!
Ami engem azonnal megfogott amikor először olvastam a Fotelszurkolót, az „élménymelegsége” volt. A friss élmény azonnali rögzítése, minden későbbi hatás nélkül. Mint amikor (de régen volt) a friss lángos elkészült, s a kemence tetején várta, hogy az ember gyereke – mert hogy akkor még az voltam – elkezdje csipegetni. Forró volt, hamus, de mégis utolérhetetlen.
Amikor még vadásztam – évtizedekkel ezelőtt – én is azonnal frissiben (akármilyen fáradt is voltam) beskicceltem a napot a vadásznaplómba. Aztán később – főleg, amikor már elbeszéléssé alakítottam a megjelenés céljából – szembesültem saját magammal, hogy akkor már mást tartottam fontosnak.
Tudományos kutatóként volt módom – főleg a Vadászirodalom című könyvem írásakor – összevetni az eredeti vadásznaplókat (és az esetleges közbeeső állomásokat) A könyvben megjelenttel. És bár érthetően az utóbbiak voltak az irodalmilag megformáltabbak, az eredeti frissességét semmi sem pótolhatta. Ekkor jöttem rá, hogy az »élménymeleg« jelező ragadja meg a legjobban a lényegét.
Ezért is szeretem annyira sorozatodat, és tartom az utókor számára is nélkülözhetetlennek.
Ismét egy remek hangulatú, nagyszerű szóképekkel illusztrált és szakmailag is kifogástalan írás. Hasonlóan éreztük magunkat ezen a meccsen, és valóban „meg kell adni a tiszteletet ennek a két gyönyörű gólnak”, azaz a cím is telitalálat. A sok pozitivum a meccsen azért nem feledteti, hogy nincs igazi szűrőnk Soma után(Nagy Ádi remek kis tehetség, de nem ez lenne az igazi posztja..), kiáltó a megbízható középhátvéd hiánya (Juhász Roli esetleg áttelepülhetne hozzánk:) )
és azért látszik, hogy rengeteg helyzetre van szükségünk 1-2 gólhoz, még mindíg!
Haraszti múltkori antréja után nekem hiányzott, Radó és Sesták igyekeztek, Rami a szokásosnál kissé halványabb volt, Ádi alakul, Dani, Hajnal Tomi és Gerzson pedig ismét remekeltek.
László Csaba továbbra is olyan, mint 10 éve: csapata szervezett, néha durva, ő maga pedig igen nehezen viseli a megérdemelt vereségeket is…De ez az MTK gondja, mindenesetre éles a kontraszt Garami Józsi bácsi higgadtsága és LCS idegessége között.. Fel Debrecen bevételére!
Tisztelettel jelentem, Dollnak ez volt a 25. veretlen bajnoki mérkőzése zsinórban, s az örökranglistán már csak Lakat Károly és Blum József állnak előtte.
A meccsen – no jó, hazulról nézve – csak egy izgulnivaló pillanat volt, amikor »mindenkikedvence TS« gólhelyzetbe került, ám csúnyán (szerintem szépen) mellélőtt. Igaz, ehhez kellett Leo is, aki azért nem hagyta békén.
László Csaba azzal, hogy feltűnően jól megszervezte a védelmét, egyúttal megszüntette a hatékony támadás lehetőségét is, és ezzel eldőlt a »mötökö« sorsa is. Mert az nyilvánvaló volt – a képernyőn keresztül mindenképpen – hogy a kék-fehér védelem közepe előbb-utóbb megroppan. Bő 50 percig bírták, aztán jött Gera Zoli majd Böde Dani, és helyreállt a világ rendje. Doll egyik legnagyobb érdeme, hogy megtanította türelemre a játékosokat.
*
Ami az egyes játékosokat illeti. Böde Dani előnyére változott. Korábban 4-5 forduló kellett neki, hogy megtalálja a góllövő cipőjét, most meg öt forduló után hat gólnál jár. Gera Zoli most még rokonszenvesebb nekem így érett fejjel, mint volt fiatal korában (bár akkor is szerettem). Látszólag kevesebbet villog, de óriási mezőnymunkát végez, és ha megvillan… Hát most megvillant. Hajnal Tomin most kezd látszódni, hogy valójában mit tud. Az utóbbi néhány meccsen olyan labdákat adott, hogy csak Szabó Lacitól vagy Ebedli Zolitól láttam hasonlót. Radó Andriska kellemes meglepetés volt. Először megpróbálkozott „szombathelyi módra” összehozni egy tizenegyest, amit a bíró nem evett meg. Aztán rájött, hogy miért is hozták ide. Úgy ment át a Varga Roli által márt meglehetősen leamortizált kék-fehér védelmen, hogy öröm volt nézni, és adott egy olyan gólpasszt Daninak, amilyet megintcsak régen láttam. „Unokámlehetne” Nagy Ádi (csak pár hónappal korosabb az idősebbik unokámnál) egyre jobban bizonyítja, hogy hazai anyagból is lehet jó focistát faragni – ha van, aki ért a faragáshoz…
*
Medvegy nénit tisztelettel néztem. Ő már akkor egyedül (vagy udvarlóval…) járhatott meccsre, amikor én megszülettem… Ha én húsz év múlva ilyen állapotban leszek…
Szóval változatlanul Göre Gábor bíró urat idézve: hasonló jókat kívánok a továbbiakra is.
Köszi Imre bátyám, hogy megemlítetted azt, amit én kihagytam: a türelmes játékot. Néha talán bosszantó, hogy visszafelé játsszuk a labdát, hiszen megszoktuk az elmúlt években, hogy minden mindegy alapon előrevágjuk, aztán lesz ami lesz. Tudjuk a végét.
Most meg ha nincs tisztán megjátszató játékos, vagy ha az ellenfél fel tudja venni a védelmet, akkor inkább hátra adjuk és kezdjük újból.
Ahogy mondani szokás: a türelem rózsát és főleg gólokat teremt.
Most néztem utána, Nagy Ádi bőven az unokám lehetne, mert korban a két unokám között helyezkedik el…