Még 15-öt kell aludni
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
I.
Zoli, hát végleg el…?
Amikor Varga Zoltán elhagyta Magyarországot, mérhetetlen fájdalmat hagyott maga után. Jómaga nem sejtette ezt, s ha tudja – így mondta később –, még vissza is hőköl talán, hisz a szeretet, amely – akkor is! – csak a visszavonhatatlan tény nyomán mutatta meg magát, nos, ez hiányzott a legjobban neki. Nem a lelátó népének rajongása persze – az megvolt hiánytalanul, aligha akadt labdarúgó a korban, akit lényéért s gyönyörködtető játékáért hozzá hasonlóan szeretni lehetett –, hanem az a „másik szeretet”, az „igazi”, ahol a sohasem hivalkodó mértéktartás, a sohasem lármás, de érdem szerint való megbecsülés, szóval az élet méltóságának tapintható valósága s az öröm mindennapi esélye karöltve jár, s amit a sors, meg az a hazug korszak tőle (is) elrabolt. Mert a szabadság hiánya, a szeme előtt zajló sztárkultusz, s tán még a méltatlannak érzett „másodhegedűsi szerep” is keseríthette őt akkor, ezt mind-mind elhiszem, de aki e „hiányt” nem veszi számba, Varga törekvéseinek, vágyainak mélyebb szándékát sem fogja megérteni soha.
Vélemény, hozzászólás?