Bármennyire is elfogult vagyok a zöld-fehér színnel és az agyam bármennyire is el tud különböztetni a valóságtól, azok az idők már elmúltak, amikor egy mérkőzés előtt semmi idegesség, semmi gyomorgörcs és semmi kétely a napi penzum, amikor úgy ültünk fel a lelátóra, hogy az aznapi 50 milliós kérdés abból állt, vajon hármat vagy ötöt rúgunk-e az aktuális ellenfélnek. Sokak szerint (ők voltak az optimisták királyai) ebben nem volt semmi élvezhető, ültél a padon, vagy a betonlépcsőn, kezedben egy zacskó szotyi, melynek héját olyan éteri magasságokban tudtad a kilőni a szádból, hogy az a legrosszabb esetben is a lelátó szélén landolt. Ha a lendületet még a győzelmi mámor semmivel sem fogható zamatával erősítetted meg, a vonal mellett futkározó zászlós bácsi úgy érezte magát, mint London a német bombázások idején. Tegnap ugyan nem ülhettem fel a lelátóra, Balmazújváros számomra már a világ végén van, sőt bevallom becsülettel, amikor feljutottak, biza ki kellett „gugliznom”, hogy merre is pakolta fel Árpád apánk a térképen. Ezáltal a szotyi is elmaradt, otthon a kényelmes fotelban ülve mégsem illik telebombázni a szőnyeget, de hűtő az van és bár a mai átlag nem nagyon emelkedik 15 fok fölé, azért a kesernyés-édeskés-habzó nedű mégis csak gyöngyözően finom. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a tévé képernyője is lassan faltól falig ér és a magamra terített puha, bolyhos takaró is melegséggel árasztott el, úgy éreztem, remek kis 90 perc előtt állunk, ahol majd jövünk, látunk és győzünk – mindezt evidenciaként, hiszen mégis csak tök utolsó a Balmaz, mi meg száguldunk mint Hamilton és a kezdésig egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy történhet motorhiba és mi is úgy járunk mint Vettel a maláj nagydíjon.
Pedig intő jelek azért voltak. Nem komolyak, de ha egy kicsit is hallgatok a rossz érzéseimre és ha elfogadom azt, hogy bizony a felhők néha le tudnak szakadni, akkor talán óvatosabb duhajként foglalom el kedvenc fotelomat a tévé előtt. Mert az tényleg túlzó optimizmusnak hatott, hogy három nyert meccs után varrónők után néztem és ahogy az orvosnál szokás, már sorszámokat is gyártottam, bízva abban, hogy úgyis olyan sokat fognak jelentkezni. Annyira elvette az eszem a győzelmi sorozat okozta mámor, hogy arra sem gondoltam, a varrónők már régen Londonban dolgoznak és a legtöbbjüknek esze ágában sincs hazajönni egy harmincas szám varrogatásáért. Ráadásul amikor megláttam a tervezett kezdőcsapatot, már egy hangos „igen, ez a legjobb 11” is elhagyta a szám, ráerősítve az amúgy is lassan kábulatig érő magabiztosságomra. Amin még az sem változtatott, hogy a kezdés előtt kiderült, Paintsil túl sok töltött káposztát evett (bocsi, ez olcsó vicc volt) és gyomorfájdalmai miatt nem lehet ott a kezdőben. Thomas Doll meg nem simán helyettesítésként oldotta meg a helyzetet (pl. Leo-val vagy Moutarival), hanem hirtelen „felindulásból” rendszert váltott, és Priskinnel az élen, egy 4-4-2-s hadrendben küldte pályára a csapatot.
Ettől omlott össze a mérhetetlen optimizmusom 45 perc alatt és váltott át először haraggá, majd kétségbeeséssé a nyugalmi helyzetem. A 15 perc táján már takaró sem volt rajtam, a 25 perc után a sört is visszavittem a hűtőbe, a második Balmaz gól után meg akkorát sarkaztam a fotelomba, hogy szegény fájdalmasan nyögött fel. Kitört rajtam a pánik. Mi a fenét látok én ezen a faltól falig érő tévén? Tán nincs rajtam a szemüvegem? Katasztrófa volt az első félidő. A kitörni akaró pánikérzésen túl másra nem is nagyon emlékszem. Szaladgáltunk mint pók a falon, vagyis inkább sétáltunk a pályán, miközben a hazaiak tényleg az életükért harcoltak. Volt pillanat, amikor már saját magam hibáztattam, biztos a képernyőn keresztül átplántáltam a túlzó magabiztosságomat a játékosokba, mert azok sem hitték el, hogy ha nem kötik fel azt a bizonyos nadrágot, akkor csupasz fenékkel gyalogolhatnak vissza Pestig.
Szörnyű és tragikus is volt egyben az első félidő. Szinte senki sem találta a helyét, néhány perc után nyilvánvalóvá vált, hogy Bödével is Priskinnel nem lehet 4-4-2-t játszani, ők egymást zavarták, hátul a védőket a labda zavarta, szerencsére Dibusz állt a kapuban és bár nem tudta megakadályozni a kapott két gólt, de legalább nem kaptuk el a „Reichstag-szindrómát”. Aztán szinte a semmitől (a szinte sőt talán törölni is kéne), jött Lovre és a negyvenedik perc környékén először (!!) próbálta zöld-fehérben eltalálni a kaput, mivel ez nem sikerült és a hazai védőkön is kijött a sajnálat, néhány perc után már olyan helyzetet teremtettek Lovrének, hogy azt már tényleg bűn lett volna kihagyni.
Ezzel a góllal meg új fejezetet nyitott a reménykedéshez, bár a szünetben a sarkaim ápolása közben csak a sajgó fájdalomra tudtam gondolni és nem egy esetleges fordításra. A kezdő sípszó előtt még a reménykedés bizsergető fuvallataként eszembe jutott szerkesztőtársam megjegyzése, aki szerint a mostani Fradit – főleg az utolsó három mérkőzés fényében – azért sem könnyű legyőzni, mert a második félidőre nagyon össze tudja kapni magát. Doll is gondolt egy merészet, ami inkább evidencia volt, lehozta Priskint és Gorriaránt és beküldte Leot és a betegeskedő Paintsilt, visszaállva a jól megszokott 4-2-3-1-s felállásra.
A varázsütést valójában Paintsil, vagyis Joe (köszi Lovre a becenevet) behozatala jelentette. A fiatal játékos legyűrve a gyomorbántalmakat, a hagyományos gyógymódot választva, elkezdett futni, elkezdett lendületet, dinamikát adni a játéknak, mire a többiek is úgy gondolták, az ácsorgásban meg is lehet fázni és követték a társukat. Ha az első félidő Dibusz bravúrjairól is szólt, akkor a második a hazaiak kapusáról, aki úgy röpködött a levegőben, mint a légtornászok. Először Otigba fejesét, majd Blazic belsőzését tolta ki bravúrral, majd jött Joe, látva azt, hogy Pogacsicsnak közelről nehéz gólt lőni, úgy 20-22 méterről, jobbal olyan dugót ragasztott a bal felsőbe, hogy a labda egy ideig ki sem akart jönni a kapuból, annyira elalélt a gyönyörtől. Somalia legendás gólja jutott az eszembe amit még anno a Dózsának lőtt ballal, mely után az egyik „lila-ász” pofátlanul és sértődötten azt nyilatkozta, hogy Somalia még jobban sem tud lőni, nem hogy ballal…azóta persze Soma a francia bajnokságban ropja, a „lila-ász” meg Felcsúton…
Az egyenlítés után meg már csak az volt a kérdés, mikor jön a harmadik. Néhány perc múlva Joe majdnem ismételt, de jött Pogacsics újabb bravúrja, majd Böde fejelt centikkel mellé. Egy kis izgalom a kapunk előtt is történt, a hazaiak is kihagytak egy helyzetet (a másodikban ez volt az egyetlen értékelhető megmozdulásuk), de utána jött a kegyelemdöfés, mely egy büntető formájában mélyedt a hazaiak szívébe. Horváth Feri el is járta a kanosszát, de ettől még Iványi sípolt. Fújtak már be ellenünk is ehhez hasonlót, maradjunk annyiban, hogy megadható volt – meg tovább is volt engedhető. Varga Roli meg bevágta. Ezzel fordult a kocka, és az első félidős rémálom után Freddy Krügert visszaküldtük a sötétség birodalmába – pihenjen csak tovább, élezze a vaskörmeit a jövőnek, de reméljük jó hosszú ideig ott is fog maradni.
Mert egy ilyen 90 percet, egy lelkes, de mégis csak tök utolsó csapat ellen nem szeretnék még egyszer megélni. Maga volt a rettenet, magába hordozva a kiábrándultságot, de végül a reményt is, hogy a jelen Fradija legyen bármennyire is indiszponált 45 percen át, azért nem könnyű betörni. Mert jön a második etap, amit most is jobban bírtunk erővel és főleg idegekkel, plusz tudtunk játékrendszert váltani, melyre az ellenfelek általában képtelenek. És mindig „jön valaki”, aki hátára veszi a csapatot és átlendíti a holtponton. Eddig Varga Roli volt, most Paintsil Joe. A szurkoló meg csak kapkodja a fejét, 45 percen át „viszontlátás”, majd a végén meg „szép volt fiúk” és vastaps.
Nem lehetne udvariatlannak lenni és az elköszönés helyett már a félidő szünetében tapsolni? A vérnyomásunknak és az idegrendszerünknek is jót tenne.
Vélemény, hozzászólás?