Feljegyzések a fotelból – Idegőrlő győzelem
Bármennyire is elfogult vagyok a zöld-fehér színnel és az agyam bármennyire is el tud különböztetni a valóságtól, azok az idők már elmúltak, amikor egy mérkőzés előtt semmi idegesség, semmi gyomorgörcs és semmi kétely a napi penzum, amikor úgy ültünk fel a lelátóra, hogy az aznapi 50 milliós kérdés abból állt, vajon hármat vagy ötöt rúgunk-e az aktuális ellenfélnek. Sokak szerint (ők voltak az optimisták királyai) ebben nem volt semmi élvezhető, ültél a padon, vagy a betonlépcsőn, kezedben egy zacskó szotyi, melynek héját olyan éteri magasságokban tudtad a kilőni a szádból, hogy az a legrosszabb esetben is a lelátó szélén landolt. Ha a lendületet még a győzelmi mámor semmivel sem fogható zamatával erősítetted meg, a vonal mellett futkározó zászlós bácsi úgy érezte magát, mint London a német bombázások idején. Tegnap ugyan nem ülhettem fel a lelátóra, Balmazújváros számomra már a világ végén van, sőt bevallom becsülettel, amikor feljutottak, biza ki kellett „gugliznom”, hogy merre is pakolta fel Árpád apánk a térképen. Ezáltal a szotyi is elmaradt, otthon a kényelmes fotelban ülve mégsem illik telebombázni a szőnyeget, de hűtő az van és bár a mai átlag nem nagyon emelkedik 15 fok fölé, azért a kesernyés-édeskés-habzó nedű mégis csak gyöngyözően finom. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a tévé képernyője is lassan faltól falig ér és a magamra terített puha, bolyhos takaró is melegséggel árasztott el, úgy éreztem, remek kis 90 perc előtt állunk, ahol majd jövünk, látunk és győzünk – mindezt evidenciaként, hiszen mégis csak tök utolsó a Balmaz, mi meg száguldunk mint Hamilton és a kezdésig egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy történhet motorhiba és mi is úgy járunk mint Vettel a maláj nagydíjon.
Pedig intő jelek azért voltak. Nem komolyak, de ha egy kicsit is hallgatok a rossz érzéseimre és ha elfogadom azt, hogy bizony a felhők néha le tudnak szakadni, akkor talán óvatosabb duhajként foglalom el kedvenc fotelomat a tévé előtt. Mert az tényleg túlzó optimizmusnak hatott, hogy három nyert meccs után varrónők után néztem és ahogy az orvosnál szokás, már sorszámokat is gyártottam, bízva abban, hogy úgyis olyan sokat fognak jelentkezni. Annyira elvette az eszem a győzelmi sorozat okozta mámor, hogy arra sem gondoltam, a varrónők már régen Londonban dolgoznak és a legtöbbjüknek esze ágában sincs hazajönni egy harmincas szám varrogatásáért. Ráadásul amikor megláttam a tervezett kezdőcsapatot, már egy hangos „igen, ez a legjobb 11” is elhagyta a szám, ráerősítve az amúgy is lassan kábulatig érő magabiztosságomra. Amin még az sem változtatott, hogy a kezdés előtt kiderült, Paintsil túl sok töltött káposztát evett (bocsi, ez olcsó vicc volt) és gyomorfájdalmai miatt nem lehet ott a kezdőben. Thomas Doll meg nem simán helyettesítésként oldotta meg a helyzetet (pl. Leo-val vagy Moutarival), hanem hirtelen „felindulásból” rendszert váltott, és Priskinnel az élen, egy 4-4-2-s hadrendben küldte pályára a csapatot.
Ettől omlott össze a mérhetetlen optimizmusom 45 perc alatt és váltott át először haraggá, majd kétségbeeséssé a nyugalmi helyzetem. A 15 perc táján már takaró sem volt rajtam, a 25 perc után a sört is visszavittem a hűtőbe, a második Balmaz gól után meg akkorát sarkaztam a fotelomba, hogy szegény fájdalmasan nyögött fel. Kitört rajtam a pánik. Mi a fenét látok én ezen a faltól falig érő tévén? Tán nincs rajtam a szemüvegem? Katasztrófa volt az első félidő. A kitörni akaró pánikérzésen túl másra nem is nagyon emlékszem. Szaladgáltunk mint pók a falon, vagyis inkább sétáltunk a pályán, miközben a hazaiak tényleg az életükért harcoltak. Volt pillanat, amikor már saját magam hibáztattam, biztos a képernyőn keresztül átplántáltam a túlzó magabiztosságomat a játékosokba, mert azok sem hitték el, hogy ha nem kötik fel azt a bizonyos nadrágot, akkor csupasz fenékkel gyalogolhatnak vissza Pestig.
Szörnyű és tragikus is volt egyben az első félidő. Szinte senki sem találta a helyét, néhány perc után nyilvánvalóvá vált, hogy Bödével is Priskinnel nem lehet 4-4-2-t játszani, ők egymást zavarták, hátul a védőket a labda zavarta, szerencsére Dibusz állt a kapuban és bár nem tudta megakadályozni a kapott két gólt, de legalább nem kaptuk el a „Reichstag-szindrómát”. Aztán szinte a semmitől (a szinte sőt talán törölni is kéne), jött Lovre és a negyvenedik perc környékén először (!!) próbálta zöld-fehérben eltalálni a kaput, mivel ez nem sikerült és a hazai védőkön is kijött a sajnálat, néhány perc után már olyan helyzetet teremtettek Lovrének, hogy azt már tényleg bűn lett volna kihagyni.
Ezzel a góllal meg új fejezetet nyitott a reménykedéshez, bár a szünetben a sarkaim ápolása közben csak a sajgó fájdalomra tudtam gondolni és nem egy esetleges fordításra. A kezdő sípszó előtt még a reménykedés bizsergető fuvallataként eszembe jutott szerkesztőtársam megjegyzése, aki szerint a mostani Fradit – főleg az utolsó három mérkőzés fényében – azért sem könnyű legyőzni, mert a második félidőre nagyon össze tudja kapni magát. Doll is gondolt egy merészet, ami inkább evidencia volt, lehozta Priskint és Gorriaránt és beküldte Leot és a betegeskedő Paintsilt, visszaállva a jól megszokott 4-2-3-1-s felállásra.
A varázsütést valójában Paintsil, vagyis Joe (köszi Lovre a becenevet) behozatala jelentette. A fiatal játékos legyűrve a gyomorbántalmakat, a hagyományos gyógymódot választva, elkezdett futni, elkezdett lendületet, dinamikát adni a játéknak, mire a többiek is úgy gondolták, az ácsorgásban meg is lehet fázni és követték a társukat. Ha az első félidő Dibusz bravúrjairól is szólt, akkor a második a hazaiak kapusáról, aki úgy röpködött a levegőben, mint a légtornászok. Először Otigba fejesét, majd Blazic belsőzését tolta ki bravúrral, majd jött Joe, látva azt, hogy Pogacsicsnak közelről nehéz gólt lőni, úgy 20-22 méterről, jobbal olyan dugót ragasztott a bal felsőbe, hogy a labda egy ideig ki sem akart jönni a kapuból, annyira elalélt a gyönyörtől. Somalia legendás gólja jutott az eszembe amit még anno a Dózsának lőtt ballal, mely után az egyik „lila-ász” pofátlanul és sértődötten azt nyilatkozta, hogy Somalia még jobban sem tud lőni, nem hogy ballal…azóta persze Soma a francia bajnokságban ropja, a „lila-ász” meg Felcsúton…
Az egyenlítés után meg már csak az volt a kérdés, mikor jön a harmadik. Néhány perc múlva Joe majdnem ismételt, de jött Pogacsics újabb bravúrja, majd Böde fejelt centikkel mellé. Egy kis izgalom a kapunk előtt is történt, a hazaiak is kihagytak egy helyzetet (a másodikban ez volt az egyetlen értékelhető megmozdulásuk), de utána jött a kegyelemdöfés, mely egy büntető formájában mélyedt a hazaiak szívébe. Horváth Feri el is járta a kanosszát, de ettől még Iványi sípolt. Fújtak már be ellenünk is ehhez hasonlót, maradjunk annyiban, hogy megadható volt – meg tovább is volt engedhető. Varga Roli meg bevágta. Ezzel fordult a kocka, és az első félidős rémálom után Freddy Krügert visszaküldtük a sötétség birodalmába – pihenjen csak tovább, élezze a vaskörmeit a jövőnek, de reméljük jó hosszú ideig ott is fog maradni.
Mert egy ilyen 90 percet, egy lelkes, de mégis csak tök utolsó csapat ellen nem szeretnék még egyszer megélni. Maga volt a rettenet, magába hordozva a kiábrándultságot, de végül a reményt is, hogy a jelen Fradija legyen bármennyire is indiszponált 45 percen át, azért nem könnyű betörni. Mert jön a második etap, amit most is jobban bírtunk erővel és főleg idegekkel, plusz tudtunk játékrendszert váltani, melyre az ellenfelek általában képtelenek. És mindig „jön valaki”, aki hátára veszi a csapatot és átlendíti a holtponton. Eddig Varga Roli volt, most Paintsil Joe. A szurkoló meg csak kapkodja a fejét, 45 percen át „viszontlátás”, majd a végén meg „szép volt fiúk” és vastaps.
Nem lehetne udvariatlannak lenni és az elköszönés helyett már a félidő szünetében tapsolni? A vérnyomásunknak és az idegrendszerünknek is jót tenne.
24 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Idegőrlő győzelem bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Győzelem játék nélkül! Ennél többet nem nagyon lehet mondani. Vagy mégis? A védők nincsenek összeszokva, a védekező középpályásainkon átfutott az ellenfél, nincs irányító középpályásunk, a két „nehézcsatáros” rendszer csődöt mondott. A három pont megvan, de ezen kívül csak Páncél Józsinak lehetett örülni. Hajrá Fradi!
A hií nyzò, vagyis (még) nem létezô középpí lya olyan mint a mélyvìz, amelyben könnyen bele lehet fulladni, ha az ellenfél nem ad lehetôséget, hogy a hibí iban bele nem kapaszkodjék az ember és ìgy meccsben, illetve vizfelett tartsa magí t a csapat.
Rémesztô Volt, milyen mòdon engedte magí ra az elsô felidôben az ellenfél csapatot a Fradi, ùgy hogy csak az események utí n szaladt, ahelyett, hogy az eseményeket szûrte, vagy (í t-)alakìtotta volna. Ez meg sajnos — ismétlem magamat — középpí lya nélkül nem megy.
A Fradi meccsei ezért mí r nagyon sok idô òta a lotrihoz kezdenek hasonlìtani, ahol Doll, sokszor szerencsés keze, még az utolsò pillanatokban bele tud nyùlni a meccsbe. De valakinek ezt mindig és mindig gyakrabban meg kell csiní lnia. Ha nem Dollnak, akkor a sìpbirònak, de valakinek mindig.
A meccs persze snajdos Volt, éles jí tékkal és paprikí s hangulatot teremtve. A Balmazùjví rost is dicsérni kell, habí r nem könnyû dolog.
Valahogy ezek a középpí lya nélküli meccsek mí r nem nekem valòak, hiszen az utolsò pillanatokig az ember nem tudja, hogy ki a gyilkos. Utoljòra jön ki csak Poirot, aki kiderìti, hogy ki Volt a gyilkos. De jobb mí r a medvét elôbb elejteni (és Sem elôre inni a bôrére, Sem engedni, hogy alaposan megmarjon). Colombo felügyelôt, aki meg mindig visszajön, hogy megkérdezze azt amit elfelejtett, meg csak a bûnügyi filmben kedvelem és élvezem, de nem a pí lyí n mikor az a kérdés, hogy valòjí ban gyôzni fog-e a Fradi, mindig visszaköszönt és a meccs közben vissza kell jönnünk, hogy feltegyük ùjra és ùjra ezt a kérdést.
Mindenkinek elismerés, azt látták a fotelből, amit én – majdnem hetvenesen – a helyszínen. Az otthon ülőket irigylem, mert nem volt részük a már megint minősíthetetlen, felháborító meccs előtti beengedési tortúrának, hanem kényelmesen sörözve nyugtázhatták, hogy megint igazi „fazon-szabász” nélkül játszunk . elől egy kényelmes „öregúrral”(Priskin), hátul egymást nem kisegítő védelemmel (szerencsére leghátul a vonalon remekül repkedő Dénessel), valamint – már megszokott – a Horváthferi -edzette DURVA mentalitású vidéki kiscsapat élet-halál harcát ideig-óráig siker koronázza. A szünetben beálló „Páncéljózsi” – hála a sikeres széntabletta-kúrának – meghozta a lendületet, csak idő kérdése volt a fordítás. A tiziről pedig nem egy kimerevített fénykép alapján kell ítéletet mondani, hanem folyamatában nézni az eseményeket, figyelve a lábakra és Uzoma kezére is! Miután az „aranylábú gyerekek” megköszönték – viszonylag közelről – a szurkolást, kifelé menet megint megpróbálhattuk átpréselni magunkat az immár fordítva működő 2 db forgókapun, de ez már csak a hab volt a tortán! Most jön 13 nap, remélhetőleg utána a Pancsóban nem köszön vissza az első félidő, rögtön a másodikkal kezdünk! HAJRÁ FRADI! CSAK A ZÖLDEK!!
Hú hát ez tényleg rémes volt. Mindegy, nyertünk. Mindegyik bajnokság vezető focicsapata esetében elő szokott fordulni ilyen gyenge meccs. Ha nyerünk, akkor „belefér”. Ha nem akkor van baj. Valamint ha nem tanulunk ezekből a hibákból. Az is igaz, hogy ilyenkor az elit focicsapat játékosai átérzik hogy ez kevés, és a következő meccseken óriásit játszva próbálják meg a nézővel elfeledtetve ezt a kisiklást. Mondjuk ha a mi játékosaink a PFLA és az Újpest ellen ezt megtennék, akkor én is könnyebben tudnék felejteni. Hajrá Fradi!
Fradista vagyok már azóta mióta az eszemet tudom!Szóval,nézzük tényszerűen ezt a meccset!Az első etapban felküldtük a mezeket,mert mi nekünk a tök utolsó Balmaz?Aztán ez a kis csapat az orrunkra koppintott!! Persze ehhez az is kellett megint hogy a védelmünk mint a sajt olyan lyukas volt.Középpályánk az nincs ,nem is volt mióta nincs Gerzson, meg Hajnal.A kreativitást hiába kerestem ott.Na és Priskin!Egyszóval NULLA!Csatárnak egy kupac sz@r.Pontos passzok talán egy.Lesen állás vagy háromszor.Ha valaki nem rúgja agyon labdával hogy bepattanjon róla a labda a kapuba,magától akkor sem találja el a kaput ha egyedül lenne a pályán!Miért erőltetik,azt nem tudom,de egy tehetségesebb fiatallal az U15-ből is többre menne Doll,na és a csapat is.Szóval,a második etapban csak ennyit mondok,köszönöm Páncélnak a hatalmas dugót!Akkorát ugrottam hogy majdnem levertem a csillárt! Ott éreztem hogy talán nem égünk!A 11-es.Nos Iványinak köszönhetően megkaptuk,Varga berúgta.ÉS GYŐZTÜNK!Volt két félidő az elsőben,még szerencse hogy van Dibusz,már a pokol kapujában álltunk. A másodikban meg Páncél Józsinak hála nem nyílt ki az a kapu.Mennyben majd akkor leszünk képletesen ha fel kerül a mezre a harmadik csillag!
Ezt a mérkőzést semleges szemmel is lehetett (volna) élvezni. Mindkét kapus nagyszerűen védett, nélkülük 7:5 lett volna az eredmény ide. A mérkőzés végre a támadójátékról szólt, nem a dögunalmas, csírájában mindent elfojtó, gyömöszölő-védekező pankrációról. Ami biztos csemege a szakértőknek, de én a futballt szeretem.
Nando, aki a Honvéd ellen az egyik legjobb volt, most a labdát sem tudta lekezelni. Vajon miért? 0 támadójáték, rengeteg eladott labda az első félidőben – velünk szemben meg egy végtelenül lelkes, vidéki csapat. Egyetértek az előttem szólókkal, lehetett volna jobban is felkészülni erre!
Lovrét szeretném kiemelni! Én úgy látom, akkor is szívvel-lélekkel küzd, ha nem megy neki. Nálam ez a Fradiban alapelvárás. És azért ment be középre az I. félidő végén, mert érezte, hogy a szélen nem tud semmit sem kezdeni. Kell, hogy belül is fölismerjék a játékosok, ha változtatni kell az előzetes taktikán.
A bajnokság harmadához érve elmondhatjuk, hogy soha rosszabbat! Kár a három elvesztegetett döntetlenért (Puskás, Debrecen, Paks). A dobogó bármelyik fokára egyforma az esély. Azon kell dolgozni, hogy az elkövetkező szünet ne ültessen megint le minket. (Tavaly ez többször előfordult.) HAJRÁ FRADI!
A hazaiak 90, mi 50 percig játszottunk jól. Megint fogyasztható és élvezetes volt a meccs. A 11-es bőven megadható volt (Uzoma sem nagy meggyőződéssel reklamált). A hazaiak két dolog miatt nem kaptak pontot: Dibusz meccsben tartott minket, neki köszönhető, hogy nem 4-0-ra álltunk a 40. percben ill. az I. félidő hajrájában Tamás rúgatott gólt Lovréval. A második félidőben elsősorban Paintsil játékának köszönhetően – kis tulzással – már csak egy csapat volt a pályán. A negatívum Otigba, aki rendre közelről figyeli a kapott góljainkat. Vajon mi (ki) az oka annak, hogy az első körös igazolásaink Gorriarán kivételével a padra jöttek, míg a második körben jött játékosok a kezdőcsapatba?
Az utolsó mondatodban feltett kérdésre szerintem egyszerű üzleti szempontok alapján adható meg a válasz. Az „értékesebb áruval” kivárnak, – azaz a jobb képességű (vagy annak hirdetett) drágább játékosok (és menedzsereik) kivárnak nagyobb üzlet reményében, de ha az nem jön össze és szorítja őket az idő, engednek a meghirdetett igényeikből. (Légyen az akár nagyobb pénz, akár nevesebb (vagy akár csak „nevesebb”) csapat.
Normális gazdasági környezetben kétszer nem vásárolunk be, ugyanis a drága olcsóbb, mint az olcsó+drága együtt.
Normális helyzetben igen. De aki csak kivárásra játszik, az két szék közt a pad alatt maradhat.
A „lila-ász” már nem játszik, nem Balogh Balázs volt az, hanem Lázár Bence 🙂
Köszi Peti, a tegnapi izgalmak úgy látszik nem csak a szívemre, de az agyamra is mentek. 🙂
A tizihez csak annyit, hogy teljesen jogos volt. Uzoma Joe rúgásra lendülő lába elé belépett és közben a kezével is dolgozott kicsit. Joe lába a védő térdhajlatában akadt el ezért is esett olyan furcsán a földre…
Ja és Hajrá Fradi!!!
Szia Barátom, igazad van, testvéroldalunkon fent is van róla egy kép:
https://ulloi129.hu/2017/10/01/te-feri/
YSE és kispufi által leírtak alapján a legnagyobb öröm, hogy megtanultunk győzni végre, és hogy óriási mentális erő, tartás van a csapatunkban. Ami hiányérzetem, az az első pillanattól induló koncentráció és az ellenfél kiütése. Ez is jól esne néha, nem mindig a sok lelki libikóka, mert erre rámegy a szívünk, igaz Imre bátyám, Lalolib? 🙂
Páncél Jóska és Varga Roli ezzel a játékkal nyárra már nem lesz nálunk sajnos(bár ne lenne igazam..), de Böde Daninak is fel kellene pörögnie, mert akkor jönnének a gólok is , futószalagon.
Priskin pedig maradhatna első számú center csere. Bőle remélem mielőbb visszatér. Hajrá Fradi!
Kedves becefix, az én szívemre tegnap tényleg ráment, de a végén azért visszaállt a rendes dobogásra…legalábbis remélem. 🙂
Sajnos a játékosok és a stáb is elhitte – velünk, szurkolókkal együtt -, hogy most már a bab is hús. És ahogy taktikában nem voltunk ott a pályán, úgy egyénileg se, impotens támadók mögött szervezni, előkészíteni és szűrni képtelen középpálya, és ilyen támogatás mellett átjáróház védelem – ez volt az első félidő, az egy,csak egy legény Dibusz mellett. A Balmaz ráadásul hozta a régi idő vidéki csapatát, amely az év meccsét játssza ellenünk, és valóban így is tett. És bizony, felmerült bennem, hogy aki nem lett rosszabb edző, ugyebár, annak pedagógiailag a sikerszériát is tudnia kellene kezelni, nemcsak a kudarcokat, vagy mondhatnám, legalább a sikereket. De azzal, hogy tudott változtatni, hogy bele tudott nyúlni a meccsbe, befogta az én számat is: szerencsére jött Paintsil, és Münchausen-báróként rángatta ki saját hajánál a csapatát, meg ezúttal mákunk is volt az elsőre egyébként tényleg tisztának tűnő 11-essel. így kibírtuk azt is, hogy kulcsembereink közül ezúttal Roli is betlizett, Dani meg ezúttal is… Félek, a ghánait úgy le is nyúlják tőlünk nyárra, mint a huzat, és mire jön az első „nagy kaliberű” balkáni ellenfél, megint ott tartunk, hogy régi csapatunk már nincs, új meg még nincs – de messzire mentem, visszakanyarodva: ez a meccs a lehető legnagyobb fociközhelyeket valósította meg az ellenfél komolyan vételéről, taktikáról, fel- és hozzáállásról, az elsőtől az utolsó percig eltartásáról, és a levonni való tanulságokról, amit olyan szívesen emlegetnek a nyilatkozatokban… Mert most tényleg ez történt, és hála az égnek, hogy végül ilyen végkimenetellel. A mentális erő viszont külön öröm, s ezért külön köszönet és gratuláció.
Be kell vallanom, ettől a meccstől tartottam. És nemcsak azért, mert az egyik játékosuk előre beharangozta ahogy durván (ő azt mondta: agresszíven) fognak játszani. De több mint hatvan évnyi szurkolói múlttal a hátam mögött elégszer megtapasztaltam, hogy jónéhányszor bár látszólag lendületben voltunk, ilyen estekben – a tökutolsó, sokak által leírt csapat ellen – finoman szólva is hasraestünk. Hát majdnem…
A második hazai gól után annyira rendetlenkedni kezdett a szívem, hogy gyógyszert kellett bevennem. Aztán amikor megszűnt a nyomás, azt mondtam magamnak: HA az első félidőben szépítünk, megnyerjük a meccset. Mire Lovre úgy gondolta, hogy hát akkor legyen igazam. A gól látszólag a semmiből jött, de nem annyira, mint sokan vélik. Ugyanis azzal, hogy behúzódott középre, annyira megzavarta a hazaiak védelmét, hogy tálcán kínálták neki a lehetőséget. Amit ő – ha már ennyire udvariasak voltak – szépen megköszönt, illetve inkább beköszönte.
A második félidőben már csak az foglalkoztatott, hogy mikor történik meg a fordítás, hiszen a szerkezetváltásunk annyira megzavarta a derék hajdúságiakat, hogy sokszor nem tudták, hol a labda. Derék ghánai csokigyerekünk viszont nagyon is tudta. S azt is, hogy a beásott ellenfél ellen meredek röppályájú löveget kell bevetni. így ágyú helyett tarackot használva küldte el ajándékát Pogacsicsnak (aki szerintem egyébként csapata legjobbja volt).
Aztán jött a tizenegyes. Aminél általában a lábakra figyeltek, és nem vették legtöbben észre, hogy Uzoma, a hazai csokoládé kézzel billentette meg a mi csokoládénkat. Varga Roli pedig bevarrta. De hogyan? Amióta ő rúgja a tiziket – a kupadöntőtől figyelem – mindig jobb oldalra rúgta. Most Pogacsics eleve úgy helyezkedett, hogy felkínálta ezt a sarkot, s felkészült arra, hogy oda vetődik. Igenám, csakhogy ezt Roli észrevette, s elegánsan sarkot váltott. Mivel alig fut neki, a helyezkedéséből nem lehet megítélni, hogy hova is fogja rúgni.
Végülis győztünk és a második félidő azt bizonyította – amit Laci barátom egy fordulóval ezelőtt már megállapított – ez a csapat megtanult győzni.
Ja és Mardel kutya ismét csak a fülembe ugatta a kérdést: plecsni lesz??
Mindent leírtál Laci, amit átéltünk, újabb kis remekmű a fotelszurkolótól:)
Ezt az első félidei idétlen rohangászást(Otigba és Leo esett-kelt, a szélső hátvédek eltűntek, Nando annyi labdát adott el, amennyi egy nagykereskedésnek is elég, Dani és Priskin pedig egy mást zavarták , valóban) szívesen kihagytuk volna. Még jó, hogy Dibusz fogott, mint a zöld festék, különben 4-et kaphattunk volna a sereghajtótól…Aztán jött Lovre gólja, meg Varga akasztása, ahol Iványi nem fújt semmit…(Ez Horváth Ferinél kimaradt, nem említette…)
És persze jött Páncél Józsi és beverte csodás ívben a ficakba, majd ugyanő beindult és hozott egy tizit és behúztuk valahogy. Sajnos a tévések is nyertek, így maradtunk a 2. helyen, de legalább az égéstől megmenekültünk. Most van két hetünk újra összeállni, mert ennél stabilabb csapatvédekezés szükséges Felcsúton és idehaza, a Makik ellen, ha komolyan gondoljuk azt a 30-ast..
Leo a szünetben állt Nando helyére. így ő nem vett részt a „labdakereskdelemben”. Viszont Pedroso igen.
A két kapott gól közös munka volt, nem pécéznék ki senkit. A másodiknál igaz, hogy Otigba átváltott gárdistává és úgy állt mint egy szobor, de vajon négy védő miért is nem tudta megakadályozni a balmaz játékost? Az első meg egy kis szerencse volt, Dibusz pont az ellenfélhez paskolta a labdát (nem hibáztatom, több bravúrja is volt, de Géczi Pista anno ezt a beadást nem kiüti, hanem magához öleli), akit szintén nem követett senki.
Lacikám, Géczi Pista Dibuszhoz képest nagydarab legény volt, és főleg nagyobb volt a tenyere. Dibusz érezte, hogy ezt nem tudja megfogni. Kicsúszott volna a kezéből.
Apró pontosítás, h Leo csak a 2. félidőben játszott. Az elsőben Blazic esett-kelt Otigba mellett.
A másodikban sajnos kétszer Leo is, az maradt meg bennem, elnézést