1994.VI.15. MK Döntő, Kispest-Honvéd – Ferencváros 1-2

Nyilasi búcsúajándéka

Eddig még nem fordult velem elő, hogy egy muzeális lapszemléhez nehezen fogjak hozzá. Sőt, mindent elkövessek annak érdekében, hogy ne is kelljen róla í­rnom. Pedig egy győztes magyar kupadöntőről van szó, de mivel olyan események kapcsolódnak a mérkőzéshez, melyek mély nyomokat hagytak bennem, nem volt könnyű rávenni magam arra, hogy megemlékezzek róla. Szerkesztőtársam is érezhette ezt, hiszen amikor a kijelölt napra nem készültem el (ilyen még nem fordult elő), akkor „csendben átütemezte egy másik napra. Amikor ott sem találkozott a végtermékkel, tovább ütemezett.

Ekkor adtam meg magam végleg. „Lesz, ami lesz” alapon nekifogtam és még igazából most sem tudom, hogy mi fog belőle kikerekedni. Magával a mérkőzéssel foglalkozom csak, vagy azokkal a részekkel is, melyek miatt nehezen fogtam hozzá a lapszemléhez?

Az 1993/1994-es kupadöntő, már május 25-én eldőlt, amikor az első mérkőzésen (ezekben az években oda-visszavágós volt a döntő), magabiztos, 3:0-s győzelmet arattunk, Wukovics, Lipcsei és Páling góljaival. A visszavágó előtti utolsó bajnoki mérkőzésen (Debrecen), biztonsági okokból Nyilasi Tibor több játékost is pihenhetett, mert nem akarta kockáztatni az utolsó mérkőzését a Fradi kispadján.

Ezzel a megjegyzéssel el is érkeztünk az első „kellemetlenséghez”, ami miatt ódzkodtam az í­rástól. Azt már többször í­rtam, hogy számomra Nyilasi Tibor szinte egyet jelent a Ferencvárossal, játékosként és edzőként is „élőben” kí­sértem végig a pályafutását. Amikor 1990 augusztusában először ült le a Fradi kispadjára, bár tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, de igazából nem tudtam elképzelni azt, hogy egyszer távoznia kell, hogy egyszer fel kell állnia onnan, ahová nagyon sok Fradista örökre „leláncolta”. Az okokról most nincs értelme értekezni, az eredmények, melyeket négyéves ténykedése során elért (bajnoki cí­m, 3 magyar kupa győzelem, 2 szuperkupa elsőség), tiszteletet parancsolnak. Az utolsó, 1993/94-es bajnokság nem sikerült jól (negyedik lettünk), de a Honvéd elleni magyar kupa győzelemmel sikerült fényesen lezárni.

A 3:0 után, a visszavágó már csak formaság volt. Bár Nyilasi Tibi óvatos volt a játékosok pihentetésével, de a nagyszámú Fradi tábor biztos volt abban, hogy a döntő után ünneplés fog következni. Szerintem Nyí­l is biztos volt benne, de szeretett volna győzelemmel búcsúzni. A csapattól megkapta ezt az ajándékot. Christiansen és Wukovics góljaival nyertünk 2:1-re (a Honvéd gólját Vincze lőtte úgy, hogy az Telek lábáról változtatott irányt). Ezzel minden együtt volt ahhoz, hogy Nyilasi Tibor méltó búcsúzzon a Ferencvárostól. Ami sajnos, nem sikerült.

Itt érkeztünk el a második kellemetlenséghez, mely túlmutatott a pályán történt eseményektől. Aki ott volt, vagy aki a tévén keresztül látta, az tudja is, hogy mire gondolok. Ráadásul ahhoz hasonló hibás rendőri „intézkedések” azóta is előfordultak, bár olyan még nem fordult elő, hogy játékosok, sőt az edző is kapjon a rendőri ütlegelésből. Aki arra járt, ahol a rendőrség megpróbálta kiszorí­tani az ünnepelni akaró szurkolókat, az válogatás nélkül kapott a rendet „biztosí­tani” akaró egyenruhásoktól. Nyilasi Tibi is közéjük tartozott. Az összecsapás részleteit az agyam szinte teljesen kitörölte. Arra azért emlékszem, hogy a körülöttem állók közül többek szeméből könnycseppek gördültek ki.

Nem örömkönnyek voltak, hanem a csalódás a keserűség könnyei. Egy olyan mérkőzés után, amikor jogosak voltak a könnyek, de azok egyrészt az örömtől, másrészt egy legenda búcsúja miatt kellettek volna előtörniük. 1994. június 15-én lezárult egy korszak. Nyilasi Tibor első edzői korszaka, mely sikeres és emlékezetes marad örökre.

Ahogy az élet más területén, í­gy a Ferencvárosnál is, a lezárással egy új időszak vette kezdetét. A kispadot Novák Dezső foglalta el (neki a harmadik korszaka kezdődött 1994 nyarán). Bajnoki cí­m, majd BL szereplés. Ahhoz azonban, hogy eljussunk idáig nagy utat kellett megtenni. Ennek az útnak az egyik fontos láncszeme az a négy éves időszak, mely Nyilasi Tiborhoz kapcsolódott és melynek zárása volt az 1994-es magyar kupadöntő.

Mely győzelemmel zárult ugyan, de olyan események zavarták meg, melyek örökre mély nyomott hagytak bennem.

NEMZETI SPORT 1994.06.16.

MTI

Szerdán este a Bozsik-stadionban bevezetésként a Szabad Föld cí­mű lap trófeájáért mérkőzött az a két alacsonyabb osztályú, nem NB-s csapat, amelyik a legtovább maradt állva a labdarúgó Magyar Kupában. A találkozót a Bács-Kiskun megyei Kisszállás 1-0-ra nyerte a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyí­rcsuhaly ellen. A győztes csapat egy teljes garnitúra felszerelést kapott a Szabad Föld szerkesztőségétől, s dr. Szabó János földművelésügyi miniszter is 100 ezer forinttal jutalmazta a kisszállásiakat.

A Magyar Kupa döntő első mérkőzésén három héttel ezelőtt, az Üllői úton a Ferencváros győzött 3-0-ra, í­gy a zöld-fehérek tetemes előnnyel vágtak neki a visszavágónak.

Magyar Kupa-döntő, visszavágó:

Kispest-Honvéd FC – Ferencváros 1-2 (0-1)
Bozsik-stadion, 12 000 néző, V: Hartmann

Kispest-Honvéd FC: Brockhauser – Bánfi – Plókai, Mátyus – Stefanov, Pisont, Forrai, Illés (Hamar 46.), Duró – Sallói, Vincze

Ferencváros: Szeiler – Hrutka – Telek, Szekeres – Páling, Lipcsei, Albert, Keller, Szűcs – Christiansen, Wukovics

Gól: Vincze (47.) illetve Christiansen (39.), Wukovics (82.)
Sárga lap: Plókai (6.), Sallói (32.), Mátyus (77.) illetve Wukovics (30.), Albert (41.)
Kiállí­tva: Hamar (68.), Sallói (88.) illetve Szekeres (68.)
Jók: Mátyus, Pisont, illetve Szeiler, Hrutka, Telek, Albert, Lipcsei

Kedvezőbb poziciója ellenére a vendégcsapat kezdett aktí­vabban, most is, akárcsak az első mérkőzésen, Lipcsei okozta a legtöbb gondot a kispestieknek. Előbb Plókai gyűjtött be róla egy sárga lapot, majd szabadrúgását védte Brockhauser. A 11. percben ugyanő indí­totta mesterien Albertet, tőle az egyedül álló Wukovicshoz került a labda, ám a ferencvárosiak házi gólkirálya 12 méterről a vetődő Brockhausert találta el. A 20. percben Illés sorra cselezte ki a zöld-fehér védőket, de Szeiler jól mozdult ki kapujából. Két perc múlva Pisont ismételte meg Illés mutatványát, majd összeütközött Szeillerrel, akit ápolni kellett. A piros-feketék ezután gyakrabban jöttek át a felezővonalon, de a zöldek ellentámadásai voltak a veszélyesebbek. Albert kétszer is nagyszerű labdát tett Christiansen elé, ám a dán csatár nem tudta gólra váltani a lehetőségeket. A 39. percben aztán javí­tott, kihasználva a kispesti védők elmélázását, egy bal oldali szögletet az ötösről a hosszú sarokba csúsztatott (0-1). A gól után Hrutka szorult ápolásra, mert egy ütközés után vérezni kezdett a feje, s ezért turbánnal volt kénytelen folytatni a játékot. Wukovics növelhette volna a vendégek előnyét a félidő utolsó percében, de í­géretes helyzetből fölé lőtt. A szünetben vastaps kí­sérte az öltözőbe a ferencvárosiakat.

A fordulást követően gyors góllal egyenlí­tett a Kispest. A 47. percben Vincze a 16-os sarkáról talán csak beadni akarta a labdát, de az egy védőn megpattant és a meglepett Szeiler mellett a rövid sarokban kötött ki (1-1). Az egyenlí­tő gól után esett az iram, majd tí­z percnyi „lazsálás” után újra beleerősí­tettek a csapatok. Vincze labdája alig gurult mellé, majd a másik oldalon Christiansent szerelték 11-es gyanús körülmények között, ám Hartmann sí­pja néma maradt. Mivel a kupa sorsa gyakorlatilag már eldőlt, a közönség IX. kerületi része már a 65. perctől elkezdte az ünneplést. A pályán eközben Hamar és Szekeres összekapott, s mindketten a kiállí­tás sorsára jutottak. Egyre több volt a kemény belépő, az ápolás, játék annál kevesebb. Hazai próbálkozások következtek, majd a 82. percben egy újabb gyors ferencvárosi kontra gólt eredményezett. Albert a kezdőkörből indí­totta a bal szélen robogó Wukovicsot, aki a kapu elé érve 14 méterről a bal alsó sarokba helyezett (1-2). A 85. percben Sallói egyenlí­thetett volna, de pördí­tése egy arasszal elcsúszott a kapufa mellett. Három perccel később ugyanő nem engedett elvégezni egy szabadrúgást, ezért neki is járt a piros lap.

Háromgólos előnye ellenére a Ferencváros kezdettől fogva nem állt be védekezni, ezzel esélyt sem adott a Kispestnek arra, hogy lefaragjon hátrányából. A középpályán Lipcsei ismét elemében volt, Christiansen gólja után pedig a zöldek már a kezükben érezhették a kupát. A második félidőt tulajdonképpen már csak becsületből kellett lejátszani, a csapatok végre felszabadultan futballozhattak, s elég jó 45 percet produkáltak.

A Ferencváros összesí­tésben 5-1-gyel nyerte a Magyar Kupát, története során immár 17. alkalommal. Ezzel az is eldőlt, hogy az ősszel a BEK-ben a Vác FC-Samsung, a KEK-ben a Ferencváros, az UEFA Kupában pedig a Kispest-Honvéd FC és a Békéscsabai EFC indulhat.

A mérkőzés után a zöld-fehér szurkolók a korlátokon át a pályára özönlöttek, de a lovas rendőrök visszazavarták őket. Így a trófea átadására csak a tervezettnél később kerülhetett sor.

A Magyar Kupát csak negyedórával a találkozó lefújása után nyújthatta át Baróti Lajos, az MLSZ Fair-Play bizottságának elnöke Szeiler Józsefnek, a Ferencváros csapatkapitányának.

– Nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett átadnom a kupát a Ferencvárosnak, mert ami a meccs után történt, az nagyon elszomorí­t. Egy tanulsága van a dolognak, nem szabad ilyen kis pályán kupadöntőt rendezni – mondta Baróti Lajos.

Amí­g a kupaátadási ceremónia folyt, a stadionban újabb összetűzések következtek, az FTC szurkolói és a rendfenntartó erők között. Kutyás és lovas rendőrök is érkeztek a kommandós egységek segí­tségére. Több ferencvárosi szurkolót kiemeltek a tömegből, némelyeket csak a kupával tiszeteletkört futó zöld-fehér játékosok mentettek ki az egyenruhások „karmaiból”. Közben még Nyilasi Tibort, a Ferencváros vezetőedzőjét sem kí­mélték.

– Való igaz, a lovas rendőrök engem is osztottak. Amit az egyenruhások műveltek, arról csak három szót tudok mondani: minősí­thetetlen, megmagyarázhatatlan és felháborí­tó – jegyezte meg az öltözőben Nyilasi Tibor.

Kozma Mihály, a Kispest-Honvéd FC klubigazgatója mondta: – Ami a mérkőzés után történt, arról a rendőrség illetékeseit kell megkérdezni. A Kispest-Honvéd, mint rendező, mindent megtett a kupadöntő zavartalan lebonyolí­tása érdekében.

A „kardlapos” kupadöntő utóélete