Amikor Bede játékvezető kartárs a 92. percben lefújta a Videoton elleni mérkőzést, elégedetten dőltem hátra a fotelomban. Mivel a fotelem közel hatvan éves darab és közel száz kiló, elég masszívan helyezkedik el a szoba közepén. Bejáratott darab, úgy körül tud ölelni, hogy néhány laza perc után már mély álomba szoktam szenderülni és általában egy agyament reklám szignál vad kalapálása riaszt fel. Ilyenkor jön a távirányító és az OFF gomb. Talán most is ez a békés szunyókálás várt volna rám, ha egy önkéntelen mozdulattal nem emelem a szemem elé a tenyerem.
Nem volt izzadt. Megérintettem a karfát, és az sem csúszott meg a kezem alatt. Ez a tény meg hirtelen nagyon elkezdett bosszantani. Tán nem izgultam végig a meccset? Tán nem dobolt vadul a szívem a koponyám tetején a kihagyott Videoton helyzetek láttán? Vajon mi történt velem? Mert sok mindent lehet mondani a bajnokesélyes otthonában vívott mérkőzésről, csak azt nem, hogy nem volt egy férfias küzdelem. Helyenként már az ókori római gladiátorcsatákat idézte a mérkőzés. A Videoton megpróbálta játszani a játékot, mi meg sikerrel széttördeltük azt. A Videoton megpróbálta a labdát a kapunkba gyömöszölni, de nem számolt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ott egy igazi hálóőr tanyázik, akik helyenként olyan parádés mozdulatokkal lopta le a labdát a csatárok lábáról, hogy azok már azt kezdték hinni, hogy Megyei Balázs személyében egy modernkori Arséne Lupin borzolja az idegeiket.
Amikor a briliáns tolvajon keresztül eljutottam Megyeri Balázshoz, egyből megértettem, miért is nem volt izzadt a tenyerem. Ritkán szoktam elragadtatni magam egy-egy játékos teljesítményétől, hiszen meggyőződésem, hogy a foci egy csapatjáték, de amit Balázs produkált ezen a mérkőzésen, az végérvényesen kiemelte őt a „tehetséges játékos” elcsépelt kategóriájából.
Egy fecske ritkán csinál nyarat, esetleg csak akkor, ha a többi unja a repülést és inkább ott marad, ahol telelt. Ezért sem lehet egyedül Balázs dicsőségének minősíteni a pontszerzést. Ahogy az előbb írtam, a foci mégis csak csapatjáték és ahhoz, hogy egy kapus magabiztos lehessen, előtte olyan játékosoknak kell felsorakoznia, akik a lehetőségekhez képes minimálisra csökkentik a kapus megpróbáltatásait. Ebben meg nem voltunk rosszak. Főleg a Tutorics-Dragóner-Doherty hármas „ölte” kíméletlenül a rárontó hazai támadókat, akik egy idő után már úgy megunták a fölösleges harcot, hogy a 70. percből kezdve elfelejtettek helyzetet kidolgozni.
Ehhez persze az is kellett, hogy Mezey mester lehozza a legveszélyesebb csatárát, és helyette beküldje a volt „emtékás titánt „ akinek mimóza lelke elég nehezen viselte a férfias játékot. Mivel az utolsó húsz perc igazán érdekfeszítő esemény nélkül zajlott le, lehet, hogy Megyeri Balázs mellett, ez is oka volt annak, hogy száraz maradt a tenyerem. Persze igazságtalan lennék akkor, ha nem említeném meg, az izzadság nélküliségnek oka volt az is, hogy sajnos nekünk sem volt egyetlen olyan helyzetünk sem, ami után úgy szoktam markolászni a fotel karfáját, hogy nem csak a kezemből, de a hatvanas éves tölgyfából is víz fakadjon (ez azért egy kicsit túlzó megállapítás volt).
Ettől függetlenül azért a mérkőzésnek voltak egyéb kellemes és kellemetlen pillanatai is. A kellemest könnyű megírni, hiszen végül is egy olyan csapat otthonában szereztünk egy pontot, mely jó nagy adag XXX (nem írhatok mást, mert vasárnap még kampánycsend van) támogatással az európai mezőnybe vágyakozik. Van pénz dögivel, annyi csatárjuk van, mint nekünk védekező középpályásunk, és még sem tudták legyűrni a bajnokság nyolcadik (a döntetlen után már a hetedik) helyezettjét. És most próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy ez a csapat épp a Ferencváros, mely bármilyen állapotban is van, ellene nem mehet biztosra egyetlen csapat sem. Ha sikerül kikerülni ezt a tényt, akkor elég szomorú jövőképet festhetnek maguknak Fehérváron. Mert van pénz, van doktor a kispadon, vannak csatárok, de ezek így együtt sem érik el azt a szintet, mellyel labdába lehet rúgni Európában (de ez most legyen a magyar foci gondja).
Most jönnének a kellemetlenségek, de ezek felemlegetéséhez most igazából nincs kedvem. Nem azért, mert vannak olyanok, akik szerint az nem Fradista, aki kritikát fogalmaz meg a csapat teljesítményével szemben. Ez a butaság soha nem tartott vissza és ezután sem fog, de most inkább struccot játszom és homokba dugom a fejem. Ezért meg a száraz tenyerem a hibás, mert az mégis csak dühösít, hogy úgy álljak fel a fotelból, hogy ne kelljen gyorsan a zuhany alá állnom ahhoz, hogy emberekkel érintkezhessek.
Ráadásul pénteken egy olyan derbi jön, melyre már holnap reggeltől készülni kell. Egy olyan derbi, mely alapjaiban változtathatja meg az egész éves teljesítményünket. Egy olyan derbi, mely nélkül egy Fradista soha nem érezhette volna át, hogy mit jelent a zöld-fehér sálat a magasba tartani és több ezer torokkal együtt énekelni a „Hajrá Fradit”! Mert ott biztosan nem marad majd szárazon a tenyerem.
Pedig az is egy férfias küzdelem lesz!
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?