„A gárda, a gárda …”

Ahogy Mészáros József látta játékosait a VVK győzelem után.

És most szeretnék róluk egyenként szólni néhány szót. Szeretném a VVK-győzelem után s az új EK-küzdelmek megindulásakor rögzí­teni a róluk alkotott — bizonyára vitatható, de őszinte — véleményemet.

Géczi István

1944-ben született Zaránkon, a Testnevelési Főiskola levelező tagozatának másodéves hallgatója, adminisztrátor, ifjú házas. A II. világháború után — Henni Géza óta — ilyen tehetség az FTC kapuját nem védte. Adottságai komoly küzdelmekben edződtek már, de még nem kiforrott játékos. A labdarúgás nagyon megterheli az idegeket. A kapus idegmunkája talán a legfokozottabb, hiszen ha hibázik, a csapat gólt kap. Következésképpen ezen a poszton az önuralom, a higgadtság fokozott jelentőséget nyer. Pista néha még kapkod, bizonytalan. Szakmai erősödése idegeit is erősí­ti majd. Nagy odaadással edz. Szerény, formálható egyénisége igen nagy biztatása a jövőre.

Aczél László

Budapesten született 1940-ben, lakatos. 1962/63-ban szinte berobbant az élvonalba. Sorra fogta ki a tizenegyeseket. Kitűnő kondí­ciója ruganyossá tette s ruganyosságával leküzdötte a termete okozta nehézségeket. Rendkí­vüli reflexe van. De — sajnos — szeszélyes ember. És nemcsak a pályán, a magánéletében is. Talán most, hogy nősül, lehiggad. (Csak í­gy, zárójelben: az élsportolóknál a fiataloktól általában eltérően helyesnek tartom a korai a 20—22 éves korban kötött házasságot.) Laci bajnokcsapatunk tagja volt, és abból csak a tatai alapozás közben szerzett sajnálatos könyöksérülése miatt került ki. S ahogy annak idején Géczi nem tudta őt, most ő nem tudja Géczit kiszorí­tani a standard-tizenegyből. De ami a legszebb: a két fiút őszinte barátság fűzi egymáshoz, a szó legjobb, legsportszerűbb értelmében vett versengés folyik köztük.

Novák Dezső

1939-ben született Jákon; adminisztrátor, a vendéglátó-ipari technikum harmadik évfolyamát végzi, nős. Nagy nyeresége a csapatnak. Vitathatatlanul az egyik legjobb felkészültségű magyar hátvéd. Elsőrangú rúgótechnikája mellett kitűnő tempóérzéke a legfőbb erénye. S ahogy minden igazi játékosegyéniségnek, neki is van specialitása: a szabadrúgásai. Képes eldönteni egy-egy meccset. Ha nem lenne könnyelmű és makacs, állandóan a legjobbak között szerepelhetne. Túlzottan magabiztos, s ezért fölényeskedik. Egy-egy kivételes felvillanásért szinte megfeledkezik a csapatról, és fölöslegesen kockáztat.

Mátrai Sándor

1932-ben, Nagyszénáson született, anyagbeszerző, nős. Nagy hiba lett volna az ő arcképét akár csak egy évvel ezelőtt is megí­rni: Sanyi ebben az évben ért pályáján a legmagasabbra. Legfőbb erénye, hogy atlétikus képességeit ¡33 éves korára is átmentette. Nála az az egyetlen kérdés, hogy idegileg milyen állapotban van. Mert ha „zárlatos”, akkor bizony kisiklik. Ma már ez igen ritkán fordul elő. Lehiggadt. Zavarja — bár erről nem beszél —-, hogy a válogatottban jobboldalon játszik. De, tudja, hogy í­gy is hasznos tagja a csapatnak, hisz gyors, felfutó szerepét más nem is láthatná el. Igazi posztja mégis a középhátvéd.

Páncsics Miklós

1944-ben született Garán, tisztviselő. Mezí­tlábas kis kölyök korában került hozzánk. Eddigi szereplése első csapatunkban meglehetősen változékony. Az 1963/64-es bajnokságban néhányszor nagyszerűen helyettesí­tette Mátrait, mégsem mondhatom, hogy benne találtuk meg Sanyi utódát. Hiába 33 éves Mátrai, Páncsics a válogatott hátvéd képességeitől ijedt meg: úgy látja, hogy Mátrai ní­vóját azon a poszton nem érheti el. És ez — mivel igen lelkiismeretes, fiatalember — nagy teher számára. Fordulékonyságával és az úgynevezett „szembe-labdák” megszerzése körül van hiba nála. Néhány sikertelen mérkőzése után tömi kezdtem a fejemet, mihez kezdhetnénk Miklóssal, és éppen New Yorkban, a West Bromwich Albion ellen, kipróbáltam őt jobbhátvédben. Kitűnően játszott! Úgy látom, hosszabb bizalmi időt kell szavazni neki. Jelleme és a labdarúgás iránti nagy szeretete alapján megérdemli.

Dalnoki Jenő

1932-ben, Budapesten született, nős, anyagbeszerző,. Mindenki, aki csak a „Puha vagy Jenő”-t ismeri hí­rből s aztán megismeri ma Jenőt, meglepődik. Persze, nagy különbség a tí­z év előtti és a mai vérmérsékletű és jellemű Dalnoki között. Tagadhatatlan, hogy a kemény játék képviselője volt, de állí­tom, hogy ami szándékos durvaság kicsúszott nála, azt főleg a közönség egy része kiabálta ki belőle. Meg aztán ne feledjük, hogy például azokban a hí­res — vagy hí­rhedt? — párharcokban, amelyeket Csikarral ví­vott, az MTK kitűnősége is ott volt, ő sem ment egy kis „zrikáért” a szomszédba. De ahogy gyarapodott labdarúgó-tudása, úgy gyérültek kisiklásai. Bizonyí­ték erre, hogy még Puskásék közé is „befért” néha a válogatottba. Nem született labdarúgó-tí­pus, hanem kemény, kitartó szorgalma emelte az élvonalba. És hát — ahogy mondani szokták — benőtt neki is a feje lágya. Az utóbbi években már nagy rutinja, nagyszerű helyezkedő képessége révén oldotta meg feladatát. Emlékezetes alakí­tást nyújtott az 1960-as budapesti magyar—angolon (2:0),amikor a mezőny egyik legjobbja volt.

Horváth László

1944-ben született Celldömölkön, nőtlen, raktári tisztviselő. A Pápai Kinizsiből került ifi-csapatunk jobbszélére. Az ifi-csapat nemzetközi tornáin — főleg Olaszországban — bizonyosodott be, hogy hátvédben sokkal magasabb szintet érhet el. Idei kupaküzdelmeink sokat érleltek rajta.

Juhász István

1945-ben Alsónémedin született, nőtlen, raktári tisztviselő. Róla majd később szólok részletesebben. Itt csak annyit, hogy amikor 1965 tavaszán a római Olimpiai Stadionban az AS Roma ellen belső hármasunk felállt a kezdéshez — Varga, Juhász, Rátkai —, a három fiúnak egyszerre villant át az agyán, hogy alig egy esztendeje ugyanebben az összeállí­tásban — ugyancsak olasz földön, Casale Monferratóban, a Caligaris Kupa küzdelmei során — győztek, mint Fradi-ifik. És Rómában is győztek azon az estén, bár Juhász Pista, a hosszú katonáskodás után, elég szürkén játszott. És talán életében utoljára — középcsatárt. De, mondom: róla később beszélek részlétesebben.

Orosz Pál

1933-ban Szentesen született,. testnevelő tanár. Az 1950-es évek elejétől állandó tagja a csapatnak. Hosszú éveken át — az FTC egyik igen nehéz időszakában — balösszekötőt játszott, s a csapattal együtt ő is tengett-lengett. Pedig már akkor is kevés labdarúgó érte el az országban az ő játékintelligenciáját. A nagy fordulat Dorogon következett be: az 1962/63-as bajnokság során 1:0-ra győztünk ott, és Pali — egy számára új feladatkörben— a csapat legjobbja volt. Bár balösszekötőt játszott, az akkor kitűnő formában levő Monostorit kellett semlegesí­tenie: vagyis fedezet-feladatot látott el kitűnően. Ekkor vettük észre: nagyszerű fejelőkészsége, a pálya egészét átfogó látóköre, kitűnő labdaérzéke és rúgótechnikája — mintha csak fedezetnek született volna. Csatárnak viszont nem elég gyors. Új feladatkörébe gyorsan belenőtt, tagja lett az olimpiai keretnek is. Pedig közben féléves eltiltása is volt. Ha valakin, hát rajta igazán bebizonyí­tható, hogy a játékos nemcsak a labdát rúgja. Hosszú időn át súlyos terhek nehezedtek a magánéletére. Ebben keresendő az oka, hogy a pályán néha teljesen elvesztette idegei fölött az uralmat: kirobbant belőle minden elfojtott indulata. Mert kifelé blazí­rt, de befelé annál jobban rágja magát. Tudja, hogy már nem mai gyerek, és komolyan le is vonja ebből a következtetést: ma már igen józanul él. A csapat, egyik oszlopa.

Vilezsál Oszkár

1930-ban született Salgótarjánban, nős, tisztviselő. Az NB I. legidősebb játékosa. Tizennégy évvel ezelőtt jött át a SalBTC-ből, és ma már úgy él köztünk, mintha itt nőtt volna fel. Ő is csatárból lett fedezet, és ezen a poszton nyújtotta a legtöbbet. Hosszú játékos-pályafutása tekintélyt biztosí­t számára a fiatalok előtt. Jogos tekintélyt. Oszi az a tí­pusú élvonalbeli labdarúgó, akit soha nem emeltek az egekig, de soha nem is pocskondiáztak olyan útszélien, ahogy sajnos néha a pályákon hallani. Ma szilárd hí­d a vezetők és a játékosok között. Amikor félidőben belátogat az öltözőbe, nincs olyan játékostársa, – aki ne figyelne szí­vesen a tanácsaira.

Perecsi Tibor

1941-ben született Szerencsen, nőtlen, tisztviselő, vendéglátóipari technikumi hallgató. 1963 őszén-került hozzánk a Honvédból, ahová viszont a DVTK-ból lépett át. Igen hamar beleilleszkedett a csapatba, nagyon biztatóan kezdett. Alakja, testi felépí­tése alapján kitűnő fedezet lehetne. Technikailag is elég fejlett, de néha — a játék hevében — elfeledkezik taktikai feladatairól s ezzel megzavarja társait. Kezdeti lendülete sajnos megtört. Visszaesett. Jóképű fiú a Tibi, ráadásul nem elég erős akaratú, és sok alkalom kí­nálkozott. Ma már nagyot javult a formája, és ott áll megint az első csapat ajtajának a küszöbén.

Karába János

1942-ben született Budapesten, nőtlen, tisztviselő. Nem egyszerű dolog beleilleszkedni egyetlen csapatba se. A miénk sem kivétel. Jancsi az idén került át hozzánk a Dorogból, ahol egész más a foci, mint nálunk. Rúgd és fuss —lényegében ez volt ott a szélső feladata. A Fradi pedig a kombináció és a lendület keveréke. Érthető hát, hogy Karába jó ideig nem találta nálunk a helyét. Aztán — azon a bizonyos második budapesti Manchester-meccsen — „elsült” a lába. Higgyék meg, csak egy ilyen gól hozza meg igazán az önbizalmat. Azóta Karába egyenes vonalban javul. Humorérzéke még nem eléggé. Azért „ugrik” olyan könnyen a „vén” fradisták szúrkálásai miatt. Majd ezt is megszokja és „visszapasszolja”.

Varga Zoltán

1945-ben született Válon, nőtlen, tisztviselő. Húsz esztendős létére már tagja volt az 1962/63-as bajnokcsapatunknak és két í­zben — a dánok és az angolok ellen — a magyar válogatottnak is. Kiugró tehetség, nagy í­géret. De hogy lesz-e belőle az, aki lehetne, még nem dőlt el. Nekem szí­vügyem. Úgy is csúfolták hosszú időn át a társak, hogy „kis-Dodó”. Eddig sajnos csak néhány alkalommal nyújtotta igazi önmagát. Sokszor bosszant, hogy visszaél kivételes labdakezelési tehetségével. Úgy dajkálja a lábával azt a labdát, mintha a kezében tartaná. Szó szerint mindent tud vele. És „látja” a pályát is: ötven-hatvan méteres, lőtt passzai szinte kicentizetten pontosak. De sokszor 20—30 perc után — vagy 20—30 percre —eltűnik. És ilyenkor úgy fut be a labda és Zoli közé az elenfél, mint vajba a kés. És ha már a vajnál tartunk: Zoli puha. Pedig a határozott fellépéshez megvan a testi ereje. Sokszor megijeszt, amikor egy-egy -— még csak nem is igazán „hajtós” — mérkőzés után is, csuromvizes mezében úgy mered maga elé az öltözőben, mint akiben jártányi erő sincs. Magánélete elég zaklatott. Ezen kell változtatnia.

Albert Flórián

1941-ben született Hercegszántón, nős, újságí­ró-gyakornok. Flórit ma már az egész labdarúgó-világ ismeri, sőt elismeri. Eddigi pályafutása látszólag egyenesvonalú: a Fradi-ifi, az ifi-válogatott, a Fradi „egy”, a nagyválogatott. Tizennyolc éves, amikor 1959. november 8-án, mint a magyar válogatott középcsatára 90.000 ember gyűrűjében kifut a Népstadion gyepére, hogy először azóta az igen fájdalmas berni 2:3 óta (és nem sokkal a hannoveri 0:1 után) itt bizonyí­tsunk az NSZK ellen. Az első félidőben még döcög a masina: 1:0-ra fordulunk. A második félidő első öt perce hozza aztán a fordulatot. A 48. percben lövi Flóri azt a gólt, amely voltaképpen elindí­tja a világhí­r útján, és amelynek a terhét még sokáig cipeli. Hogy is volt csak? Vagy 20 méterre a német kaputól kapja Csikartól a labdát. Ami ezután történik, az egy kiváló labdarúgó ösztönös, elképesztő teljesí­tménye: hátrál a német védelem, Flóri betör a tizenhatos területére, felsőteste jobbra mozdul, vele a német középhátvéd, Erhardt is, és Flóri máris elhúz mellette balra, ahol átpöcköli a labdát a rátámadó jobbhátvéd, Stollenwerk lába között s egy villámgyors mozdulattal már meg is kerüli, de közben észreveszi, hogy rohanvást keresztez balról Juskowiak, rálép hát hirtelen a labdára, visszahúzza, és elcsúsztatja a balhátvéd mellett. Már csak a kapussal, Tilkowskival áll szemben — vagy két-három méterre, kissé balra, az ötös valnalától. A kapus széttárja a karját, lép egyet kifelé, hogy minél nagyobb szöget zárjon, amikor Flóri bal belsővel, puhán átlövi ezt a mozdulatot, és a labda a kapu baloldalába hull. Ekkorra már a két német fedezet is berohant a tizenhatosra, úgy, hogy amikor a labda a hálóban táncolt, Flóri öt német játékos gyűrűjében ugrott az égnek örömében.

Erről a gólról áradozott a találkozó után Herbergertől kezdve az egész labdarúgó-világ. (Herberger azt nyilatkozta, hogy „megszületett a magyarok új nagycsapata”.)

Flóri — joggal — sztár lett. A lapok, a rádió, a tv és nyomukban a közvélemény is magasra emelte a fiatal fiút. Becsületére legyen mondva —fiatal korát tekintve
— szinte azt mondhatni, hogy alig kótyagosodott meg, csak a kirobbanó, hirtelen siker folytán belerögződött egy hibás játékstí­lus, amelyet csak a közelmúltban sikerült levetkőznie. Ezért mondtam az előbb, hogy Flóri — szerintem — annak a gólnak a terhét cipelte hosszú ideig. Minden helyzetben egymaga akart boldogulni, túlzásba vitte kétségtelenül kivételes cselező-képességét s ha nem ment, hát nem ment. Legyintett egyet, a derekára tette a kezét, és ezzel a maga részéről elintézte — nem egyszer a meccset is.

A nagy fordulat, a lehiggadás, eddigi pályafutásának őszinte fölmérése és átértékelése akkor történt meg nála, amikor magánéletében alapvető változás történt, amikor egyénisége merőben új szí­neket kapott— amikor megnősült. Otthona lett és családja: komoly felelősséggel kellett elgondolkoznia a jövőjéről.
Ma Flóriról már nyugodtan el lehet mondani, hogy a legnagyobb magyar középcsatárok, az Orthok, a Patakyk, a Schafferek és Hidegkutik örökébe lépett. (Szegény Orth Gyuri, amikor — nem sokkal halála előtt, 1960-ban — Nápolyban megismerte Flórit és játékát, azt mondta, hogy csak egy hibája van: „nem nálunk [értsd: az MTK-ban] játszik”.) Sajátos, a legmaibb labdarúgáshoz alkalmazkodó stí­lust alakí­tott ki magának. Szüntelenül váltogatja mozgásának ritmusát, amivel nemcsak erőt takarí­t meg, hanem, nagymértékben zavarja az ellenfelet is. Cselező-készségét a legjobb értelemben vett csapatjátékkal párosí­tja: az egyénieskedő játékosból a támadósor igazi irányí­tója lett.

Rákosi Gyula

1938-ban született Budapesten, nőtlen, tisztviselő. Kölyökkora óta fradista, és az utóbbi három év érlelte meg igazán Flórival együtt. S ez nem véletlen. Testi-lelki jóbarátok, és szorosan egymáshoz kötődik sport-pályafutásuk is. Gyuszit a közvélemény úgy ismeri, mint a csapat — az FTC és a válogatott motorját. Ha az ember futtában végiggondol a magyar labdarúgás történetén, összekötőben — ezen a szinten — alig talál ilyen apró termetű elődöt. Szerintem itt keresendő motor-voltának nyitja: ami hátrányt jelenthetett számára termetének hiányossága, azt munkabí­rásával sokszorosan pótolja. Meg aztán nála ez a „motor”-szerep sem egyszerű valami „hajtsd meg és kész”. Gyuszi taktikailag kivételesen érett és fegyelmezett, s tiszteletre méltó erénye, hogy teljesen alárendeli magát a csapat érdekeinek. Ilyen egyéniség pedig komoly együttesben nélkülözhetetlen.

Dr. Fenyvesi Máté

1932-ben született Jánoshalmán, nős, állatorvos. Róla már korábban szóltam, és nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni. Talán csak annyit, hogy Flórival meg Rákosi Gyuszival együtt az ő játéka is megszí­nesedett,az elmúlt három év során. Addig mindig csak töretlen szorgalmáért, hallatlan munkabí­rásáért becsültük. Aztán egyszerre csak elkezdte rugdalni a gólokat, helyét változtatta, fejlesztett a jobb lábán, és új cselsorozatokkal rukkolt ki. Lehet-e nagyobb dicséretet mondani róla, mint azt, hogy sokszor Kohut Vilit juttatja az ember eszébe, azzal a különbséggel, hogy őt, nagy elődjétől eltérően, nem kel kiszolgálni.

Németh Miklós

1946-ban született Budapesten, nőtlen, textiltechnikus. Ő még csak í­géret, aki fel-felcsillantott valamit abból, amit várunk tőle; például lövőkészsége kitűnő, de … Nála még egy sereg ilyen „de” van. De: szerény, szorgalmas fiú. Bí­zunk benne.

* * *

Most, hogy a fiúk rövid jellemzésének a végére értem, úgy érzem, hogy a kí­vülálló egyoldalúnak találja majd a képet: csupa nagyszerű fiatalember, akikkel soha semmi baj nincs. Pedig az ő életük sem fekete-fehér. Milliónyi árnyalat keveredik benne. Csakhogy ennek érzékeltetésére sem helyem, sem erőm nincs. Egy kétségtelen: a pályán valóban ilyenek. „Civilben” meg mint a többi ember, tele apróbb-nagyobb hibákkal, és megrakva azzal a plusz-teherrel, hogy hetenként többször is — méghozzá nagy nyilvánosság előtt — kell bizonyí­taniuk rátermettségüket, kell állniok próbát próba után. Nem azért mondom ezt, hogy bárki is sajnálkozzék rajtuk: a maguk jószántából fociznak. De azért irigyelni sem kell őket. Nem könnyű az életük. Csak csillogó.

Nos, ez a sokszí­nű, képességeiben változatos, fiatal (átlagkor 25,3 év) gárda az elmúlt három év során egységes csapattá forrott. Ezt mutatta a megérdemelten nyert két bajnokság. A VVK-győzelem még jobban összekovácsolta őket és szilárdí­tott a csapat nemzetközi tekintélyén. (Mert a magyar bajnokság egymaga is igazi rang a labdarúgó-világban.) Ennek a csapatnak a higgadtságára ma már számí­tani lehet az olyan kényes helyzetben is, mint amilyenben terminus-nehézségeink miatt New Yorkban kerültünk. A hazai bajnokság és az EK két olyan érv volt, amely előtt mindenki fejet hajtott.

Mészáros József

(folytatjuk)