Miért beteg a magyar futball?
A sport nemcsak játék, de társadalmi ügy is, különösképpen az a legnagyobb közönséget vonzó sportág, a labdarúgás.
Mikor Végh Antal, a jeles elbeszélő és színpadi szerző, számos izgalmas szociográfiai mű írója a magyar labdarúgás mai — áldatlan — helyzetét boncolja, fontos társadalmi kérdéshez nyúl, nem illetéktelenül: maga is több mint tíz évig rúgta a labdát kisebb-nagyobb hírű pályákon, sőt bizonyos fokig a sportvezetésbe is belekóstolt.
De nem a szakmai okait kutatja elsősorba a magyar futball hanyatlásának, hanem az erkölcsieket. Valóságföltáró szenvedélye vezeti el a tatai edzőtáborba, ez nyilatkozik meg neves vagy névtelén játékosokkal, szakvezetőkkel, bírákkal folytatott beszélgetéseiben.
Természetesen a legtöbb esetben névvel és lakcímmel bírál, mert éppen a visszaélésekre alkalmat adó homály, a ködösítés ellen száll harcba. Ezért bizonyos, hogy a magyar futball igazi hívei felismerik Végh Antal írásában a segítőszándékot, a mindnyájunk számára fontos, társadalmi ügy szolgálatát.
Végh Antal
Kiadta: Magvető könyvkiadó 1974
***
Jó nagyot köptek a futballra
Budapest – Húsz éve, hogy megjelent, óriási viharokat kavarva Végh Antal (60) Miért beteg a magyar futball? című könyve. Aztán még másik három követte (90 perc, Gyógyíthatatlan, Utolsó konzílium), amelyekben Végh mondta a magáét labdarúgásunkról. Az élet öt igazolta, hiszen soha nem látott mélységbe zuhant a magyar foci. Egy ideje hallgat az író, ám lehet, hogy csak azért, mert nem kérdezik.
– Ön szerint történt-e változás az eltelt húsz év alatt?
– Hát hogyne. Napról napra közelít labdarúgásunk a sárga földhöz, s már-már a rothadás határára jutott. Akkoriban azt mondtam: ennél nincs lejjebb, hát bebizonyosodott, tévedtem. Példa rá a legutóbbi elnökválasztás is.
– Pedig sokan úgy hiszik, új korszak kezdődik.
– Nem változik itt kérem semmi. Szombaton a labdarúgásból élő emberek egy jó nagyot köptek a futballra. A közgyűlés nem volt más, mint csepűrágók gyülekezete, nyilvános cirkusz, kisstílű szereplőkkel. Újra hangadó lehetett az a Mezey György, aki talán a legnagyobb kártevője a sportágnak, s még ő vonul ki sértődötten. Hát micsoda dolgok ezek! Mi lett volna Mezeyből a labdarúgás nélkül? Azt mondom, ha egyszer kivonult, vissza se jöjjön, ilyen embernek nincs helye a magyar fociban. De említhetném Szepesi Györgyöt is, akinek elnöksége idején soha nem tapasztalt korrupció jellemezte labdarúgásunkat. Hogy jön ő ahhoz, hogy ismét szerepet vállaljon. Vagy Mészöly Kálmán, aki az egyik kapitányjelölt. Olyan csapatot hozott össze, amelyet a szertáros is könnyedén megcsinálna. Ezek az emberek úgy fogják megenni Benkőt, mint a pinty.
– Labdarúgásról szóló könyveiben visszatérő téma a bunda. Ezen a téren változott-e valami?
– Uram, ön nem látta, mi történt a bajnokság utolsó fordulóiban? Nem látta, milyen gyalázatos módon kapott ki az ETO a BVSC-től? Hogy lehet az, hogy az utolsó fordulóban délelőttre teszik a Csaba-Honvéd meccset, hogy aztán délután már a Vác és a Vasas nyugodtan játszhasson. De már bundázni sem tudnak, már becsapni sem tudják a közönséget.
– A sajtót mekkora felelősség terheli?
– Az a baj, hogy csak a féligazságokat írták meg. Persze megértem, hiszen a bőrüket vitték a vásárra, mert nem is oly régen a hatalmasságok elnémították a sajtót. Ma már más a helyzet. Csak hát még mindig élnek a beidegződések. Még mindig gúzsba vannak kötve a kezek, hiszen ha valakiről rosszat írnak, jön a sértődés, s a megbántott emberek nem állnak szóba az újságíróval.
– Eddig csak bírált, de lát-e reményt a felemelkedésre?
– Tisztogatásra van szükség. A haszonélvezőknek el kell tűnniük.
Vajda György
(1994)
Vélemény, hozzászólás?