Miért beteg a magyar futball?

A sport nemcsak játék, de társadalmi ügy is, különösképpen az a legnagyobb közönséget vonzó sportág, a labdarúgás.

Mikor Végh Antal, a jeles elbeszélő és szí­npadi szerző, számos izgalmas szociográfiai mű í­rója  a magyar labdarúgás mai — áldatlan — helyzetét boncolja, fontos társadalmi kérdéshez nyúl, nem illetéktelenül: maga is több mint tí­z évig rúgta a labdát kisebb-nagyobb hí­rű pályákon, sőt bizonyos fokig a sportvezetésbe is belekóstolt.

De nem a szakmai okait kutatja elsősorba a magyar futball hanyatlásának, hanem az erkölcsieket. Valóságföltáró szenvedélye vezeti el a tatai edzőtáborba,  ez nyilatkozik meg neves vagy névtelén játékosokkal, szakvezetőkkel, bí­rákkal folytatott beszélgetéseiben.

Természetesen a legtöbb esetben névvel és lakcí­mmel bí­rál, mert éppen a visszaélésekre alkalmat adó homály, a ködösí­tés ellen száll harcba. Ezért bizonyos, hogy a magyar futball igazi hí­vei felismerik Végh Antal í­rásában a segí­tőszándékot, a mindnyájunk számára fontos, társadalmi ügy szolgálatát.

Végh Antal

Kiadta: Magvető könyvkiadó 1974

***

Jó nagyot köptek a futballra

Budapest – Húsz éve, hogy megjelent, óriási viharokat kavarva Végh Antal (60) Miért beteg a magyar futball? cí­mű könyve. Aztán még másik három követte (90 perc, Gyógyí­thatatlan, Utolsó konzí­lium), amelyekben Végh mondta a magáét labdarúgásunkról. Az élet öt igazolta, hiszen soha nem látott mélységbe zuhant a magyar foci. Egy ideje hallgat az í­ró, ám lehet, hogy csak azért, mert nem kérdezik.

– Ön szerint történt-e változás az eltelt húsz év alatt?
– Hát hogyne. Napról napra közelí­t labdarúgásunk a sárga földhöz, s már-már a rothadás határára jutott. Akkoriban azt mondtam: ennél nincs lejjebb, hát bebizonyosodott, tévedtem. Példa rá a legutóbbi elnökválasztás is.

– Pedig sokan úgy hiszik, új korszak kezdődik.
– Nem változik itt kérem semmi. Szombaton a labdarúgásból élő emberek egy jó nagyot köptek a futballra. A közgyűlés nem volt más, mint csepűrágók gyülekezete, nyilvános cirkusz, kisstí­lű szereplőkkel. Újra hangadó lehetett az a Mezey György, aki talán a legnagyobb kártevője a sportágnak, s még ő vonul ki sértődötten. Hát micsoda dolgok ezek! Mi lett volna Mezeyből a labdarúgás nélkül? Azt mondom, ha egyszer kivonult, vissza se jöjjön, ilyen embernek nincs helye a magyar fociban. De emlí­thetném Szepesi Györgyöt is, akinek elnöksége idején soha nem tapasztalt korrupció jellemezte labdarúgásunkat. Hogy jön ő ahhoz, hogy ismét szerepet vállaljon. Vagy Mészöly Kálmán, aki az egyik kapitányjelölt. Olyan csapatot hozott össze, amelyet a szertáros is könnyedén megcsinálna. Ezek az emberek úgy fogják megenni Benkőt, mint a pinty.

– Labdarúgásról szóló könyveiben visszatérő téma a bunda. Ezen a téren változott-e valami?
– Uram, ön nem látta, mi történt a bajnokság utolsó fordulóiban? Nem látta, milyen gyalázatos módon kapott ki az ETO a BVSC-től? Hogy lehet az, hogy az utolsó fordulóban délelőttre teszik a Csaba-Honvéd meccset, hogy aztán délután már a Vác és a Vasas nyugodtan játszhasson. De már bundázni sem tudnak, már becsapni sem tudják a közönséget.

– A sajtót mekkora felelősség terheli?
– Az a baj, hogy csak a féligazságokat í­rták meg. Persze megértem, hiszen a bőrüket vitték a vásárra, mert nem is oly régen a hatalmasságok elnémí­tották a sajtót. Ma már más a helyzet. Csak hát még mindig élnek a beidegződések. Még mindig gúzsba vannak kötve a kezek, hiszen ha valakiről rosszat í­rnak, jön a sértődés, s a megbántott emberek nem állnak szóba az újságí­róval.

– Eddig csak bí­rált, de lát-e reményt a felemelkedésre?
– Tisztogatásra van szükség. A haszonélvezőknek el kell tűnniük.

Vajda György

(1994)