A mérkőzés vendége: Vilezsál Oszkár
Az FTC labdarúgószakosztály az idén nyolcvan éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghívunk — alkalmanként —egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti díszpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését. Ez alkalommal Vilezsál Oszkár a vendégünk …
***
Egy esztendővel ezelőtt tért vissza a pálya szélére. Egy sáros edzőmeccset vívott Mátyásföldön az olimpiai válogatott keret az NB II egyik kiesőjelöltjével a házigazda Ikarusszal. Amikor szünetre szólt a játékvezető sípja, s a csapzott hazai játékosok körülállták a korlát mellett, szokott csendes modorában kezdett magyarázni nekik. Indulatoktól mentes hangon elemezte az első játékrész hibáit, melléfogásait, rámutatott a csapat gyengéire s akit megilletett, attól gondosabb, pontosabb, figyelmesebb játékot kért. Nem szapult senkit, nem kapott le túlontúl egyetlen futballistát sem, mégis szemlátomást hatással volt a társaságra. Mert amit szünetben elmondott nem pusztába kiáltott szó maradt csupán. Mindenki jobban nekifeszült, többet, jobbat akart. Tisztes eredménynyel vonultak a végén az öltözőbe, nyomukban csendben zsebbe tett kezekkel ballagott a mester.
Több évig volt távol a labdarúgástól. Szakedzői diplomáját mélyre süllyesztette iratszekrénye aljára. Ő nem kereste a kapcsolatokat a sportággal, őt sem nagyon keresték a kluboktól. Úgy tudták nem vágyik az öltözők tájára, kellő megbecsülés híján elveszítette csendben a sportág. Aztán mégis visszajött. Szinte egyik napról a másikra. Egykori klubtársa, Perecsi Tibor kereste egy szép napon. Nem sokat kertelt, röviden rátért a mondókájára.
— Nehéz helyzetben vagyunk Oszi — mondta akkor az Ikarus labdarúgó szakosztályának fiatal elnöke. — Odaszorultunk a táblázat végére, nem sok reményünk van még arra sem, hogy esetleg osztályozót játszhassunk. A munka, amit ajánlok, nehéz s hálátlannak tűnik s nem kecsegtet vidám hepienddel. Tudom kevesen vállalnák, én mégis megkérdezem: elvállalnád az együttes vezetőedzői tisztét?
A régi klubtárs és barát, Vilezsál Oszkár pedig kezet nyújtott.
Remény már nem sok volt, fél szezon alatt csodát produkálni egy sereghajtóval ritkán szokott sikerülni. Tavasszal egyszer-egyszer még megcsillant a remény, hogy talán … mégis sikerül előbbre lépni, de nem jött össze a bravúr. Kiesett az Ikarus, s a tavasz után lejárt az edző fél évre kötött szerződése is. Mégsem ment el, mégis maradt. Mert kérték, hogy maradjon.
Most a második esztendőt kezdte. Azon munkálkodik, hogy visszavigye a mátyásföldieket a labdarúgás második vonalába. Hogy milyen reményekkel, arról az egykori kitűnő ferencvárosi labdarúgó így beszélt:
— Nagy és nehéz verseny következik. A legnagyobb rivális a VOSE jobb helyzetben vág neki az új idénynek, eredményei, eddig nyújtott teljesítményei tiszteletet parancsolok. Őket lehagyni férfimunka lenne. A „fegyvereké” tehát a szó, a végén győzzön a jobb. Ami minket illet, nagyon szeretnénk mi a jobbak lenni.
— Az FTC kispadjáról felkelve egy idő után hátat fordított a futballpályának. Miért?
— Egy ideig még edzősködtem Ózdon, aztán visszajöttem Budapestre. Családi okok miatt nem vállalhattam tovább a vidéki edzősködést Szakmámban helyezkedtem el, a vendéglátóiparban. Több helyen voltam üzletvezető, hosszabb ideig a Zöldfában, később a Savoyban. A futballt ebben az időben is szerettem, mégis volt egy időszak, amikor nem vonzott túlságosan vissza. Hogy is fejezzem ki magam . . . a sportág morálja, tisztasága bizony hagyott kívánnivalót akkor maga után. Munkám egyébként is túlságosan lekötött, nagy üzletben dolgoztam, ahol a feladatok egész embert kívántak. Itt is egy kicsit csinálni, meg ott is egy kicsit, ez nem az én műfajom. Egyhelyen, teljes odaadással és energiával, mindig így tettem, ezután is így fogok. Nem, hogy felnőtt csapatnál, de ifiknél, serdülőknél sem álltam volna oda tessék-lássék munkát végezni, zsebpénz kiegészítésként félkézből foglalkozásokat vezetni. Hát ez volt a másik ok, amiért nem közeledtem a futballhoz, legalábbis a játéktérhez. Most is úgy vállaltam az edzőséget, hogy pillanatnyilag csak ezt csinálom.— Régi együttesével, a ferencvárosi zöld—fehérekkel milyen a kapcsolata?
— Tizenkét évet töltöttem el az Üllői úton, tizenkét nagyon szép, nehéz, csodálatos esztendőt El lehet ezt felejteni? Ha a csapat játszik, ma is nagyobbat dobban a szívem, s szorítok értük. Büszke vagyok az ott töltött évekre. Nehéz időszakban kerültem oda, akkor hívtak, amikor nagy klasszisok távoztak a klubtól, megroppant a világot verő együttes gerince. De helyt kellett állni, tovább vinni a zászlót. . . Azt hiszem én is letettem valamit a zöld—fehérek asztalára. Ha hívtak, mindig szívesen mentem régi csapatomhoz. Túl sokszor persze nem kerestek. Most viszont van a zsebembe egy meghívó. Az FTC Baráti Köre vár élménybeszámolóra. Persze, hogy ott leszek.— Az öregfiúk labdarúgói ha várnák?
— Sajnos a játékról már aligha lehet szó. Míg 20 év aktív játéka alatt egyszer sem szenvedtem komolyabb sérülést, az öregfiúknál egy találkozón — még a Pénzügyőröknél, mert egy ideig ott fociztam — olyan súlyosan megsérült a térdem, hogy az orvos lebeszélt a további futballozásról. Persze ha minden meccs után két hetet aktívan pihenni akarok, akkor csak játszam — mondta. Nos inkább abbahagytam.— Két fia közül ki a focista?
— A nagyobb korábban játszott az MTK-ban. Most katona, a kisebb szakközépiskolás s egyelőre nem döngeti a válogatott kapuját.
Elköszönt, indult csapatához. Edzést tartani. Mert mint mondta, ők szeretnének a szezon végén a jobbak lenni.
V. S.
Vélemény, hozzászólás?