A mérkőzés vendége: Vilezsál Oszkár

Az FTC labdarúgószakosztály az idén nyolcvan éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghí­vunk — alkalmanként —egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti dí­szpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését. Ez alkalommal Vilezsál Oszkár a vendégünk …

***

Egy esztendővel ezelőtt tért vissza a pálya szélére. Egy sáros edzőmeccset ví­vott Mátyásföldön az olimpiai válogatott keret az NB II egyik kiesőjelöltjével a házigazda Ikarusszal. Amikor szünetre szólt a játékvezető sí­pja, s a csapzott hazai játékosok körülállták a korlát mellett, szokott csendes modorában kezdett magyarázni nekik. Indulatoktól mentes hangon elemezte az első játékrész hibáit, melléfogásait, rámutatott a csapat gyengéire s akit megilletett, attól gondosabb, pontosabb, figyelmesebb játékot kért. Nem szapult senkit, nem kapott le túlontúl egyetlen futballistát sem, mégis szemlátomást hatással volt a társaságra. Mert amit szünetben elmondott nem pusztába kiáltott szó maradt csupán. Mindenki jobban nekifeszült, többet, jobbat akart. Tisztes eredménynyel vonultak a végén az öltözőbe, nyomukban csendben zsebbe tett kezekkel ballagott a mester.

Több évig volt távol a labdarúgástól. Szakedzői diplomáját mélyre süllyesztette iratszekrénye aljára. Ő nem kereste a kapcsolatokat a sportággal, őt sem nagyon keresték a kluboktól. Úgy tudták nem vágyik az öltözők tájára, kellő megbecsülés hí­ján elveszí­tette csendben a sportág. Aztán mégis visszajött. Szinte egyik napról a másikra. Egykori klubtársa, Perecsi Tibor kereste egy szép napon. Nem sokat kertelt, röviden rátért a mondókájára.

— Nehéz helyzetben vagyunk Oszi — mondta akkor az Ikarus labdarúgó szakosztályának fiatal elnöke. — Odaszorultunk a táblázat végére, nem sok reményünk van még arra sem, hogy esetleg osztályozót játszhassunk. A munka, amit ajánlok, nehéz s hálátlannak tűnik s nem kecsegtet vidám hepienddel. Tudom kevesen vállalnák, én mégis megkérdezem: elvállalnád az együttes vezetőedzői tisztét?

A régi klubtárs és barát, Vilezsál Oszkár pedig kezet nyújtott.

Remény már nem sok volt, fél szezon alatt csodát produkálni egy sereghajtóval ritkán szokott sikerülni. Tavasszal egyszer-egyszer még megcsillant a remény, hogy talán … mégis sikerül előbbre lépni, de nem jött össze a bravúr. Kiesett az Ikarus, s a tavasz után lejárt az edző fél évre kötött szerződése is. Mégsem ment el, mégis maradt. Mert kérték, hogy maradjon.

Most a második esztendőt kezdte. Azon munkálkodik, hogy visszavigye a mátyásföldieket a labdarúgás második vonalába. Hogy milyen reményekkel, arról az egykori kitűnő ferencvárosi labdarúgó í­gy beszélt:

— Nagy és nehéz verseny következik. A legnagyobb rivális a VOSE jobb helyzetben vág neki az új idénynek, eredményei, eddig nyújtott teljesí­tményei tiszteletet parancsolok. Őket lehagyni férfimunka lenne. A „fegyvereké” tehát a szó, a végén győzzön a jobb. Ami minket illet, nagyon szeretnénk mi a jobbak lenni.

— Az FTC kispadjáról felkelve egy idő után hátat fordí­tott a futballpályának. Miért?
— Egy ideig még edzősködtem Ózdon, aztán visszajöttem Budapestre. Családi okok miatt nem vállalhattam tovább a vidéki edzősködést Szakmámban helyezkedtem el, a vendéglátóiparban. Több helyen voltam üzletvezető, hosszabb ideig a Zöldfában, később a Savoyban.  A futballt ebben az időben is szerettem, mégis volt egy időszak, amikor nem vonzott túlságosan vissza. Hogy is fejezzem ki magam . . . a sportág morálja, tisztasága bizony hagyott kí­vánnivalót akkor maga után. Munkám egyébként is túlságosan lekötött, nagy üzletben dolgoztam, ahol a feladatok egész embert kí­vántak. Itt is egy kicsit csinálni, meg ott is egy kicsit, ez nem az én műfajom. Egyhelyen, teljes odaadással és energiával, mindig í­gy tettem, ezután is í­gy fogok. Nem, hogy felnőtt csapatnál, de ifiknél, serdülőknél sem álltam volna oda tessék-lássék munkát végezni, zsebpénz kiegészí­tésként félkézből foglalkozásokat vezetni. Hát ez volt a másik ok, amiért nem közeledtem a futballhoz, legalábbis a játéktérhez. Most is úgy vállaltam az edzőséget, hogy pillanatnyilag csak ezt csinálom.

— Régi együttesével, a ferencvárosi zöld—fehérekkel milyen a kapcsolata?
— Tizenkét évet töltöttem el az Üllői úton, tizenkét nagyon szép, nehéz, csodálatos esztendőt El lehet ezt felejteni? Ha a csapat játszik, ma is nagyobbat dobban a szí­vem, s szorí­tok értük. Büszke vagyok az ott töltött évekre. Nehéz időszakban kerültem oda, akkor hí­vtak, amikor nagy klasszisok távoztak a klubtól, megroppant a világot verő együttes gerince. De helyt kellett állni, tovább vinni a zászlót. . . Azt hiszem én is letettem valamit a zöld—fehérek asztalára. Ha hí­vtak, mindig szí­vesen mentem régi csapatomhoz. Túl sokszor persze nem kerestek. Most viszont van a zsebembe egy meghí­vó. Az FTC Baráti Köre vár élménybeszámolóra. Persze, hogy ott leszek.

A Baráti Kör rendezvényén ajándékkal kedveskedtek Oszinak.

— Az öregfiúk labdarúgói ha várnák?
— Sajnos a játékról már aligha lehet szó. Mí­g 20 év aktí­v játéka alatt egyszer sem szenvedtem komolyabb sérülést, az öregfiúknál egy találkozón — még a Pénzügyőröknél, mert egy ideig ott fociztam — olyan súlyosan megsérült a térdem, hogy az orvos lebeszélt a további futballozásról. Persze ha minden meccs után két hetet aktí­van pihenni akarok, akkor csak játszam — mondta. Nos inkább abbahagytam.

— Két fia közül ki a focista?
— A nagyobb korábban játszott az MTK-ban. Most katona, a kisebb szakközépiskolás s egyelőre nem döngeti a válogatott kapuját.

Elköszönt, indult csapatához. Edzést tartani. Mert mint mondta, ők szeretnének a szezon végén a jobbak lenni.

V. S.