Egerben a hazaiak játszottak fölényben – mégis a zöld-fehérek örülhettek
Az első gondolatom az Eger elleni muzeális beharangozó írása előtt az volt, hogy vajon találok-e olyan találkozót melyről meg lehet emlékezni. Valami rémlett, hogy a múltban játszottunk az Eger ellen, de abban első nekifutásra nem voltam biztos, hogy az bajnoki, vagy kupamérkőzés volt-e. Mint mindig, most is szerkesztőtársam segített, és pillanatok alatt elém varázsolta az Eger elleni mérkőzések listáját, mely alapján bár csak 14-szer csaptunk össze (ebből 10 volt bajnoki), de szinte mindegyik találkozó emlékezetesre sikeredett. Ráadásul ha bárhol meghalljuk azt, hogy Eger, óhatatlanul Dobó István, Jumurdzsák és természetesen Gergő és Vicuska jut az eszünkbe akiket egyből “párosítunk” Sinkovits Imrével, Kovács Istvánnal, Venczel Verával valamint minden idők talán legjobb török basájával, Bárdy Györggyel. Mert nem könnyű szabadulni Gárdonyi regényétől és az abból készült Várkonyi film hatásától és emlékétől, de most mégis vissza kell zökkennünk egy “békésebb” világba, ahol bár ellenfelek küzdenek egymással, de a várvédők nem használnak forró szurkot és nem is próbálnak elrabolni senkit, hogy visszaszerezzék a talizmánjukat.
Pedig az 1984. december 5-i záró fordulós Eger-Ferencváros „élet-halál” harcot ígért. Mindkét együttes rosszul kezdte a bajnokságot, ami az Eger szemszögéből talán még érthető is volt, hiszen újoncként a bennmaradásért harcoltak, de a Fradinál már az előző fordulós Békéscsaba elleni hazai vereség után megkongatták az összes létező vészharangot. A bajok kezdete 1983 decemberére nyúlik vissza, amikor is a gyengébb őszi szereplés miatt Novák Dezsőt Vincze Géza váltotta a kispadon. Az FTC irányítói változást akartak, meghirdettek egy fiatalítási „akciót”, melyhez az utánpótlást irányító Vincze Gézát találták a legjobb megoldásnak. Bár 1984 tavaszán nem sikerült sokkal előrébb lépnünk és az öltőzői hangulat is egy „Barátok közt” epizódra hasonlított (el is igazolt Ebedli és Kerekes), de bíztunk abban, hogy a Vincze-féle csikócsapat a következő bajnokságban majd megismétli a Dalnoki Jenő által a fiatal titánokkal elért sikereket.
Ebből aztán nem lett semmi, sőt az a szégyen érte a Fradit, hogy az 1984/85-ös szezon őszi záró fordulója előtt holtversenyben kiesési helyen álltunk az Egerrel, így a 15. forduló mérkőzése már ténylegesen az egri vár ostromához kezdett hasonlítani. Ha nem nyerünk, akkor könnyen járhattunk volna úgy, mint a török sereg, aki bár sokkal nagyobb katonai múlttal és erővel rendelkezett, mégis csak vereséget szenvedett az „egri csillagok” hőseitől. A nagy dirrel-dúrral meghirdetett fiatalítás is megtorpant, az Eger elleni kezdőben továbbra is azok a játékosok voltak a meghatározók, akik még Novák Dezső idejében is játszottak (Jancsika, Szántó, Rubold, Pogány, Takács, Szabadi).
Bár nem született nézőcsúcs, hiszen az 1967-es, első Eger-FTC mérkőzés 18 ezres nézőszáma már akkor is „felfoghatatlannak” tűnt, de így is 8 ezren voltak kíváncsiak a „kiesési rangadóra”. Csak halkan jegyzem meg, hogy valószínűleg 1967-ben, de még 1984-ben sem voltak ideális viszonyok Egerben, mégis meg tudták rendezni a találkozókat. Mely végig nagy iramot és küzdelmet hozott, ahol a „várvédők” az elején nem figyeltek, így Fradi egy huszáros nyitánnyal hamar kétgólos vezetést szerzett. Ezután a hazaiak rendezték a soraikat, át is vették a kezdeményezést, de szépíteni csak az 52. percben tudtak.
A hazaiak gólja után még hevesebbé váltak az egriek rohamarai, a Fradinak csak a védekezésre futotta az erejéből, de hátvédsorunk stabilan állt a lábán, és ha túl is jutottak rajta a hazai támadók, akkor még ott volt Józsa Miki, aki minden próbálkozást hárítani tudott. Józsa tízévesen került a Fradiba és, ahogy mindenki, ő is végigjárta a ranglétrát egészen a Vincze Géza edzette ifi csapatig. Aztán az ifiből jókora kerülő úton jutott el az első csapatig, ahol bajnoki mérkőzésen 1984. november 25-én mutatkozott be. Utána még négy évnek kellett eltelni ahhoz, hogy átvegye Zsiborás Gabitól a Fradi egyes számú mezét. Legemlékezetesebb szezonja, az 1988/89-es volt (ekkor voltak döntetlen esetén büntetőrúgások), ahol is 48 büntetőből 16-t hárított! A szezon végén meg is kapta a Toldi-vándordíjat.
A végén maradt a 2:1, ami azt jelentette, hogy az őszt nem kieső helyen zártuk. Mindenki fellélegzett és biztos volt benne, hogy 1985 tavasza meghozza a fordulatot, mert a játékosállományunk annál sokkal jobb volt, minthogy a kiesés elkerüléséért kelljen küzdenünk. A tények sajnos mást hoztak, hiszen 1985 tavaszán edzőváltásra volt szükség és Sárosi László vette át a csapatot a szezon végéig és neki sikerült végül is kiharcolnia a bennmaradást. Ami Csank János csapatának nem sikerült. Ők kiestek, de az 1986/87-es idényben visszakerültek, így ismét vendégei lehettünk bajnoki mérkőzésen az „Egri csillagoknak”.
Azóta bajnoki találkozóra nem került sor (2000-ben volt egy magyar kupa mérkőzésünk), és bár a 2012/13-as idényben az Eger ismét visszaküzdötte magát a legfelsőbb osztályba, de mivel az MLSZ nem tartotta megfelelőnek a hazaiak pályáját, így az egri vár „árnyéka” helyett Debrecenben kell fogadniuk Magyarország legnépszerűbb csapatát. Ami szomorú, hiszen gondoljunk csak bele, az első találkozónkon, 1967-ben még 18 ezren szurkoltak, de még a mai muzeális lapszemlénk mérkőzésén, 1985-ben is 8 ezren. Tudom, változnak az idők, nagyobbak lettek a követelmények és szigorodtak az erőírások.
De vajon maga a játék is jobb lett?
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?