Négy tenor a Metropolitanben

Athos (Albert), Porthos (Novák), Aramis (Szűcs) és D’Artagnan (Farkas)

Dumas magyar adaptációja: harmincnégy évvel ezelőtt három ferencvárosi, valamint egy angyalföldi muskétást lát­hatott a közönség a Brazí­lia-Világ­válogatott bemutatón. (Zsolt István, a Nemzeti Szí­nház „örökös” főügyelője meg partjelzőként működött közre a nagy előadáson. Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos volt Athos, Porthos és Aramis, mí­g Farkas János D’Artagnan.

Ők adták a Dream Team keretének ne­gyedét a riói Maracanában a létező legna­gyobb ellenféllel szemben, megannyi futball-legenda között. Fokozni nem lehet, kicsit kibőví­teni igen.

A vendéglátó brazil együttes az 1968. november 6-án – az 1958-as vb-diadal tizedik évfordulója alkalmából – rendezett gálamérkőzés után alig másfél esztendő­vel korszakos játékkal hódí­totta el (har­madszor) a világbajnoki cí­met. Az 1970-es döntőben az olaszokat 4-1-re legyőző csodacsapat tagjai közül Carlos Alberto, Everaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao és Pelé is szerepelt a ’68-as szuper show-n. Ami pedig az All Start illeti: Szűcs nem kevesebb mint hat vb-érem kö­zött futballozott a középpályán, mivel Beckenbauer és Owerath egyaránt nyert aranyat, ezüstöt, bronzot; Novák mögött az Aranylabdát is magához ölelő Jasin védett; Albert jobbszélsője az az Amancio volt, aki nyugodtan nevezhető a Di Stefano – Puskás-féle korszak utáni Real Madrid leghí­resebb játékosának; s Farkas a négy világbajnokságon szerepeli Rochá-val kombinált a második félidőben.

De szabad-e a névsorból bárkit is ki­emelni?!

S egyáltalán, nem volna-e helyesebb úgy fogalmazni, hogy a külföldi csillagok játszottak a magyarok mellett? (Elvégre abba a csapatba kizárólag az kerülhetett be, akinek nem kellett tolmács: „hét nyel­ven” volt perfekt.)

Tessék csak figyelni Szűcs Lajosra: ..Nézhettem előre, halra, jobbra, balra, mindenütt szédí­tő labdarúgókat láttam. Ám ugyanez volt a helyzet akkoriban a magyar válogatottban is, Mátraival, Mé­szöllyel, Göröccsel, Vargával, Benével vagy éppen Flórival meg Jancsival” – mondta a „riói” időkre emlékezve.

Meg a „mexikóiakra”.

Mert 1968 októberében, Novákkal együtt, olimpiai bajnoki cí­met nyert Me­xikóvárosban – ahol a torna legjobbjának választották hogy a következő hónap­ban már világválogatott legyen. (Kettejü­ket az ötkarikás játékokon szemelte ki Dettmar Cramer, a riói-hollywoodi szí­n­társulat német szövetségi kapitánya, mí­g Albert és Farkas eleve kerettag volt.)

Az obligát kérdésre, hogy milyen érzés fogta el a Maracanában, Albert és Novák egymástól függetlenül, szó szerint ugyanazt válaszolta: „Mint az opera­énekes a Metropolitanben.” Szűcs pedig í­gy felelt: „Számoltam a perceket, s azt kí­vántam, az az este soha ne érjen véget. A világ legjobbjai között fellépni, még­hozzá majdhogynem egy brazil – magya­ron!” Albert hozzátette: „Abban az aré­nában, honfitársaimhoz hasonlóan, én is először futballoztam, mert egy évvel ko­rábban, amikor jutalom játékra hí­vtak a Flamengóhoz, a klub stadionjában ját­szottam kétszer.”

S hogy a fantasztikus mezőnyből ki lette a magyarokra a legmélyebb benyo­mást? „Tőlünk Beckenbauer – vágta rá Albert. – Mintha Bozsik jelent volna meg: ő is perzsaszőnyegen játszott.” (Egy Csá­szár nem feledkezhet meg egy másik Császárról…) Novák szintén  Beckenbauerra szavazott, de megjegyezte: az igazsághoz tartozik, hogy közelről csak a meccs előtt és után láttam. Hiába volt jobbfedezet, hátul nem mutatkozott…” De legalább a repülőn hátralátogatott. A németek és a magyarok ugyanis ugyan­azon a gépen utaztak hazafelé, ám az előbbieknek az első, mí­g az utóbbiaknak a másodosztály jutott. Beckenbauer, Schulz, Overath és Cramer í­gy átment a turistatraktusba a magyarokkal tölteni az időt meg a bort a pohárba…

A brazilok? Novák ekképpen idézte fel a házigazdákat: „Úgy tűnt nekem, mintha tizenegy Pelé lenne a pályán.” Albert: Brillí­roztak, ám rúgtam nekik egy Fradi-gólt, csak Fenyvesi Máté vagy Rákosi Gyula oldaláról Dragan Dzsajics adta be a labdát. Igaz í­gy is nyertek 2-l-re, de fe­lejthetetlen élmény volt százharmincezer ember előtt, s éppen ellenük egyenlí­teni.” Szűcs: „Amikor itthon néztem őket 1970-ben – sajnos csak a tévében – leestem a székről, noha láttam már egyet-mást. Képzelje el ugyanezt élőben!”

Nem vetettem fel, lehet-e mindezt el­felejteni. Nem csupán azért nem, mert nyilvánvalóan nem lehet, hanem azért sem, mert harmincnégy év távlatából mindhárman hibátlanul felmondták a világválogatott kezdőcsapatát, valamint a cseréket. Ám hallgassuk csak Albertet: „Fel sem tudom sorolni, hogy az Arany­labdától kezdve mi mindent kaptam a futballtól. Ám az biztos, hogy ez a meg­hí­vás életem legnagyobb ajándékai közé tartozik.” Novák: „Máig őrzöm azt az órát, amelynek hátlapján a Brazí­lia – Világválogatott felirat olvasható. Az más kérdés, hogy itthon ez a négyes részvétel nem keltett különösebb feltű­nést. Most vagy nem becsülték meg eléggé a szerintünk rendkí­vüli elisme­rést, vagy annyira jók voltunk, hogy mindenki szinte természetesnek vette a jelenlétünket.”

Végül a legszomorúbb részlet: Farkas János, akit „Brazilnak” is becéztek az 1966-os világbajnokságon Gilmarnak bevágott fenomenális kapásgólja nyo­mán, már nem mesélhet a riói karnevál­ról. Szűcs Lajos viszont róla nem tudott beszélni. Amikor a Vasas-csatár és emlé­ke került szóba. Szűcs belekezdett, hogy „nagyszerű emb…”, ám hirtelen zokogás­ban tört ki, s percekig sí­rt.

Ilyenek ezek a „gascogne-i” legények.

A hiányt azért valamelyest pótolhatja, hogy a „világ” dicsősége nem múlik el.

Hegyi Iván
Az 1968. november 6.-i mérkőzésről
2003 Népszabadság

Novák, Szűcs, Farkas és Albert