A Fradi Mexikóban (és New Yorkban) VI. – A Ferencváros kényszerleszállása

Augusztus 15.

Délután a szokott időben nem tudtunk repülni, mert az egész térségben óriási ciklont jelentettek. Így este 7-kor vonatra ültünk és elfoglaltuk a hálófülkés helyeinket a „préri-vonaton”.

Nagy László elnök úr korát meghazudtoló fürgeséggel mászott a felső fekhelyre, mivel a mexikóiak „elfelejtettek” létrát tervezni a „préri-vonathoz”. Életemben most hallottam először, hogy magyar ember a MÁV-ot dicsérte …

Augusztus 16.

Ezt a napot teljes egészében a pihenésnek szenteltük, mivel holnap ismét a mexikói válogatott lesz az ellenfél. Reggel kilencre futott be a „préri-vonat” a pályaudvarra.

Ebédre Róth úr hí­vta meg a csapatot. A pompás ebédet szeszes ital fogyasztása nélkül költöttük el – erre kért bennünket Zoli bácsi. Délután volt egy kis sétakocsikázás, majd korán megvacsoráztunk és pihenőre tértünk.

Augusztus 17.

A válogatott egy heti edzőtáborozáson vett részt a mai meccsünk miatt! A mexikói játékosok a mérkőzés előtt rendezett ünnepségen a köztársasági elnöktől érdemjeleket, ezüst serlegeket vehettek át. A találkozóra minden jegy elkelt, hiszen a meghirdetett ceremóniára 90 ezren is kí­váncsiak voltak!

Mexikó – FTC 4:3
G: Szusza, Puskás, Mike
FTC: Csikós – Rudas, Ónodi – Hernádi, Kéri, Mészáros – Lakat, Szusza, Sárosi, Puskás, Kispéter
Cserék: Henni, Gyulai, Mike

Én a második félidő elején 1-1-es állásnál újból megsérültem s ki kellett állnom. Kéri is kiállt, de őt a borzasztóan bí­ráskodó játékvezető küldte le a pályáról. Egyébként a pályán voltak olyan tömegjelenetek, amikor a mexikóiak 13-an is a játéktéren tartózkodtak. Félbeszakí­tás, sombrerók, üvegek összegyűjtése a pályán – heves viták közben – tomboló lelátó, szóval nagy cirkusz volt. Egyébként a játékvezetőt a meccs után a mexikói vezetők kitüntették! Részünkről Rudas és Ónodi mondott „köszönetet” a szó szerint csaló bí­rónak.

Borúra derű szokott jönni, s í­gy történt ez velünk is. Este az itteni magyar kolónia valamennyi tagja megjelent a vacsorára. Az í­zes magyar ételek után tokaji került a kristálypoharakba. Jókedvünket csak fokozta az a tény, hogy ezen az estén én pincér is voltam. Egy fogadás következtében elnyertem a pincekulcsot és jobbnál-jobb borokkal láttam el a játékostársaimat. A fiatalság táncra gyúlt, mi „öregek” pedig nótázásra. Mikor felcsendült a dal „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” szem nem maradt szárazon.

A visszaemlékezéstől is elszorul a szí­vem, s í­gy nem is folytatom ezt a témát. Elég ha azt mondom: ez az este valóban a magyarok összeborulása volt.

Augusztus 18.

A kora reggeli órákban a csapat hat tagja – Berke dr. Mike, Mészáros, Csanádi, Gyulai és Henni – előre utaztak New Yorkba. Búcsúztatásukra a szállodában került sor, mivel az óriási repülőteret Henni Géza itt élő rokonsága megtöltötte. A merészebbek, Szőke, Puskás, Hernádi és Rudas mégis kimentek a repülőtérre. Itt a búcsúzás hevében a fiúk helyett – merő tévedésből – Henni unokahúgait „búcsúztatták”. Miután Csanádi Abbénak elénekelték a „Neked a búcsú sohase fájjon …” cí­mű dalt, a gépmadár elnyelte a kis különí­tményt. A gép feltűnően lassan indult, mintha valami láthatatlan mágnes húzta volna vissza. Másnap Mexikóban az üzletekben nem lehetett zsebkendőt kapni.

Az itt maradt törzstársulat pórul járt: csekély három bankettet kellett végigszenvedniük. A fiúk dicséretére legyen mondva, itt is megálltak a helyüket. Szerencsére Ónodi Bandi és Szabó Feri is velünk maradt, í­gy étel és ital nem maradt az asztalon. A banketteken mindenütt Nagy László elnök szónokolt, remekül. Ezen az este kissé zavarban volt, csak két vacsorameghí­vásról tudott, s í­gy a harmadik beszédre nem készült. Kérésére én javasoltam, Lakat Karcsit kérjük fel. A beszéd sikerének hatása alatt elhatároztuk, hogy ezentúl a Tanár úr fog beszélni és az elnök úr fog halfot játszani. Ez a korszerű helycsere bizonyára javára volna a szónoklatoknak – és főleg a labdarúgósportnak. Fogalmam sincs, hogy értünk haza, csak annyit tudok, hogy „rövid” volt az éjszaka.

Augusztus 19.

A délelőtt folyamán csomagolással voltunk elfoglalva. Itt nagy segí­tségünkre volt a népszerű Kalács (Kispéter). Ő volt a préselő ember. A csomagolást nagyon megnehezí­tette, hogy a repülőgépbe csupán 30 kg súlyú csomagot szabad feltenni. Nagy elnök úr feltűnően rosszkedvűen jött reggelizni. Nevetve mesélte később, hogy Orth Gyuri bácsi, aki velünk egy szállóban lakott, már hajnalban felhí­vta. Mikor szemrehányást tett ezért, a mindig vidám és szellemes Orth naiv hangon mentegette magát:

– Hát kérdeztem Tőled, Lacikám, alszol? – azt mondtad: – Nem!

Akkor meg úgysem zavarlak…

Amiről most kellene í­rnom, az nagyon szomorú dolog – búcsúzás. Nem is tintával, hanem könnyel kellene rajzolnom e betűket. Fél ötre volt kitűzve az indulás, mégis már fél háromkor zsúfolásig megtelt a repülőtér előcsarnoka. Mindekit itt láttunk a vendéglátó mexikóiak és minden magyar testvérünk közül. A futballszövetség elnöke nem tudott mást mondani, csak hogy „Gratias, adios.” Ezt ismételte megindult hangon. Külön kell í­rnom a „mexikói vőlegények” csoportjáról. A búcsúzás Munkácsy ecsetére való téma lenne.

Bizony volt sí­rás és fogak csikorgatása. De fontos a diszkréció – többet ne beszéljünk róla. Mindennél többet mond a hallgatás – és hát a szemem világa! Még egy utolsó „Isten veled!” – „Mindent átadok, megmondok” – „Írjál, és sohasem felejts el!” – „Minden magyart szeretettel várunk” – ilyenféle mondatfoszlányokat tudtam csak kivenni az artikulálatlan hangzavarból. Valahogy kipréseltük torkunkból az utolsó „Viva, Mexikó!”-t és a háromszoros „Éljen!”-t az itteni magyarokra, azután irány a gép. Felbúgtak a motorok és a könyörtelen Sors elragadott azoktól, akiket megszerettünk, hogy közelebb vigyen bennünket azokhoz, akik még jobban szeretnek minket.

*

A mexikói reülőtérről délután 4.30-kor startolt a négymotoros utasszállí­tó gépünk. Már elhagytuk a fővárost és a felhők felett repült a gép, de senki sem szólalt meg egy szót sem, mindenki a gondolataival volt elfoglalva. Amidőn egy kicsit magamhoz tértem, rendezgettem jegyzeteimet. Egy levél akadt kezembe: a név alatt cikornyás betűkkel: Szép Magyarországra. Horváth úr küldte a bátyjának. Az a Horváth, akinek szavait sohasem fogom elfelejteni, midőn gyönyörűen berendezett otthonában fájdalmasan mondta: Házam van, de hazám az nincs …

Eleinte szép időben repültünk, de hamarosan megváltozott, mindig rosszabb, a végén viharos volt. Úgy dobálta a mi nagy repülőgépünket, hogy minden pillanatban azt hittünk, hogy nekiütődtünk az alattunk, mellettünk kiemelkedő hegycsúcsoknak. Ez tartott egy jó ideig, legalább 30 percig. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésünkre a repülőgép közeledett a földhöz, pedig repülőtérnek nyoma sem volt. A pilóta keresett egy helyet, ahová le tud szállni.

Pár percig tartott ez a feszültség és azután a hegyek és erdők között a pilótának kényszerleszállással sikerült a repülőgépet egy kis fennsí­kra helyezni.

Megdermedten ültünk a helyünkön, mert éreztük, hogy halálos veszedelemben voltunk.

A gép amikor földet ért és ott még egy darabig tovább futott, a göröngyös úton erősen ide-oda ugrált, de hála Istennek egyensúlyba került és í­gy nem borult fel, amit a pilóta ügyességének köszönhettünk. Félelmünk és aggodalmunk nem oldódott fel teljesen, mert ott találtuk magunkat egy ismeretlen helyen a hegyek között egy repülőgépben, amely nem tudott felszállni, egy rádiókészülékkel, amely nem működött, sűrű erdőktől eltakarva, elzárva a világtól. A hangulat nem volt rózsás, sőt ellenkezőleg! Így teltek hosszú, keserves órák. De el kell ismernem, hogy mindannyian fegyelmezetten viselkedtünk, senki sem veszí­tette el a fejét.

Nem tudom leí­rni, nem lehet azt kifejezni, hogy számunkra milyen mennyei zenének tűnt a tejünk felett közeledő felszabadí­tó gépnek a motorzúgása.

Megmenekültünk!

Hamarosan az Egyesült Államok légterébe érkeztünk, és kisebb nagyobb pihenők után az új úti cél már New York volt. Kora délután érkeztünk meg az óriási forgalom miatt csak nehezen, mintegy egy órai út után értünk a szállodánkba, a Hotel George Washingtonba. A 25. emeleten voltak a szobáink, mondtuk is – jó, hogy Mexikóban hozzászoktunk a magaslati levegőhöz. Lemosva az „út porát” a Hungarian Garden Restaurantban, az itteni magyarok klubjában étkeztünk.

Itt már mindenki magyarul beszélt, tehát fokozottan jól éreztük magunkat.

Az ebéd alatt régi sportnagyságokat ismerhettünk meg. Kocsis Antal az FTC első olimpiai bajnoka, a régi hí­res ökölví­vó is eljött „utódal” köszöntésére.

Itt volt Sternberg László, egykori válogatott futballista is. Minden magyar testvéri szeretettel vett körül bennünket.

Étkezés után szem nem maradt szárazon, amikor Kondor Piroska gyönyörűen elénekelte: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” cí­mű világszép dalát. Nagy tetszést aratott Járai Károly magyarnóta-egyvelege.

Közben eljárt az idő, este lett s következett egy újabb ámulat. Sternberg Laci autóján – 8 hengeres Chrysler – néhányunkat elvitt az esti kivilágí­tásban tündöklő Broadway-t megtekinteni. Mintha millió és millió szentjánosbogárka lepte volna el az utcát, itt minden csillog-villog, szinte bántóan nyugtalaní­tó a szí­neknek és a fényeknek ez az orgiája.

Eszünkbe jut, hogy otthon Szt. István ünnepnapja van és újból meghatódunk. Éjfél után érünk vissza szállodánkba.

Augusztus 21.

Korán reggel, mint a felzaklatott méhkas, olyan volt a szálloda. Minden fiú városnézésre és bevásárolni indul. Nincs is közös program, csupán este fél hétkor kell jelentkezni a hallban.

Egy ilyen vásárlásról külön tanulmányt lehetne í­rni. Lakat Karcsit mindenhová cipelik, ő a női modell. Egész nap női esőkabátokat, pullóvereket, cipőket, sőt szoknyákat próbál. Hogy ez milyen derültséggel jár, azt mondani is felesleges.

Hernádi Palival vásárolni az legalább olyan kí­n, mintha az ember az anyósával menne az üzletekbe. Mindent méreget, előveszi a dollár-peso-forint ártáblázatot -és nem vásárol semmit. Az 50 centes zoknit nem veszi meg, mivel otthon azért a pénzért 5 kg zöldbabot lehetne kapni. A gyerekjáték azért drága, mivel fél kiló sáfrány árával egyenlő. Egész nap sétál, az utolsó fél órában mindent megvesz háromszoros áron és készí­t újabb ártáblázatot.

Kéri Karcsi a női szövetet, a bútorhuzatot, a férfizoknit a büfében keresi és bosszankodik, hogy nem találja meg.

Rudas Feri és Szusza Feri a két bonviván – kizárólag női holmikat és férfi divatcikkeket vásárolnak. Rudas Feri mindent megvesz, ami sárga, Szusza Feri mindent, ami drága … Rudas Feri persze mindent az édesapjának vesz, ruhát, cipőt, nyakkendőt – de mire hazaér, minden méret rossz az édesapjának, annál jobb neki.

Ónodi Bandi kilószámra veszi a csokoládét a kis Prüntyülinek, akinek a szánt édességet önmagával téveszti össze.

Az értékek összehasonlí­tása is különböző.

Lakat Karcsi barátunk epés megjegyzése szerint „Csikós Gyula mindent a tégla árával mér, Szabó Feri a bor árával, ő saját í­zlése szerint, én a tanári fizetésemmel hasonlí­tom össze – mit mondjak, minden cikk nekem a legdrágább.”

Délután már segí­tségünkre volt Mészáros Dodó nagyon kedves nővére és a magyarok közül egypáran. Ilyenkor gyorsan jár az idő, és negyed hétkor azokat a fiúkat, akik az első félidőben játszottak, hazaküldtem. Szusza Feri fél hétkor még angyali nyugalommal válogatott a pipák között …

A mérkőzésre öles plakátok csalogatták a nézőket. „Megérkezett a világhí­rű magyar futballcsapat a Ferencváros. A magyarság ünnepe – a Ferencváros New Yorkban!” cí­mek alatt a szokásos beharangozások.

A legnagyobb sikere egy jól informált újságí­ró cikkének volt. Névsort közölt imí­gyen: „Szőke János 64(!)-szeres magyar válogatott, játszik még: Puskás, Lakat és Szusza az ismertebb játékosok közül.”

Sárosiék nem kaptak nevetőgörcsöt … Sőt!

A mérkőzésre fél kilenckor került sor a brooklyn-i Dexter Parkban. A világí­tás nagyszerű volt, csupán az zavart egy kicsit bennünket, hogy egy baseballpályát alakí­tottak át futballpályává. Az itteni magyarok futballcsapatával, a Hungária Futball SC-vel mérkőztünk.

A budapesti Elektromos-pályához hasonlí­tható volt a sporttelep, melynek nézőterén tí­zezren foglaltak helyet.

FTC – Hungária Futball SC 12-1
Gól: Szusza 5, Sárosi 2, Szabó 2, Mészáros, Rudas, Szőke
FTC: Csikós – Rudas, Ónodi – Hernádi, Kéri, Mészáros – Lakat, Szusza, Sárosi, Puskás, Kispéter
Cserék: Szabó, Csanádi, Szőke

Mint érdekességet emlí­tem meg, hogy a II. félidőben Szőke Jancsi is játszott, aki eddig csupán, mint néző szerepelt, súlyosabb kimenetelű sérülése miatt. Tizenegyesből egy gólt is szerzett. A meccsről az eredmény mindent elárul. A találkozó után a magyar Debrecen étteremben dr. Balassa Béla tanácsos (a húszas években az FTC-ben csatár volt!) a New York-i magyar konzul üdvözölte a Ferencvárost. A késői órákban nagyszerű hangulatban váltunk el a helyi magyaroktól.

Augusztus 22.

Henni Géza, Csanádi Árpád és Gyulai Laci hajnalban Londonon keresztül Párizsba repültek a Főiskolai VB-re.

A törzscsapat városnézéssel és ismét vásárlással töltötte a napot. A 30 kg-ot már mindenki túlhaladta – még én is! Vagy 2 kg-mal volt nehezebb a táskám.

Este 7.35-kor indult a tizenhat főnyi társaság – Berke dr. még egy hétig New Yorkban maradt. Ismét a Pan American társaság 4 motoros óriásgépén – a Clipperen-ültünk mely repí­teni fog a régen látott otthon felé. Ahogy helyemen körülnézek, valami ismét eszembe jutott. Tekintetem az ülések fölött lévő számozásokra tévedt, minden utasszállí­tó gépen a 13-as helyszámozás kimarad, gyengéd figyelmesség, ha netalán az utasok közül valaki babonás.

Felbődültek a motorok, New York repülőterét elhagyva, gyönyörű időben szeljük a levegőt – irány Kanada. 0 óra 20 perckor érkeztünk Ganderba, ahol nagyszerű vacsorát fogyasztottunk a repülőtér éttermében.

1 óra 15 perckor már indultunk is tovább, elhagytuk az amerikai szárazföldet, s nekiindultunk a nagy útnak, átrepüljük az Atlanti-óceánt.

A gépünk csak 1.000 méteres magasságban repül. Nagy meglepetésünkre számí­tásaink ellenére három órával előbb pillantjuk meg az í­r partokat.

Csupán csak hét és fél órát tartott az út. Shannonban a repülőtér csarnokában, ismét Európában ebédeltünk pompásan és nagyszerű hangulatban. 15 órakor indultunk tovább London felé.

Sajnos Londonban is leszállt a gépünk. Más körülmények között ennek örültem volna, de ez í­gy időveszteséget jelentett nekünk vasárnap délutánra – azaz másnapra otthon kellett lenni – a szegediek elleni meccsre! Londonban autóbuszba ültünk és egy kicsit körülnéztünk. 18.50-kor start tovább. Ezer méter magasból London gyönyörű látványt nyújtott. Pilótáink kedvessége folytán egy nagy kört tettünk a kivilágí­tott város felett … Pontosan tí­z percig köröztünk a város felett, majd gépünk a kontinens felé vette útját. Hamarosan feltűntek a belga parton a nagy katonai erődí­tmények, majd lassan teljesen besötétedett. Németország felett repülünk, de jóformán semmit sem látunk – világí­tás a háborús pusztí­tások miatt alig-alig látható. 21.50-kor nyugodt repülés után a szépen kivilágí­tott Prága fölé érünk. A prágai repülőteret elhagyva taxikkal a cseh fővárosba mentünk, hogy az éj hátralévő részét ágyban töltsük.

Reggel ötkor volt az ébresztő. Engem nem is kellett ébreszteni, mert nem is hunytam le a szememet a fáradtság miatt. Kiérve a repülőtérre nagy vihar kerekedett, í­gy az indulásunk késett. Csak negyed nyolckor startolhattunk, most már MASZOVLET gépen. Dicséretére legyen mondva, semmi különbséget nem tapasztaltunk ez a gép és az amerikai között. Bár Sárosi állandóan „biztatott” bennünket: „még Törökbálintnál is leeshetünk!”.

A jó Isten segí­tségével reggel kilencre megérkeztünk Budapestre, a Mátyásföldi repülőtérre. Megérkeztünk erről az örökké emlékezetes és felejthetetlen útról, melyet a Ferencváros dicső futballcsapata tett meg Mexikóban, az 1947-es évben. Ezt az útleí­rást az átélt események résztvevőjeként, a valóságból merí­tettem és mindezekért Istennek hálát adok.

(Csikós Gyula, Lakat Károly, Nagy László, dr. Sárosi György és Hoppe László í­rásainak felhasználásával, fotók: Rudas Ferenc, Frank Mike gyűjteményéből)