A Fradi New Yorkban III. – Máté nyes egyet és Flóri sípszót hall
Július 9-én, pénteken reggel 9-kor megreggeliztünk a Shermann House-ban, aztán elindultunk a reptérre. Igen könnyedén mozogtunk, hisz mindenkinek a kezében csak aprócska csomag volt: mindenünket „otthon” hagytuk, a New York-i Croydon Hotelben.
A gépen aztán töprengeni kezdtem. Akadt a Polonia Bytom-meccsnek néhány elgondolkoztató momentuma. A második félidőben nemegyszer megtorpantak csatáraink, mintha egyiken-másikon fáradtságot vettem volna észre. És mégcsak nem is csodálkozhattam a jelenségen, hiszen a februári, afrikai túránk óta nem volt megállásunk. Igen nagy megterhelés volt a fiúkon, és eddig — becsületükre legyen mondva — állták. De hogyan őrizzem meg a formájukat, hogyan mentsem át frisseségüket az őszi évadra, amivel párhuzamosan az EK küzdelmei is megkezdődnek? Hiszen mindössze négy napunk lesz otthon a bajnoki nyitányig. És mindjárt a Dózsa. Itt kinn pedig, addig is, minden héten két meccs. Ebben a klímában. Voltaképpen ettől féltettem őket leginkább.
A fülemben csengtek Csanádi Árpi szavai: „Vigyázz az edzésekkel, Dodó!” Akkor még nem nagyon értettem, mit akart ezzel mondani, most annál inkább. Le is csökkentettem heti kettőre az adagot. És arra törekedtem, hogy lehetőleg kondicionált levegőjű helyen töltsék napjaikat a fiúk. Ezért még biztattam is őket, menjenek moziba.
Persze az is tudott dolog, hogy a fáradtság általában a sikertelenség nyomában jár. Az eredményesség egymaga is „feldobja” kis pihenő után a még oly kimerült játékost is. Igaz a szólásmondás, hogy „no, ezeket úgy megpakoljuk, hogy egy életre elmegy a kedvük a focitól”. Vert csapatnak mindig labdaundora van.
De azért a győztesek sem automaták, akik a füttyjelre mindig ugyanúgy mozognak. Emberek, akikre az élet milliónyi apróbb-nagyobb problémája hat, és akarva-akaratlanul is befolyásolja játékukat. Márpedig a játéknak magának kegyetlen automatizmusa van: minden héten, legtöbbször két alkalommal beindul. A labdarúgás nagy ellentmondása ez: egyfelől a játék effajta automatizmusa, másfelől a játékosok hús-vér, ember volta. Az edző egyik nagy — ha nem a legnagyobb — feladata ennek az ellentmondásnak a feloldása. A feladatból magából fakad, hogy csak időlegesen oldható meg, mindig újból és újból kell elkezdeni. Emberekből sohasem lesz gép. A probléma tehát: miképpen tartható a játékos olyan fizikai-ideig állapotban, amely leginkább kielégíti a játék rendszeresen beinduló gépezetét? Szerteágazó, nehéz feladat az edzőé. És éppen ezért szép. S ahogy fejlődik, változik maga a játék, sokasodnak az edző problémái is.
Közben megtudtuk a szerdai, New York-i eredményt. Kilmarnock—West Bromwich Albion 2:2 (2:1). Henni Géza végignézte és elmondta, hogy két ellentétes stílusú csapatot látott. A skótok színesebben, az angolok erőteljesebben játszanak és merev WM-ben a „rúgd és fuss”-focit. Tehát nem az úgynevezett kombinatív labdarúgást. Van egy veszélyes középcsatáruk és egy kitűnő jobbösszekötőjük. Mind a kettő rendre lefejelte az előrevágott labdákat a skót védők elől. Jó lesz hát vigyázni a kondícióra, nagy nyomást várhatunk. Arra számítanak az angolok, hogy sokat kivett belőlünk a Bytom-meccs. Hallották, milyen iram volt. És ők is „kétfelé” játszanak ellenünk: az angol mezőny kiegyensúlyozottságát akarják igazolni, a Manchester vereségeiért ők akarnak visszavágni, no, és New York előtt is igazolni akarják az angolok elsőbbségét a magyarok, de a skótok előtt is. Szóval fenik ránk a fogukat.
Változatlan felállításban léptünk pályára az angolok ellen július 11-én, vasárnap. Esett, s ez megcsappantotta a nézők számát és megnövelte az angolok esélyét. Henni Géza intelme alaposnak bizonyult: Kaye, a hórihorgas középcsatár és Astle, a nyurga jobbösszekötő valóban veszélyesnek bizonyult. Hosszú lőtt passzaik értéke a csúszós talajon megkétszereződött. Így alakult aztán ki a kép: mi többet, ők veszélyesebben támadtak. Mátrai Sanyi meccse lett a találkozóból. Testi fölépítése, gyorsasága, kiváló technikája és rutinja nagyszerűen érvényesült ezen a talajon, és az ilyen játékot játszó csatárok ellen. De Novák Dezső sem maradt sokkal mögötte. Némi szerencsénk is volt: a 30. percben Géczi Pista rosszul jött ki egy labdára és Kaye már csak az üres kapuval állt szemben, de túl hirtelen pottyant elébe a nagy lehetőség, és elkapkodta, így lett a félidő 0:0.
A második félidőre elállt az eső. A játék képe nem változott. De érezni lehetett, hogy minél közelebb kerül az óramutató a 45. perchez, annál keményebbek, sőt durvák lesznek az angolok. És minél sűrűbb lett a levegő a pályán, annál jobban kiütközött a bíró alkalmatlansága. Itt is bebizonyosodott, hogy egy rossz bíró a legártatlanabb mérkőzésből, is képes bikaviadalt csinálni.
[Számomra a nagy taktikus, a kitűnő futballdiplomata egyik mintaképe ma is Meisl Hugó, aki nagyon jól tudta, hogy nem elég a „Wundermannschaft”, annak a játékát megfelelő körülményekkel, nem utolsósorban megfelelő játékvezetéssel is alá kell támasztani. Legnagyobb „húzásainak” egyikét éppen ellenünk produkálta az 1934-es olaszországi VB idején. Akkoriban a magyar csapat igen jelentős játékerőt képviselt: a VB nyitánya előtt két héttel verte meg Budapesten először az angol válogatottat 2:1-re. Egyszeriben magasra szökött csapatunk értéke a nemzetközi piacon. A legjobb nyolc közé jutásért a „mumus” Egyiptom ellen játszottunk, s ha nem is „sétálva”, de biztosan győztünk 4:2-re. A következő fordulóban Ausztriával kerültünk össze. Pontosan négy évvel előbb vertük meg őket utoljára (1930 június, 2:1) Budapesten, de mióta Sindelarék csapata kialakult, nem bírtunk velük többé, Legnagyobb eddigi vereségünk, az 1932 áprilisi, bécsi 2:8 is erre az időszakra esett. De Meisl Hugó nyitott szemmel és füllel járt a világban. A mi labdarúgásunknak mindig is, külön figyelmet szentelt, és az angolok elleni győzelmünk őt is megriasztotta. Annyira, hogy amikor megtudta, hogy a Bolognában sorra kerülő osztrák—magyar bírájául a belga Baert jelölték ki, tüstént működésbe lépett. Sikerrel. A mérkőzésnek az olasz Mattea lett a játékvezetője. Mégpedig azért, mert — és Meisl ezt nagyon jól tudta — az egyébként kifogástalan játékvezető nem rokonszenvezett válogatott balösszekötőnk, a Fradi Toldi Gézájának keményen küzdő játékmodorával. Márpedig Meisl „csodacsapata” éppen a Toldihoz hasonló ellenfelektől tartott leginkább. Joggal írta egy korabeli sportlap a bíróküldés megváltoztatása után: „Sárosit Sesta (az osztrák balhátvéd), Toldit Mattea fogja majd …” Nem túlzott. Az osztrákok 2:1-es győzelmében Meisl Hugóé volt a fő érdem …]
És a góljuk még csak jobban megvadította őket. A 20. percben Foggo, a jobbszélsőjük szabadrúgást ívelt vagy 30—35 méterről kapunk bal oldali előterébe. Többen csapták egyszerre a labdára, nagy kavarodás az ötös körül, és Astle, a balösszekötő bepiszkálja valahogyan kapunkba a labdát. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az eget verte az örömük, mintha az Angol Kupát nyerték volna meg.
A fiúk rákapcsoltak. Juhász, Varga, Fenyvesi dr. lendülete magával ragadta a többieket is. Az angolok viszont, ha eddig kemények voltak, most durvák lettek, foggal-körömmel, kézzel-lábbal védték az eredményt. Az amúgy is húzódással bajlódó Albertet kegyetlenül „faragták”.
Már csak öt perc volt hátra, amikor vagy 25 méterre, a kapujuktól kissé balra szabadrúgáshoz jutottunk. Novák Dezső készülődött rúgni, de közvetlenül a labda mellett, csak úgy „véletlenségből”, ott állt Fenyvesi Máté is, és minden különösebb nekikészülődés nélkül, bal lábának egyetlen rövid mozdulatával benyeste a labdát a „hosszúba”. A labda már rég a hálóban táncolt, amikor az angolok még mindig mereven figyelték Novák Dezsőt.
Mennyi munka van egy ilyen gól mögött! Máté specialitása ez a szabadrúgásfajta, ő is dolgozta ki magának. Alig egy méterre a labdától, kissé oldalt — hogy nyeshesse egyetlen lábmozdulattal elég tekintélyes távolságból, 20-25 méterről rugdalja az ilyen góljait. Közben jószerével nem is néz a kapu felé. A szöget, a távolságot már előre belefényképezi magába. Pillanatfelvétellel.
Az angolokat megzavarta a váratlan esemény. Érezték, hogy hajszálon múlik a vereségük. Egy perc van hátra a második negyvenötből, amikor a következő jelenet játszódik le:
Flóri az ő térfelükön szólózik, aztán hirtelen átrobban a középhátvéden, a tizenhatoson megszökteti magát, mégpedig úgy, hogy a labdával kicsalja a kapust, az jön is, Flóri persze elhúz mellette, mire a kapus kétségbeesésében ránt egyet a kezével Flóri mozgó bal lábán, de a középcsatár lerázza magáról a rátapadó kezet, és ott áll az üres kapuval szemben, az ötös magasságában, kissé jobbra. Kintről csak azt látom, hogy Flóri megáll egy pillanatra, nem rúg a labdába. Megrázom a fejem: igaz-e ez vagy a szemem káprázik? De mire idáig érek gondolatban, a vad iramban berohanó angol jobbhátvéd már ki is vágta Flóri elől a partvonalon túlra a labdát.
Maga a képtelenség játszódott le a szemünk előtt. Csak az öltözőben derült ki, mi is történt. „Füttyszót hallottam, Dodó bácsi, azért álltam meg.”
Egy rossz bíró működésével kapcsolatos, nagyon jellegzetes rövidzárlat — ez történt Flóriban. Annyit rúgták-lökték, annyi füttyszót hallott, hogy a végén csupa füttyszó volt a felzaklatott játékos körül a levegő.
Ha komoly csapatnak tartjuk magunkat, nem szabad könnyedén vennünk a játékvezető kiválasztásának kényes, sok diplomáciai érzéket és kitűnő tájékozottságot követelő feladatát.
Ezzel a mérkőzéssel a torna első fordulója be is fejeződött. Három mérkőzésből négy ponttal és 3:2 gólaránnyal az első helyen álltunk. [Zárójelben: a Kilmarnock—Polonia Bytom találkozó 1:1-re (1:0) végződött. A lengyelekre egyszerűen nem lehetett ráismerni. Kiadtak magukból ellenünk szinte mindent. A második félidő vége felé egy távoli, jól eltalált, szerencsés lövéssel egyenlítettek.]
Mészáros József
(folytatjuk)
Vélemény, hozzászólás?