A Fradi New Yorkban III. – Máté nyes egyet és Flóri sí­pszót hall

Július 9-én, pénteken reggel 9-kor megreggeliztünk a Shermann House-ban, aztán elindultunk a reptérre. Igen könnyedén mozogtunk, hisz mindenkinek a kezében csak aprócska csomag volt: mindenünket „otthon” hagytuk, a New York-i Croydon Hotelben.

A gépen aztán töprengeni kezdtem. Akadt a Polonia Bytom-meccsnek néhány elgondolkoztató momentuma. A második félidőben nemegyszer megtorpantak csatáraink, mintha egyiken-másikon fáradtságot vettem volna észre. És mégcsak nem is csodálkozhattam a jelenségen, hiszen a februári, afrikai túránk óta nem volt megállásunk. Igen nagy megterhelés volt a fiúkon, és eddig — becsületükre legyen mondva — állták. De hogyan őrizzem meg a formájukat, hogyan mentsem át frisseségüket az őszi évadra, amivel párhuzamosan az EK küzdelmei is megkezdődnek? Hiszen mindössze négy napunk lesz otthon a bajnoki nyitányig. És mindjárt a Dózsa. Itt kinn pedig, addig is, minden héten két meccs. Ebben a klí­mában. Voltaképpen ettől féltettem őket leginkább.

A fülemben csengtek Csanádi Árpi szavai: „Vigyázz az edzésekkel, Dodó!” Akkor még nem nagyon értettem, mit akart ezzel mondani, most annál inkább. Le is csökkentettem heti kettőre az adagot. És arra törekedtem, hogy lehetőleg kondicionált levegőjű helyen töltsék napjaikat a fiúk. Ezért még biztattam is őket, menjenek moziba.

Persze az is tudott dolog, hogy a fáradtság általában a sikertelenség nyomában jár. Az eredményesség egymaga is „feldobja” kis pihenő után a még oly kimerült játékost is. Igaz a szólásmondás, hogy „no, ezeket úgy megpakoljuk, hogy egy életre elmegy a kedvük a focitól”. Vert csapatnak mindig labdaundora van.

De azért a győztesek sem automaták, akik a füttyjelre mindig ugyanúgy mozognak. Emberek, akikre az élet mil­liónyi apróbb-nagyobb problémája hat, és akarva-akarat­lanul is befolyásolja játékukat. Márpedig a játéknak ma­gának kegyetlen automatizmusa van: minden héten, leg­többször két alkalommal beindul. A labdarúgás nagy ellentmondása ez: egyfelől a játék effajta automatizmusa, másfelől a játékosok hús-vér, ember volta. Az edző egyik nagy — ha nem a legnagyobb — feladata ennek az ellent­mondásnak a feloldása. A feladatból magából fakad, hogy csak időlegesen oldható meg, mindig újból és újból kell elkezdeni. Emberekből sohasem lesz gép. A probléma tehát: miképpen tartható a játékos olyan fizikai-ideig állapotban, amely leginkább kielégí­ti a játék rendszeresen beinduló gépezetét? Szerteágazó, nehéz feladat az edzőé. És éppen ezért szép. S ahogy fejlődik, változik maga a játék, soka­sodnak az edző problémái is.

Közben megtudtuk a szerdai, New York-i eredményt. Kilmarnock—West Bromwich Albion 2:2 (2:1). Henni Géza végignézte és elmondta, hogy két ellentétes stí­lusú csapa­tot látott. A skótok szí­nesebben, az angolok erőteljesebben játszanak és merev WM-ben a „rúgd és fuss”-focit. Tehát nem az úgynevezett kombinatí­v labdarúgást. Van egy ve­szélyes középcsatáruk és egy kitűnő jobbösszekötőjük. Mind a kettő rendre lefejelte az előrevágott labdákat a skót védők elől. Jó lesz hát vigyázni a kondí­cióra, nagy nyomást várhatunk. Arra számí­tanak az angolok, hogy sokat kivett belőlünk a Bytom-meccs. Hallották, milyen iram volt. És ők is „kétfelé” játszanak ellenünk: az angol mezőny kiegyensúlyozottságát akarják igazolni, a Man­chester vereségeiért ők akarnak visszavágni, no, és New York előtt is igazolni akarják az angolok elsőbbségét a magyarok, de a skótok előtt is. Szóval fenik ránk a fo­gukat.

Változatlan felállí­tásban léptünk pályára az angolok ellen július 11-én, vasárnap. Esett, s ez megcsappantotta a nézők számát és megnövelte az angolok esélyét. Henni Géza intelme alaposnak bizonyult: Kaye, a hórihorgas középcsatár és Astle, a nyurga jobbösszekötő valóban ve­szélyesnek bizonyult. Hosszú lőtt passzaik értéke a csúszós talajon megkétszereződött. így alakult aztán ki a kép: mi többet, ők veszélyesebben támadtak. Mátrai Sanyi meccse lett a találkozóból. Testi fölépí­tése, gyorsasága, kiváló technikája és rutinja nagyszerűen érvényesült ezen a tala­jon, és az ilyen játékot játszó csatárok ellen. De Novák Dezső sem maradt sokkal mögötte. Némi szerencsénk is volt: a 30. percben Géczi Pista rosszul jött ki egy labdára és Kaye már csak az üres kapuval állt szemben, de túl hirtelen pottyant elébe a nagy lehetőség, és elkapkodta, í­gy lett a félidő 0:0.

A második félidőre elállt az eső. A játék képe nem változott. De érezni lehetett, hogy minél közelebb kerül az óramutató a 45. perchez, annál keményebbek, sőt dur­vák lesznek az angolok. És minél sűrűbb lett a levegő a pályán, annál jobban kiütközött a bí­ró alkalmatlansága. Itt is bebizonyosodott, hogy egy rossz bí­ró a legártatlanabb mérkőzésből, is képes bikaviadalt csinálni.

[Számomra a nagy taktikus, a kitűnő futballdiplomata egyik mintaképe ma is Meisl Hugó, aki nagyon jól tudta, hogy nem elég a „Wundermannschaft”, annak a játékát megfelelő körülményekkel, nem utolsósorban megfelelő játékvezetéssel is alá kell támasztani. Legnagyobb „húzá­sainak” egyikét éppen ellenünk produkálta az 1934-es olaszországi VB idején. Akkoriban a magyar csapat igen jelentős játékerőt képviselt: a VB nyitánya előtt két héttel verte meg Budapesten először az angol válogatottat 2:1-re. Egyszeriben magasra szökött csapatunk értéke a nemzet­közi piacon. A legjobb nyolc közé jutásért a „mumus” Egyiptom ellen játszottunk, s ha nem is „sétálva”, de biz­tosan győztünk 4:2-re. A következő fordulóban Ausztriával kerültünk össze. Pontosan négy évvel előbb vertük meg őket utoljára (1930 június, 2:1) Budapesten, de mióta Sindelarék csapata kialakult, nem bí­rtunk velük többé, Leg­nagyobb eddigi vereségünk, az 1932 áprilisi, bécsi 2:8 is erre az időszakra esett. De Meisl Hugó nyitott szemmel és füllel járt a világban. A mi labdarúgásunknak mindig is, külön figyelmet szentelt, és az angolok elleni győzelmünk őt is megriasztotta. Annyira, hogy amikor megtudta, hogy a Bolognában sorra kerülő osztrák—magyar bí­rájául a belga Baert jelölték ki, tüstént működésbe lépett. Sikerrel. A mérkőzésnek az olasz Mattea lett a játékvezetője. Még­pedig azért, mert — és Meisl ezt nagyon jól tudta — az egyébként kifogástalan játékvezető nem rokonszenvezett válogatott balösszekötőnk, a Fradi Toldi Gézájának kemé­nyen küzdő játékmodorával. Márpedig Meisl „csodacsapa­ta” éppen a Toldihoz hasonló ellenfelektől tartott legin­kább. Joggal í­rta egy korabeli sportlap a bí­róküldés meg­változtatása után: „Sárosit Sesta (az osztrák balhátvéd), Toldit Mattea fogja majd …” Nem túlzott. Az osztrákok 2:1-es győzelmében Meisl Hugóé volt a fő érdem …]