A Fradi New Yorkban VIII. – Szép búcsú

Perecsi, Karába, Juhász, Fenyvesi és Novák

Megnyerni hát ezt a tornát már nem lehetett. Nem maradt más hátra, mint szépen búcsúzni. És ez mara­déktalanul sikerült is. A Géczi — Novák, Mátrai, Dalnoki — Perecsi, Orosz — Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállí­tású együttesünk a torna legjobb játéká­val búcsúzott a mintegy 10.000-es nézőseregtől. És a játék azért volt szép és szórakoztató, mert a szám­szerű eredmény ellenére sem volt egyoldalú, bár győzelmünk egy percig sem volt kétséges. Lehetett hát „játszani”. Laza idegekkel, a finomságokra, a hirtelen fölvillanó ötletek minél tökéletesebb megvaló­sí­tására helyezni a hangsúlyt, megmutatni — néha talán fitogtatni is egy kicsit — technikai-taktikai felkészültsé­günket. Az első gólt a huszadik perc táján Flóri rúgta. Fenyvesi elszáguldott — ezen a találkozón egyébként ő volt a mezőny legjobbja — és közvetlenül az alapvonal közeléből, csaknem a szögletzászlótól, keresztbe lőtte a labdát, amelyre Flóri kitűnően érkezett, és máris 1:0. A skótok a maguk jellegzetes rövid passzaikkal igyekez­tek Géczi kapujának közelébe férkőzni — sikertelenül. Alig telt bele tí­z perc, és Varga labdájával Karába Jancsi rohant el a jobbszélen. Látszott a mozgásán, hogy egyre inkább befelé húz. A skót balhátvéd már lendí­tette is a lábát, hogy partra pöccintse előle a labdát, amikor Jancsi csúsztatott egyet kifelé a labdán, a hátvéd pedig, mintha megszabadult volna tőle, indult befelé, a beadásra, amit várt. Ehelyett Karába hirtelen kapura fordult, és lőtt. A kapus meglepődött — 2:0.

A csapat

Jancsit különben is megnyugvással figyeltem ezen a találkozón. Biztatóbb volt a játéka, mint bármikor eddig. Szerintem azért, mert felmelegedett körülötte a levegő. A pályán, és a pályán kí­vül.

(A harmincas évek elején — tekintélyes anyagi áldoza­tok árán — sikerült a Fradi akkori vezetőinek megsze­rezniük a szegedi Bástya kiválóságát, a hátvéd Korányit. Igen nagy várakozás előzte meg a játékát: csúfosan meg­bukott. Darabos volt, technikája hézagos, taktikai érzéke szinte nulla. És ami már-már lehetetlenné tette pesti tar­tózkodását, az a jeges légkör volt, ami körülvette. Nem fogadta be a csapat. Higgyék meg, ha valaki játszik, az még távolról sem jelenti, hogy „benn van” a csapatban. Három hónap után „Króni” annyira elkeseredett, hogy egy este már csomagolt is, hogy megy haza. Pataky Mi­hály kitűnő pedagógiai érzéke, emberismerete és szakmai tudása kellett ahhoz, hogy maradjon, és hogy nemsokára a Fradi és a válogatott egyik erőssége legyen.)

A második félidő búcsúzkodás-féle volt. Fenyvesi két elfutása a félidő közepe táján: az egyik után a „hosszú”- ban, a másik után a kimozduló kapus fölött, közvetlenül a léc alatti részen rezgett a háló: 4:0. Tetszetős búcsú volt. S aztán a skótok centere bekeveredett valahogy az ötö­sünkre, és 4:1.

Ekkor már az órát néztük. Nem, nem a meccset féltet­tük, hanem tudtuk, hogy meg aznap este 21 óra 10 perc­kor felszáll velünk a gép hazafelé.

Írtam már a honvágyról, erről a fanyar, kellemetlen, csöndes gyötrelemről, ami mindig váratlanul, de mégis kiszámí­thatóan és elkerülhetetlenül vág bele az emberbe. Nálam í­rástudóbbak is bajlódtak már pontos megfogalma­zásával — nem mindig sikerrel. Gondolom azért, mert bújkáló érzés. Legalábbis az afféle vándoroknál, mint mi vagyunk, akik viszonylag rövid idő után elcsití­tjuk, mert jövünk — mit jövünk? —, röpülünk haza.

Már vagy hat-hétezer méter magasban búgott velünk a gép, amikor voltaképpen megéreztük a búcsúztatás me­legét. Azok a magyarok odalenn, nem is minket, önma­gukat búcsúztatják, valahányszor csak integetnek valaki után, aki az „óhazába” távozik. Mintha csak — vágyaik nyomában — kilépnének önmagukból, és jönnének ve­lünk haza.

— Dodó bácsi, nem lesz baj, hogy keveset edzettünk idekinn? — kérdezett rám hirtelen a gépben Rákosi.

S ez a kérdés az egész úton ott lebegett a levegőben. Es mintha csak erre válaszolnák, kiáltottam Ferihegyen a szétoszlóban levő társaság után, hogy „fiúk, holnap a Rudasban!”…

Néhány tanulság

Hazafelé Keflavikban

Visszatekintve a New York-i útra, az edző elgondolkodik, vajon hasz­nos volt-e vagy sem? S ha igen, mi­ben jelentkezhet a haszna, ha nem, hol érezheti kárát a csapat? Ez az értékelési folyamat egyébként min­den túra után fölmerül az emberben. Minden olyan út után, amely a csa­patot szokott környezetéből, idő- és munkabeosztásából kiemeli.

Mindenekelőtt a torna sportbéli értékéről néhány szót. Kétségtelen, hogy nem hasonlí­tható egyik európai kupaküzdelemhez sem. Ezeknek a szí­nvonalát, jelentőségét nem éri el. Egé­szen más céllal is szervezik. Már az előbbiekben í­rtam Mr. Coxék célkitűzéseiről, s ezekből következőleg a tornának — legalábbis egyelőre — inkább propagandisztikus jelen­tősége és értéke van: megszerettetni az Egyesült Államok­ban a „soccert”, és közben hasznot is hozni azoknak, akik a vállalkozást pénzelik. Mindezek ellenére sportbéli jelen­tőségét sem becsülném le, hiszen a korábbi években a fejlett labdarúgással rendelkező országok feladatuknak is tartották a sportág propagálását ilyen utakkal.

De számunkra, magyarok számára, még egy másik vo­nalon is van jelentősége részvételünknek: a kinn élő magyarok szempontjából.

Az út célszerűségét illetően, szakmai téren merültek fel bennem kétségek, anélkül azonban, hogy egyértelműen elmarasztalnám magamban ezt a túrát.

Kétségtelen, hogy a VVK váratlanul elnyúlt küzdelem­sorozata fölborí­totta versenynaptárunk rendjét. Mivel pe­dig a new york-i torna szervezése 1964 vége illetve 1965 eleje óta folyt és a nyár kezdetére, amikorra terminus­nehézségeink már világossá váltak, aláí­rt megállapodás született, kényszerhelyzetbe kerültünk. Egyszóval, szer­vezési vonalon nem volt megnyugtató a túra következté­ben beálló helyzet. Nyugtalaní­tott bennünket a tudat, hogy a bajnokság, sőt az EK beindulásáig voltaképpen egyetlen szusszanásnyi időnk sem lesz. De hát a szerződés kötött bennünket, és a fiúk is — érthető módon — nagyon vár­ták már az útat s í­gy elutaztunk.

(Nekem szüntelenül a Fradi 1930/31-es dél-amerikai tú­rája járt az eszemben. Azt a bizonyos 1929-est követő, amelyről a könyvben is szólok. A világbajnokverés utáni év nyarára ugyanis ismét meghí­vták az FTC-t Dél-Amerikába, és bár sportbelileg ez az út nem volt olyan sike­res, mint az előbbi, de alatta — s számomra ez volt a lényeg — úgy összekovácsolódott a még csak kialakulóban levő új együttes, hogy a rákövetkező bajnokságot pont­veszteség nélkül nyerte.)

Úgy érzem, ha voltak is az útnak zavaró körülményei, és sportértéke sem tekinthető magasnak, mégsem volt haszontalan. Érlelt a csapaton. (Szeretném emlékeztetni az olvasót arra, amit az előbbiekben Karábáról, Páncsicsról vagy Juhászról í­rtam.)

Nem vitás azonban, hogy a túra következtében számol­nunk kellett bizonyos zökkenőkkel is. A legjobban eddig az első meccsünkön — a Dózsa elleni 3:1-esen — látszott a gárdán bizonyos fáradtság. Szétesően, fáradtan játszottak, és csak a szerencsének, illetve a Dózsa csatárok tehe­tetlenségének köszönhetjük azt a két pontot.

Az is igaz viszont, hogy aránylag hamar visszaakklimatizálódtak a fiúk, és a Győr ellen már olyan játékkal rukkoltak ki, amely azóta is minden játékos-értékezletünkön példaként szerepel: azt a formát kell tartósí­tanunk, azt a szellemes, gyors, kombinativ és lendület-focit kell játszanunk, ha itthon és külföldön is az élvonalban aka­runk maradni. Aki nem látta, a 6:2-ből azt hihetné, hogy a Győr rossz volt. Pedig erről szó sincs. Az eredmény ér­tékét éppen az adja meg, hogy egy jó ETO-t vertünk meg ilyen arányban.

Az első két EK-mérkőzésünkből, a Keflavik elleniekből (4:1, 9:1) nem lehet következtetést levonni. Igen derék sportembereket ismertünk meg az izlandi labdarúgókban, de az európai szinttől nagyon messze vannak még.

Az Ausztria elleni, 3:0-ra végződött, VB-selejtezőn Al­bert, Fenyvesi dr. és Mátrai szerepelt a válogatottban. Flóri hasznosan, Fenyvesi dr. elég jól és Mátrai jól ját­szott.

A Dorog ellen — úgy érzem, szerénytelenség nélkül leí­rhatom — döntő technikai fölénnyel győztünk 4 : 0-ra. (Pedig igen rossz hangulatban állt ki a találkozóm a csa­pat: Flóri bátyját az előző napon halálos szerencsétlenség érte.)

E sorokat éppen a tarjáni 1:1 után í­rom. Rosszul ját­szottunk. De rossz volt a talaj is, és a Tarján igen ügyes védekező taktikáját nem tudtuk kellő, sokmozgásos, a szélsőkre épí­tett csatárjátékkal ellensúlyozni. Vesztett pontok tekintetében hát jelenleg egyenlően állunk a Vasas­sal, és az ő gólarányuk egy hajszálnyival jobb.

A bajnokság teljesen nyí­lt. Sokak szerint kettőnk közt dől el, szerintem azonban még beleszólhat a Honvéd, sőt a Dózsa is.

Kitűnő csapatot szervezett Illovszky Rudi. Mint együt­tes, először a Vasas játsza az országban következetesen a 4—2—4-et. Emlékszem a tavaszi Dózsa-meccsükre: azzal a játékkal „dobogón vannak” bármilyen nemzetközi me­zőnyben.

Kispéter Miska hosszú időn át beteg volt. Az edző ki­esése egymaga is megvisel minden csapatot. Ráadásul Kis­péter visszatérte után még szerkezeti gondokkal is küzdött a Honvéd. Ennek tulajdoní­tható elsősorban, hogy a csa­pat kezdeti lendülete megtört, és visszaesett. Kitűnő játé­kosanyagának köszönheti, hogy ma már kijutott a hullám­völgyből és például a Tatabányát már imponáló föllénnyel verte meg 3:1-re. Ezért sorolnám még a Honvédot is a bajnokság esélyesei közé.

És ha valaki azt kérdezné tőlem, kizárt-e az Újpesti Dózsa végső győzelme, erre sem válaszolnék határozott igennel, bár nem tartom valószí­nűnek. Az már viszont csaknem biztos, hogy az első öt helyen — hosszú eszten­dők óta elsőí­zben — budapesti együttes végez. (Vasas, Honvéd, Dózsa, Csepel, FTC.) Szokatlan ez, hiszen a vidéki együttesek újabban jelentős szerepet játszanak a magyar bajnokságban. Régen vége az időnek, amikor a három budapesti egyesület, az Újpest, a Hungária és a Ferenc­város intézte el egymás között a kérdést, a többiek pedig —  egy-egy rövid közjátéktól eltekintve, mint például a Sabaria vagy a Bocskay, majd a Nagyvárad szereplése volt —  szinte csak a „futottak még”-listán szerepeltek. Akár­milyen körülmények között született is meg, nem volt érdemtelen például a Győr bajnoksága, amellyel az euró­pai élvonalba is bejutott. Nem vallott szégyent.

Mire e sorok az olvasók kezébe kerülnek, valószí­nűleg már eldőlt a bajnokság kérdése. Az FTC mögött nehéz esz­tendő áll. Ez a kis kötet éppen ezt az esztendőt elevení­­tette fel. Mégsem féltem a fiúkat. Igazi, modem labda­rúgók — elfogult vagyok? Lehet: valamennyiüket nagyon szeretem —, akikből a lelkiismeretes felkészülés és a nagy tét — az eddigi megterhelések ellenére is — kihozhatja a kétségtelenül bennük rejlő, nagy erényeket.

Mészáros József

(vége)