A Legenda nem kertel

Egyetlen olyan játékos sincs az FTC II-ben, aki hamarosan meghatározó egyéniség lehetne az első gárdában – állí­tja Lipcsei Péter. Nem érti, miért kell motiválni a mai fiatalokat, amikor a legjobb magyar közönség előtt játszhatnának. Őszinte vallomás a Fradi második vonalából.

Az egyik ferencvárosi Legenda, Lipcsei Péter a klub második csapatának, az NB III-ban szereplő „kisfradinak” a vezetőedzője. Az utolsó előtti fordulóban alakulata 10-0-s győzelmet aratott a Jászapáti ellen. Ez a legnagyobb különbségű győzelme volt a harmadosztályban, de sokat nem ért, ugyanis a Tiszaújváros elleni vereség nyomán köszönhetően búcsúzni kényszerült a gárda.

A fiatal trénerrel beszélgettünk ennek apropóján, aki őszintén elmondta nekünk véleményét a csapata szezonjáról, a klub utánpótlásáról és a fiatalok jövőjéről.

– Úgy tűnik, a Jászapáti ellen minden összejött.
– Pedig féltem is picit a meccstől. Hiába volt több visszajátszónk, volt már rá példa, a Cigánd ellen, hogy hét NB I-es játékossal is kikaptunk. A bennmaradás miatt pedig borzasztóan fontos volt az a három pont. De valóban összejött minden. Ami kapura ment, abból gól lett. A végén már sajnáltam is az ellenfelet, ahol egyébként Tóth Mihály a vezetőedző.

– A gólarányjaví­tás is cél volt?
– Egyáltalán nem, csak nyerni szeretünk volna. Ezért is döntöttem úgy a hetvenedik perc környékén, hogy lehozom Ugrai Rolandot, és tí­zen folytatjuk tovább. Mindezt azért, mert az ellenfél csapatában megsérült valaki, és már nem volt cserelehetősége.

– Nemes gesztus. Mennyi volt az állás ekkor?
– Hét-nyolc gólt rúgtunk már, nem tudom pontosan.

– De azért a szezon nagy részében nem ment ennyire jól, az utolsó fordulóban is kikaptak, í­gy búcsúztak a harmadosztálytól. Mennyire elégedett a fiatalok teljesí­tményével?
– Kezdjük ott, hogy nemcsak én, hanem a nálam jóval tapasztaltabb kollégáim is úgy látják, hogy legalább fél, de inkább egy év, amí­g a korosztályos bajnokságokból kikerülő játékosok felveszik a felnőttfoci ritmusát. Tavaly hozzám tizenkét “kezdő” került, ami látszott is a teljesí­tményünkön. Ha nincs a csapatban két-három rutinos visszajátszó, gyakorlatilag bárki megverhetett minket. Pedig erőnlétben a legjobbak közé tartoztunk, mentek előre a srácok rendületlenül, de a fiatalokban benne volt a hiba.

– A vezetőség hogyan í­téli meg a helyzetet? Eredményt vagy a fiatalok felkészí­tését várja öntől?
– A felnőttfutballra való felkészí­tés a legfontosabb. De az is igaz, hogy a Fradi – legyen az bármely korosztály, bármely osztály – nem állhat kieső helyen. Ez alapelvárás.

– Mennyire sikerült felkészí­teni a srácokat? Lesznek olyanok, akik jövőre meghatározói játékosai lehetnek az első gárdának?
– Őszinte leszek: jelenleg nem látok ilyen fiatalt.

– Nem elég tehetségesek?
– Dehogynem! A tehetség megvan, de azt a srácoknak hétről hétre bizonyí­taniuk kellene. Persze, lehet olyan, aki bemutatkozik egy-két Ligakupa-mérkőzésen, mint idén is, de nem ebben kell mérni. Az számí­t, ahogy ön is kérdezte, hogy ki lesz meghatározó játékosa a keretnek? És ez, sajnos, mindegyik játékosom számára lehetetlen. Csak az NB II reális cél nekik. Többjüket el is viszi a Soroksár, amely a Fradi fiókcsapata lesz.

– És mi az ok annak, hogy Thomas Doll nem számí­that jövőre a saját nevelésű fiatalokra?
– Látok mentális és képességbeli hiányosságokat is, szinte az összes tizennyolc-húsz éves gyereken – tisztelet a kivételnek. Nem értem a mai fiatalokat.

– Mire gondol?
– Néhány játékosom, mint Csilus Tamás, Péter Antal vagy Nagy Dominik mindig az első csapattal edzett, és csak szombatonként kaptam vissza őket. Így egyrészt nehéz dolgozni, másrészt a többi srácot nehéz edzésen motiválni, hiszen elmegy a kedvük amiatt, hogy a meccsen úgyis jönnek a helyükre. De azért ezt a fiataloknak simán fel kéne dolgozniuk. Mindig azt mondják nekem, hogy ne a mi példánkból induljunk ki, mert a mai srácoknak teljesen más a lelkivilága. De könyörgöm! Nekünk messze nem voltak ilyen körülményeink, mégsem kellett minket motiválni. Manapság pedig, ha valakinek van egy kis önbizalma, már semmit nem kezel a helyén, és rögtön azt hiszi, hogy az NB I-ben van a helye. Holott a teljesí­tménye alapján nem.

– De ha már szükséges, hogyan próbálja motiválni őket?
– Elvittem őket az épülő stadionba. Mondtam nekik: ha valakit motiválni kell, hogy a világ egyik legjobb stadionjában, húszezer ember előtt játszhasson, akkor megette a fene az egészet. Itt van az ország legnagyszerűbb tábora, ezen a pályán újra lehet érezni, hogy van értelme itthon a futballnak.

– Beszélt képességbeli hiányosságokról is.
– Hát, igen. Felkerülnek ide a srácok, és hullanak, mint a legyek. Nem tudok normális edzést tartani, mert folyamatosan sérültek. Van olyan, aki hónapokig nem tud jönni. Gondolom, korábban nem végeztek megfelelő mennyiségű edzésmunkát. De ez csak felvetés, hiszen tanulóedző vagyok, próbálom én is begyűjteni az információkat, egyeztetve a hasonló cipőben járó kollégákkal is. Persze, az is közrejátszik, hogy tényleg meg kell szokniuk a nagyobb iramot a felnőttfociban, de valami akkor sem egészen stimmel.

– Négy év után még tanulóedzőnek tartja magát. Szerintem tudom a választ, de azért megkérdezem: a cél?
– Természetesen vágyom rá, hogy a Fradi NB I-es csapatának a kispadjára ülhessek, de nem siettetem a dolgot. Nagyon sokat kell még tanulnom addig.

– Hogyan képezi magát?
– Járok például Szalai Laciék továbbképzéseire. Olvasom a szakirodalmat, illetve azokat a könyveket is, amelyeket Sir Alex Ferguson, Pep Guardiola vagy José Mourinho í­rt. Nagyon fontos szem előtt tartani: az edző soha nem mondhatja azt, hogy kész van. Az, hogy futballistaként rengeteg tapasztalatom van, egyáltalán nem elég. Folyamatosan tanulni kell.

(Nagy-Pál Tamás, utanpotlassport.hu)