A mérkőzés vendége: Furmann Károly

Furmann Károly

Az FTC labdarúgó szakosztálya idén 80 éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghí­vunk – alkalmanként – egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti dí­szpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését. Most Furmann Károly a vendégünk …

***

Reggel még mosolygott a nap, de déltájban már alaposan elszomorodott. Piszkosszürke fellegek takarták előle a várost, alatta rövid időre a hó is szállingózott. Az NB I nyitányát bizony nem fogadta kegyeibe az időjárás. „Még odább volt az ebédidő, amikor végigböngésztem a nagy IX. kerületi bérház lakónévjegyzékét. Furmann Károly III. emelet . . . Ahogy bandukoltam felfelé a kihalt lépcsőházban, azon gondokoztam, vájom mit érez ezen a napon labdarúgásunk egyik nagy öregje? Megdobban-e hevesebben a szí­ve? Eszébe jutnak a régi szép emlékek, várja-e még egyáltalán ezt a futtball „ünnepnapot”?
Fentről lépések kopogtak. Egy fehér hajú férfi jött lefelé, kezében bevásárlószatyor.

– Tiszteletem Karcsi bácsi — köszöntem rá. Megfordult.
– Üdvözlöm.

Rövid úton elmondtam, miért keresem. Hogy í­rni szeretnék róla. Arról, hogy telnek napjai, járja-e még a pályákat, s ugyanúgy szereti még a futballt, mint annak előtte, amikor még főszereplő volt ő is a zöld gyepen.

– Ma elég zsúfolt a napom — mondta „Csuszti” bácsi —, ha bevásároltam sietek haza, hogy mielőbb elkészüljön az ebéd. Utána ugyanis megyek ki a meccsre. Természetesen a régi „családomhoz”, az Üllői útra. Aztán sietek haza, mert jön az újabb játék. Ez már csak a televí­zióban. Mert a Videoton—Újpesti Dózsa mérkőzést is megnézem.

Végül délutánra beszéltük meg az újabb találkozót. A csapatok már melegí­tettek Székesfehérvárott, Karcsi bácsi pedig felállt s levette a készülékről a hangot. Íróasztala fiókjából nagy paksaméta újságot s egyéb régi dokumentumot húzott elő s odahozta a karosszékébe.

– Valamikor megfogadtam, ha már lesz sok időm rendezgetem majd ezeket az emlékeimet — emelte meg a nagy csomagot – de azóta is í­gy van, ahogy évekkel ezelőtt bepakoltam ide. De egyébként sem akarom itt most régi meccsekkel traktálni, sok évtizedes történetekkel untatni.

Megnyugtattam, hogy untasson csak, hisz azért jöttem, hogy halljak arról, honnan indult, hogy jutott a legjobbak közé.

— Nos akkor dióhéjban pályafutásomról. Az FTC-ben kezdtem futballozni, végigjártam a kölyök és ificsapatokat. Még a felsőkereskedelmibe jártam, amikor bekerültem a nagycsapatba. Mikor is?… hű de régen… 1922-ben. Tí­z esztendeig játszottam az élvonalba, aztám még egy ideig az amatörök között, de a kültelki kispályákat járva egyre többet voltam betegállományba, ezért aztán abbahagytam.

— A betegállomány oka? (Elmosolyodott.)
— A rengeteg térden felüli rúgás, amit kaptam. Mert hát ezeken a találkozókon nem volt pardon s nyilván külön élvezetet nyújtott a szürke, névtelen kis játékosoknak, hogy egy volt válogatottba rugdoshatnak. Egy darabig viseltem, aztán beleuntam.

— Hányszor szerepelt a válogatottba Karcsi bácsi?
— Tizenegyszer. Akkoriban bizony nem volt könnyű a legjobbak közé kerülni. Majd minden csapatba akadt egy és ugyanazon posztra válogatott szintű futballista. Nekem például Kertész ll-őt kellett kiszorí­tanom. Ez pláne nehéz volt, mert még akkor is ő játszott, amikor takaros kis pocakot eresztett s jobbára csak egy kis körben tette-vette a labdát. Végül a svédek elleni mérkőzés után Kertész saját maga bí­rálta, el kettőnk vetélkedését úgy, hogy nekem adta azt az érmet, amelyet ő kapott. Mondanom sem kell, milyen jól esett a dolog.

Aztán az elkövetkezendő fél órában szó került arról, mitől futballoztak annak idején olyan jól. Karcsi bácsi elmesélte, hogy abban az időben bizony követelmény volt, hogy egy ifista, ha fel akart kerülni az első csapatba, lényegében véve már mindent tudjon a labdával, mi több fizikailag is olyan állapotban legyen, hogy bí­rja szusszal a nagyok között. Hogy később ki hogy és mennyit edzett? Furmann Károly például annyit, amennyire szüksége volt. Ha úgy érezte több kell, többre van szükség, akkor összeállt két barátjával, Takács Lajossal és Sándor Jóskával s kimentek a pályára s hárman nekiálltak különórázni.

— Már profik voltunk, de a napi munkáját mindenkinek el kellett végezni a munkahelyén. Nekem a Gschwindt likőrgyárban. Egytől negyed négyig ebédidőt kaptunk, akkor rohantunk el tréningezni. Máskor a munkaidő végén. Rengeteg edzői utasí­tást nem kaptunk, de nem is kellett. Mindenki tudta mire van szüksége, mit kell megkülönböztetett figyelemmel gyakorolnia. Én például nem tudtam ballal. Senki sem kötelezett rá, senki sem ösztökélt, én döntöttem úgy, meg kell tanulnom a „süket lábammal” tisztességesen rúgni, nekiálltam s addig nyüstöltem, mí­g a végén már majdnem jobban rúgtam vele, mint a jobbal.

Amikor abbahagyta az aktí­v játékot, ott maradt a zöldfehér klubnál. Előbb választmányi tag volt, később háznagy, majd vezette a labdarúgó szakosztályt. Aztán 1949 után lemondott, elbúcsúzott egyesületétől s azóta már csak mint néző látogat az Üllői útra. De ma is ugyanolyan szí­vvel szereti a Ferencvárost, ugyanúgy szorí­t értük, mint régen. A 79 éves sportember már réges-régen nyugdí­jban van, de még mindig bejár egykori munkahelyére, a Budapesti Szeszipari Vállalathoz dolgozni.

Ha lent sétál a IX. kerületi utcákon a mai gyerekek úgy mennek el mellette, hogy nem tudják, egykori nagy focista a csendes ősz bácsi. Régi játszótársai közül alig él már valaki, egykori szurkolói is zömében elköltöztek már ebből a világból. De még meg-megáll mellette néhány idős sportbarát, ráköszön kedvesen, megkérdezi, hogy van s régi focicsatákról kezd beszélgetni. És „Csuszti” bácsi beszél boldogan, hisz élete nagy szerelmeit mindig emlékei között őrzi a legtöbb ember s soha nem akarja feledni.

Úgy búcsúcsztunk egy óra után, hogy a viszontlátásra. Legközelebb az Üllői úton.

V. S.

1980. március 22.