A mi játékosunk volt: Kocsis György

Kiscsapatból, Erzsébetről, az EMTK-ból került az Üllői útra Kocsis György. A kemény, csupaszí­v s mindig küzdő, hajtó labdarúgó öt évig játszott a Ferencváros szí­neiben.

— Honnan számí­tod kötődésed az FTC-hez? — Ezzel a kérdéssel kezdődött az interjú az egykori Fradistával.
• Onnan, amikor először megmásztam a régi pálya végén a jegenyefát. Mondanom sem kell, kis srác voltam akkor s kellő áhí­tattal ácsorogtam a stadion előtt. Bentről húszegynéhányezer ember hangorkánja csapott meg, szinte húzott be a pályára s nekem nem volt sem pénzem, sem jegyem. Pénzem persze hiába lett volna, mert a belépők mind elkeltek, dugig volt a lelátó, tehát maradt két választás. Vagy hazamegyek anélkül, hogy látom a meccset, vagy irány a palánk. Természetesen az utóbbi mellett maradtam s az egyik jegenyéről élveztem az izgalmas játékot. Később még akadt „jegenyés” mérkőzés, aztán előbbre léptem, jeggyel mentem be s a tribünön ültem. És elérkezett az a pillanat is, amikor zöld—fehér mezben ugyanazon a játéktéren futballozhattam is.

— Nem lepett meg, amikor elmentek érted az FTC-ből Erzsébetre, hogy átigazoljanak az NB I-es csapathoz?
• Dehogynem. Olyannyira, hogy vissza is mondtam az ajánlatot.

— De hiszen a Ferencváros játékosa lettél?
• Igen. De csak egy évvel később. Amikor először hí­vtak, sokat gondolkoztam a dolgon, de végülis ha nehéz szí­vvel, de nem fogadtam el a meghí­vást. Nem, mert úgy éreztem akkor, nem fértem volna be a Fradiba. Mondtam, maradok még egy évet Erzsébeten, aztán ha akkor is kellek még, hát jöjjenek értem. És jöttek . . .

— Legemlékezetesebb éved a zöld-fehéreknél?
• 1963, Hosszú idő után ismét bajnok lett a Ferencváros, és ebben a gárdában én is játszottam. Csak a vége volt kicsit szomorú . . . akkor ugyanis búcsúztam az egyesülettől.

Kocsis György (a kép előterében) az 1963-as bajnoki vacsorán

— Merre vitt tovább az utad?
• Csepelre igazoltam s ott még 1966-ig futballoztam. Harminc éves voltam, amikor elmentem a csepeliektől, ám túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy abbahagyjam ezt a remek játékot. Visszamentem hát szűkebb hazámba, Erzsébetre, régi csapatomhoz, ahol még négy esztendeig kergettem a pettyest. Bajnokságot nyertünk az NB III-ban, s bizony szomorú szí­vvel vettem tudomásul, hogy az évek elszálltak, lassan végleg el kell köszönni az aktí­v versenyzéstől. A futballcipőm a szögre került, én azonban az egyesületnél maradtam. Mint a sportkör elnöke.

— Kielégí­tett új feladatköröd?
• A munka szép volt, noha sokszor nem csupán elnök, de pályamunkás, segédmunkás, mindenes is voltam egyszemélyben. Mindezt csináltam volna szí­vesen, amit viszont nem szerettem az az volt, hogy mindenért mindig kilincselni kellett, kérni, kalapolni itt, kalapolni ott, ehhez valahol nem voltam jó alany . . .

— Hány évig elnökösködtél?
• Három esztendeig. Aztán egy rövid időre a Kontaktába mentem, majd egy tsz vállalatnál helyezkedtem el, ahol ma is dolgozom.

— Milyen beosztásban?
• A szakmámban. Géplakatosként.

— A Ferencvárossal tartod a kapcsolatot?
• Hogyne. Hetenként találkozom a régi barátokkal, Horváth Gyurival, Gerendás Bandival, Fenyvesiékkel, a Flórival s a többiekkel. Ugyanis játszom az FTC öregfiúk csapatában. Ide már azonnal leigazoltam. Egyszer kint jártam a pályán, amikor összefutottam Dalnoki Jenővel, aki azt mondta: „Itt a Kocsis Gyuri, játsszon az öregfiúknál . . .” S attól kezdve megint Fradista lettem.

— A régi határozottságból, szigorúságból maradt még valami?
• Gondolom maradt valamicske. A játék nagy szeretetéből pedig minden. Sajnos ma már nem virgonckodhat úgy az ember, mint húszegynéhány éves korában. Persze focihoz a 46 sem túl sok.

— Edzések?
• Na, azért profik nem vagyunk, hogy állandóan a pályán legyünk. De a heti egy találkozásunk a labdával, az mindig megvan. Még télen is. Más kérdés, hogy olykor nehéz üres pályát találnunk.

— Kijársz a Ferencváros meccseire. Mármint a mai NB l-esekére?
• Ha tehetem, kimegyek. Ha nem is mindig, de sok mérkőzésen ott vagyok.

— A családból tovább viszi valaki az édesapa sportszeretetét?
• Ami a futballt illeti, abban nincs „örökös”. Két lányom van, a kisebbik tornázik. De talán majd az unokák …

V.S.
1981. október