A sivatag széléről

A Ferencváros nigeri játékosa, Amadou Moutari tizenhárom évesen kapta első futballcipőjét, és felhelyezné országát a térképre

– Mi a teljes hivatalos neved?
– Amadou Tidjani Moutari. Az Amadou Tidjani a családnevem, a Moutari pedig az utónevem.

– Hol nevelkedtél?
– Arlit városában, amely Niger északi részén, a Szahara határán helyezkedik el.

– Milyen ott az élet?
– Nehéz, mint sok helyen Afrikában. Amikor apukám nem tudott dolgozni, a bátyám és a nővérem segí­tett rajtunk. Most már szerencsére én is tudom támogatni a családomat.

– Sokan vagytok testvérek?
– Apukámnak két felesége van, és 13 gyereke. Mind együtt laktunk, együtt aludtunk a fivéreimmel, együtt ettünk annyit, amennyi volt. A környéken ez a jellemző családmodell. Nem könnyű az élet felénk, de hozzá lehet szokni.

– Hogyan kezdtél futballozni?
– Arlitban focizgattam az utcán, aztán 12 évesen bekerültem a helyi akadémiára. Persze azt sem úgy kell elképzelni, mint az európai akadémiákat. Füves pálya nem volt a környéken, a földre rajzoltuk fel a vonalakat.

– Mikor kaptad az első futballcipődet?
– Nagyjából egy éve fociztam az akadémián, amikor az edzőm adott nekem egy pár cipőt. Nagyon furcsa volt! Amikor futottam, úgy éreztem, mintha két kilóval többet cipelnék. Eleinte sokszor levettem a cipőmet, ügyesebbnek éreztem magam nélküle. Aztán szép lassan megszoktam.

– Mindehhez képest nagy változás lehetett, amikor Európába kerültél…
– 18 éves voltam, amikor Franciaországba, Le Mans-ba kerültem. Ott legalább a nyelv ismerős volt, hiszen Nigerben is a francia a hivatalos nyelv. Aztán a Le Mans csődbe ment, én pedig Ukrajnában, majd Oroszországban játszottam, mielőtt a Fradiba jöttem.

– Hogy érzed magad nálunk?
– Nagyon jól! Professzionálisak a körülmények, mindenki keményen dolgozik. Az edzők és a játékosok egyaránt tudják a dolgokat. Nagyon boldog vagyok itt, és azért dolgozom, hogy a lehető legtöbbet hozzá tudjam tenni a csapat teljesí­tményéhez. De azt tapasztalom, hogy ezzel mindenki í­gy van: mindent beleadunk, hogy megnyerjük a bajnokságot!

– Már a második Fradi-meccseden gólt lőttél. Mennyit jelent ez a számodra?
– Nagyon boldog vagyok, jót tesz az önbizalmamnak. Persze tudom, hogy ez még csak egy edzőmeccs volt. Remélem, hogy bajnokságban is sokszor betalálok majd.

– Hogyan tartod a kapcsolatot a családoddal?
– Rendszeresen hí­vom őket, de néha nehéz a kommunikáció, mert Nigerben elég rossz a hálózat. Azért két-három naponta í­gy is beszélek otthon valakivel, és igyekszem segí­teni a családomat Európából.

– Nigerből indulva nem sokan jutnak el ennyi európai országba…
– Fiatalon az volt az álmom, hogy profi futballista legyek. Hálás vagyok Istennek, hogy hozzásegí­tett ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon. Nagyon sokan álmodnak erről Afrikában, de ahogy mondod, keveseknek adatik meg. Tisztában vagyok vele, hogy ez kiváltság, úgyhogy nagyon keményen dolgozom, hogy sokáig jó szinten tudjak futballozni.

– Játszottál az első Afrikai Nemzetek Kupáján is, amelyen Niger részt vehetett. Milyen volt ilyen rangos eseményen képviselni a hazádat?
– Hatalmas dolog volt az a torna Nigernek. Nekünk nincsenek olyan lehetőségeink, mint Ghánának vagy Elefántcsontpartnak, de tehetséges játékosok Nigerben is vannak szép számmal. Nagyot léptünk azzal a tornarészvétellel előre, hogy többen ismerjük a mi országunkat. Többször előfordult, hogy elmondtam valakinek, hogy Nigerből jöttem, mire ő visszakérdezett: Nigériából? Ez is motivál a munkámban, hogy hátha néhányan miattam megismerik az országomat, és tudni fogják a különbséget Niger és Nigéria között.

(fradi.hu)