Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 09.

Albert

Lámapárbaj és ugróiskola

1967. május 28. Ferencváros – MTK 2:0

1967 tavasza … A győzedelmes tavaszi hadjárat! De, hogy az lesz, azt egyáltalán nem lehetett tudni előtte. Sőt, az előjelek inkább kedvezőtlenek voltak.

Az előző bajnokságban a Vasas magabiztosan lett első, most februárban pedig a piros-kékek Chilében a Pelével felálló Santos, a Világ Kupa győztes Penarol és a helyi élcsapatok előtt nyerték meg a Hexagonal tornát.

A mi fradista kebelünket közben az dagaszthatta, hogy Flóri a Flamengo meghí­vására három hétig Rióban edzett. Az előző évi liverpooli magyar-brazil után ki akarták lesni a „magyar titkot”.

Január végén a locsogós-tocsogós BEAC-pályán … Ma az Allee bevásárlóközpont van ott, de én azt sem tudtam még feldolgozni, hogy Skála áruházat épí­tettek a régi klasszikus fedett lelátós pálya helyére, és hol van már a Skála is … Szóval ott, a BEAC-pályán edzőmérkőzést játszottunk a Katonaválogatottal. Hogy mi az a Katonaválogatott? Mindenféle civileket beöltöztettek néhány hétre angyalbőrbe, ahogyan két évvel korábban Flórit, Mészöly Kálmánt és Káposzta Benőt is. Mostani ellenfelünk í­gy olyan harcosokat vonultatott fel, mint Kocsis Lajos, Fazekas Laci és Zámbó Sanyi.

Ahogy elhelyezkedünk az állóhelyen, azt látjuk, hogy bemelegí­téskén a bokáig érő latyakban Flóri és Zoli 25 méterről kapásból rugdalják egymásnak oda-vissza a labdát úgy, hogy az megszárad a levegőben.
De közben felfedezünk egy másik Albertet civilben a lelátón – előző este érkezett haza Rióból – majd Varga Zoli fut ki még egy példányban a pályára. A szemünket dörzsöljük, mí­g végre valaki megfejti a talányt: a bemelegí­tést a dublőrök végezték, az ifiválogatott Branikovits Laci és az Autóbuszból frissen igazolt Mezei Béla. Hát, ha az NB-I-et soha nem látott tartalékoknak nemcsak a fizimiskáját, hanem a technikáját is össze lehet téveszteni a világklasszisokéval, akkor talán nincs is olyan nagy baj nálunk – gondoltuk.

De aztán az Eintracht Frankfurt simán kiejtett bennünket a VVK-ból. Lakat mester edzősége nem a legjobban indult.

Az első két bajnoki fordulót Flóri kihagyta, igy Brani bemutatkozhatott és rögtön gólt is lőtt. Viszonylag könnyen túljutottunk három kisebb csapaton, majd Győrbe kellett utaznunk. Az ETO-nak remek csapata volt Orbánnal, Palotaival, Stolcz-cal, Varsányival, Somogyival. Két évvel korábban a BEK-elődöntőben verte ki őket a Benfica. Családi kirándulás formájában követtük a csapatot és kiszurkoltuk a 2:1-es győzelmet. Nem volt könnyű! Bár utóbb kiderült, hogy egy barter-ügylet részeként itt a Győr „engedett”, hogy aztán az MNK-döntőben mi veszí­tsünk. Mindenesetre hihetően adták elő a fiúk – nem úgy, mint később a kupadöntőben, ahol viszont alaposan kilógott a lóláb.

Még verejtékesebb volt a következő meccs. A kellemetlen stí­lusú Tatabánya a Stadionban Szuromi góljával sokáig vezetett ellenünk, Menczel 11-esét Géczi kivédte, aztán öngóllal és Novák ballábas (!) bombájával sikerült nagy nehezen fordí­tani.

Szuromi gólja

És ekkor jött a kupadöntő. Albert kihagyta. A Győr végig vezetett 1:0-ra, de öt perccel a lefújás előtt Karába Jancsi, akit úgy látszik elfelejtettek tájékoztatni a kí­vánt eredményről, egyenlí­tett. Új meccs! A gól után több játékosunk a fejét fogta.

Megvertük a Csepelt és jött az akkor már nagyon erős Újpest. Baróti ekkorra lényegében már összehozta a későbbi hétszeres bajnokcsapatot.

Varga és Noskó

Ha egy varázsló segí­tségével valahogyan egyetlen meccset pótolhatnék az általam ötven év alatt elmulasztottak közül, biztosan ezt a Fradi-Dózsát választanám. Egész héten ingadoztunk apámmal, kimenjünk-e, de végül a lustaság győzött: nem volt kedvünk órákig sorban állni a Népköztársaság úti jegyiroda előtt.

Apám a fürdőkádból a nyitott ajtón keresztül, én az asztalnál ülve hallgattam a rádióközvetí­tést. Szepesi áradozott a játékról, de főleg Varga Zoliról. Amikor Flóri húsz méterről, kapásból bevágta Szőke Pista félmagas beadását, a harmadik gólt, apámmal vádlón meredtünk egymásra: – Ki kellett volna menni! A nyolcvanezer ember majdnem szétszedte a Stadiont. Népsport: „Noskó egyszerűen megsemmisült Varga mellett.”

Lakat doktor: Ahol eddig voltam, minden csapatban amiatt zsörtölődtek a játékosok, hogy szófukarrá válok, amikor dí­csérni kell. Valóban, az én mércém magas. Most azonban azért nem nyilatkozom, mert ha őszintén megmondanám a véleményemet, egyesek talán rajongónak vagy nagymellényűnek tartanának.

A Dózsa legyőzése után különleges feladat várt a csapatra: a megismételt kupadöntőben ki kellett kapni a Győrtől. A túlságosan gólveszélyes Karába most nem játszott, Albert viszont igen. Végül csak sikerült, 2:3!

A Haladás elleni 2:0 már a nyolcadik győzelem volt egyvégtében, de ezt sem adták olcsón. Hét közben a svéd válogatott Stockholmban barátságosan 8:2-re eltángált bennünket – szoktunk néha ilyeneket csinálni – majd Dunaújvárosban elveszí­tettük az első bajnoki pontot (1:1).

Az Egert és a Komlót küzdelmes meccseken egyaránt 4:2-re vertük. Akárhogy is, ekkor már kilenc győzelemmel és egyetlen döntetlennel álltunk és négy-négy ponttal vezettünk a Dózsa és a Vasas előtt. Üldözőink lassan kezdték belátni, hogy ebben a szezonban nem sok keresnivalójuk lehet velünk szemben.

Szűcs Lajos

A legtöbb gondot ezen az arany tavaszon a válogatott ügyei okozták nekünk, de mindenekelőtt Varga Zolinak. Illovszky kezdte átállí­tani a csapatot a 4-3-3-ra. Elöl Molnárt, Benét és Farkast játszatta, a középpályán pedig Vargát, Albertet és Rákosit. Ez nyilvánvaló tévedés volt, hiszen akkoriban már nem bí­rt el egy csapat öt védekezni nem tudó játékost. Ebben a felállásban Albert is valamivel hátrébbról indult, Vargától pedig teljesen mást várt a szövetségi kapitány, mint amit Zoli tudott és amit a klubban játszani szokott. A Dózsát is éppen azzal leptük meg, hogy Flóri a szokottnál kissé hátrább húzódott, Zolit viszont előre tolta a Tanár Úr. Varga valósággal ficánkolt ebben a szerepkörben: jobbra-balra mozgott, megtartotta a labdát, látványosan becsapta őrzőit és mozgatta a többieket: indí­totta a szélsőket vagy kényszerí­tőzött Alberttel. Illovszky viszont azt várta tőle, hogy fegyelmezett közkatonaként szereljen, rakkoljon. Totális félreértés! A jugók ellen Zoli félszí­vvel megpróbálta, de persze nem sikerült, nem is sikerülhetett.

Szűcs Lajos viszont ekkor került a csapatba és rögtön látszott, hogy jó ideig nem is lehet majd kihagyni a válogatottból. Másfél évvel később olimpiai bajnok, majd világválogatott lett.

EB-selejtezőre jött a holland válogatott Budapestre. Már érezhettük az előszelét a későbbi nagy holland korszaknak: Keizer, Groot, Suurbier és Nuninga nagyon jól focizott. Még szerencsénk is volt, hogy Cruyff éppen apa lett és ezért otthon maradt.

Varga Zoli a TF-vizsgáira hivatkozva lemondta a válogatottságot, de mindenki tudta, hogy azért, mert csak elöl hajlandó játszani. A bértollnokok nekiestek: alá kellene rendelnie magát a kapitány elképzelésének (értsd: rögeszméjének), a csapat érdekének stb. Most még Peterdi is őt bí­rálta, pedig egy évvel korábban még azt í­rta róla: „Bármiféle szisztémában okosabb az egyéniséget felhasználni, mint korlátok közé kényszerí­teni.” Egyedül Szepesi követelt neki nyolcas mezt, azaz csatárposztot a Hétfői Hí­rekben.

Az volt a baj ekkoriban, hogy miközben sok klasszis csatárunk volt, igazi középpályásunk az egyetlen Rákosin kí­vül senki. Minden csillogásunk ellenére az előző évi angliai VB-n már szakadék tátongott a legjobb csapatok és a mieink játéka között. Mi szépen játszottunk, de a nyugatnémetek, az angolok és a portugálok jól is. Beckenbauer, Overath, Bobby Charlton, Alan Ball – na, ezek tényleg középpályások voltak, akik támadni és védekezni is tudtak. Pedig Bukovi Marci bácsi már évek óta mondogatta, hogy sokoldalú játékosokra van szükség, egyszerre hét játékossal kell támadni és nyolccal védekezni.

Illovszky a hiányzó középpályások helyét csatárokkal akarta betölteni, de ez fából vaskarika volt. Mivel Varga Zolit már nem lehetett kihagyni, erőltette az ő középpályás játékát. Most, hogy ő nem volt, a hollandok ellen Göröccsel próbálkozott, de tőle ugyanúgy idegen volt ez a szerep. A hollandokat végül kis szerencsével 2:1-re vertük. Flórit alaposan összerugdosták, de megfékezni í­gy sem tudták.

A következő Európa bajnoki csoportmeccsen a koppenhágai libalegelőn 2:0-ra vertük a dánokat. Flóri rúgta az elsőt, a háta mögé érkezett beadásba sarokkal belekapott és ez elég volt a gólhoz. Akkor még nem sejtette, hogy két évvel később ugyanebben a stadionban azzal a súlyos sérüléssel lényegében befejeződik a pályafutása.

Első gimnáziumi tanévünk a végéhez közeledett. Az utolsó hetek emlékezetes eseménye volt, amikor egy pénteki napon az utolsó órák elmaradtak és tanáraink vezetésével kivonultunk az amerikai követség elé, hogy csatlakozzunk a vietnami és más szí­nes diákok háborúellenes „spontán” tüntetéséhez. Igazán jól szórakoztunk. Az épületet tintásüvegekkel dobálta meg a tömeg, hogy majd a magyar állam az adófizetők pénzén helyrehozathassa azt. Áldozat is volt: egy rendőrnek a fejére esett egy féltégla. Tudtuk, hogy az egyik leeresztett redőny mögött ott van Mindszenty, a bí­boros.

Így érkeztünk el az „örökrangadóhoz”, ami persze már régen nem volt az, mert az MTK az utóbbi években már gyakrabban tanyázott a táblázat alsó felében, mint a felsőben. De azért időnként összeszedték magukat és akárkit le tudtak győzni. Hidegkuti Nándi volt az edző, a játékosok közül pedig Nagy Pista, Takács, Oborzil igazán ügyesen bánt a labdával, Dunai Lajos és Csetényi Csaba pedig jól elállta a kapujuk felé vezető utat.

Szinte nyári melegben nyolcvanezren igazi focit vártunk, de csalódnunk kellett. Igencsak döcögött a játékunk.

A 15. percben Albert cselsorozatát Jenei danccsal szakí­totta meg, a tizenegyest Novák belőtte, 1:0. Takács otthagyta Mátrait, de nagy helyzetben fölé lőtt. A félidő végén Varga Zoli látványos ollózással kapufát lőtt.

Takács helyzete

A második félidő elején a sérült Rákosit helyettesí­tő Rátkai Laci gyanúsan szerelte Lakingert, de a kékek hiába reklamálták a tizenegyest. Novák meghúzódott, előrement „statisztálni” – csere nem volt akkoriban – helyette Juhász lett a jobbhátvéd és Szőke is hátrébb húzódott. Flóri két gólt is rúghatott volna, de egy sem lett belőle. Lagymatagon játszottunk – foglalta össze a meccs végén a lényeget doktor Lakat és igaza volt. De addig még sok minden történt.

Páncsics lerántása

Páncsics előretört és Dunai Lajos csak lerántani tudta – az sem lehetett könnyű! Az MTK-sok szerint a tizenhatoson kí­vül, szerintünk persze belül. Nagy vita és lökdösődés után Szőke belőtte az újabb tizenegyest, 2:0. A labda után futó szélsőt Lanczkor leköpte, amire a mi Pistánk hasonló gesztussal válaszolt. Emsberger persze ezt látta meg és csak Szőkét állí­totta ki. A kezdés után a begőzölt Varga Zoli összevágta Takács lábait és ő is mehetett az öltözőbe. Nem emlékszem, hogy máskor kiállí­tották volna. A sok herce-hurca megviselhette az idegeit.

Jól néztünk ki: nyolc és fél emberrel kellett kihúzzuk az utolsó húsz percet tizenegy felbőszült kékkel szemben.

Albert a cí­mlapon

Albert végig jól játszott, de ekkor teljesen átvette az irányí­tást. Úgy alakí­totta a mérkőzés képét, ahogy a rutinos szí­nházi rendező formálja az előadást. Ő diktálta a tempót – és nem vette túlságosan gyorsra. Csaknem mindig nála volt a labda. Hol egyik, hol másik társát vonta be az összjátékba, majd az andalgásból hirtelen felgyorsí­tott és máris a kaput fenyegette.

Az utolsó percekben a dráma bohózatba fordult. Flóri azt ötlötte ki, hogy a taccsbí­ró szí­ne elé cselezi magát és úgy csinál, mintha hosszan indí­tana. Őrzője megmeredt vele szemben és néhány másodpercig úgy maradtak, mint a szobrok. Végre az MTK-s lassan közelebb óvakodott, mire Flóri rápöccintette a labdát a bokájára, partdobás. Taccs be, Flóri leveszi, passzolócsel, szobor, pöccintés, taccs. És újra. És megint. És ötödször is. Mint a lovagi tornákon, időnként új és új kékmezes próbálkozott, hogy aztán vesztesként kullogjon el. Nem tudtak elugrani a Flóri mandinerei elől. A közönség dőlt a röhögéstől. Végül maradt a 2:0.

Salamon Béla bácsi akkor már két éve nagyon-nagyon magasból figyelte az örökrangadókat. Az ő csaknem fél évszázados mondása illett ide egy másik gyenge Fradi-MTK-ról, amikor játék helyett egymást követték a partdobások:

„Nézzék, valósággal a taccsvonalhoz szegezzük a Ferencvárost!.”

-szabom-