Az a csodálatos és szerencsétlen 1970-s esztendő!

12 éves voltam 1970-ben. Mint minden ilyen korú a grundon nőttem fel, ellentétben Nemecsek Ernővel, Bokával és Áts Ferivel mi labdával hadakoztunk és nem kellett a játszóterünket megvédeni. Már kora reggel a grundon voltunk, anyánk ránk adta bátyáink kinőtt klottgatyáját és egész nap kergettük a focilabdát. A grund császára az volt, aki labdát tudott hozni. Neki biztos helye volt a csapatban még akkor is, ha csak arra volt jó, hogy időnként szeretetteljesen megsimogassa a középén jó nagy öltésekkel összevarrt bőrgolyót. A varrás, ha éppen ott találtad el, elég mély sebeket tudott ütni, de ki foglalkozott ilyen apróságokkal? Ha esetleg kivérzett, a közelben biztos volt homok, az remek kötszernek bizonyult, csak néhány percig kellett a seben tartani, utána már rohanhattál is vissza a pályára annak tudatában, hogy úgy „bőrözöd” be az ellenfelet, mint Albert Flóri Káposztát, vagy éppenséggel Mészöly Kálmánt.

A napi grundfoci mellett egy közelgő világesemény is lázban tartotta az országot. Annak ellenére, hogy azokban az években még Vargák, Albertek, és Benék kergették a labdát a grundokon, a mexikói világbajnokság szele már minket is megcsapott. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a hatvanas évek végétől már egyre több tévékészülék volt a háztartásokban, és az is egy elterjedt „pénzkeresési” lehetőség volt (legalábbis vidéken), hogy néhány forint ellenében át lehetett menni tévét nézni oda, ahol már beszerelték a „világlátót”. Mivel apám örök életében focirajongó volt (plusz fiatal korában kapus, majd később edző), í­gy a család szűkös költségvetéséből már az 1968-as olimpiára „kisajtolt” egy tévét, természetesen anyám rosszallását közepette. Végül is hárman voltunk gyerekek akiknek valamilyen formában mégis csak biztosí­tani kellett a szükségleteket, bár mi remekül elvoltunk egy szál gatyában is, csak labda legyen hozzá. Addig nem nagyon hallottunk a világ focijáról, egyrészt jobban érdekelt „kamaszkorunk legszebb nyara”, másrészt a hí­rek sem terjedtek olyan szélsebesen, mint manapság.

Ennek fényében az 1969. december 3-án történtek sem érintettek meg minket igazán. Azt láttam apámon, hogy egy világ omlott össze benne, és mondott is néhány „keresetlen” mondatot egy akkori mérkőzésről, de 12 évesen még igazán nem nagyon foglalkoztam a marseille-i tragédia okozta sokkal. Így nem is olvashattam az azóta már örökérvényű megállapí­tásokat, melyek a magyar foci egyik legsúlyosabb válságáról szóltak. „Tudjátok mi volt a magyar történelem három legsúlyosabb vereségének a szí­nhelye? Muhi…Mohács…Marseille!” – a Lakat Károly doktorra oly jellemző irónia inkább mosolyt csalt az arcokra, de Mészöly Kálmán rövid summázata, „Mi időnk lejárt” már hűen tükrözi azt a szomorú tényt, mely szerint a magyar labdarúgás 1954-től tartó aranykorszaka, a csehszlovákok ellen elszenvedett 4:1-es vereséggel véglet lezárult.

Miközben a világ labdarúgása a VB-re készült, nálunk szinte „forradalmi” hangulat alakult ki. A magyar foci irányí­tói egyszerre akartak mindent átszervezni és lerombolni is egyben. A hatvanas évek sikereitől egy kicsit „elkábult” szurkolók meg hirtelen elfordultak a focitól és távolmaradásukkal tüntettek a megbocsájtatlan marseille-i vereségért. A vezetők „lányos” zavarukban a bajnokság átszervezésével próbáltak visszatalálni az Európai labdarúgás élmezőnyébe, de ebben volt egy kis mosakodás is, miszerint azért nem sikerült kijutni a VB-re, mert a klubokban nem megfelelő munka folyt. 1963 után, minden indoklás nélkül újra visszatértünk az ősz—tavaszi rendszerhez. Ezért az 1970-s bajnoki szezon csak félévig tartott és abban tért el elődeitől, hogy két csoportban ví­vták, oda-vissza rendszerben, s a végén a két csoportgyőztes küzdött meg a bajnoki cí­mért. A helyezések alapján pedig még jutalompontokat is kaptak a csapatok a következő évi bajnokságra.

Brazilia az 1970-s VB-n

Miközben a magyar foci nyalogatta a sebeit, és folyt a félszezonos bajnokság, 1970. május 31-én, Mexikóban útjára indult a „gyönyör”. Annak ellenére, hogy azóta több világbajnokságot kí­sérhettem végig és volt köztük olyan is melyen hazánk is részt vett, de a mexikói az (pontosabban az 1970-s), mely örökre belém ivódott és örökre megszeretette velem ezt a csodálatos játékot. 12 évesen olyan csodában volt részünk a késő éjszakai órákban, mely a mai napig meghatározza a labdarúgáshoz való viszonyomat. Akik látták az akkori VB-t azok tudják, hogy mi, vagyis inkább kik is okozták az akkori extázist. Ezen a VB-n láthattuk minden idők talán legjobb brazil válogatottját, olyan játékosokkal, mint: Pelé, Gérson, Jairzinho, Carlos Alberto, Rivellino, Clodoaldo, Tostao, Everaldo, a kispadon Zagallo mesterrel. A futball legnagyobb csillagai voltak, a foci istenei, a labda felejthetetlen zsonglőrjei. 12 évesen akkor láttam őket először játszani és bár Peléről már hallottam, de „élőben” akkor varázsolt el először. Simán megnyerték a VB-t, igazán még ellenfelük sem volt, a döntőben játszi könnyedséggel gázoltak át az olaszokon és mivel harmadszor nyerték meg a VB-t, í­gy végleg haza is vihették a Jules Rimet kupát. A brazilokon kí­vül volt még egy mérkőzés, mely azóta is lázban tartja a foci iránt rajongó szurkolókat: az elődöntőben Olaszország-NSZK 4:3. Sokak szerint (ebben mi magyarok nem tartozunk bele) az évszázad mérkőzésének tartják.

Az olaszok Roberto Boninsegna találatával már a mérkőzés elején megszerezték a vezetést. Bár a németek utána végig nagy erőfeszí­téseket tettek az egyenlí­tésért az csak a rendes játékidő hosszabbí­tásában sikerült Schnellinger találatával. Az igazi drámát a hosszabbí­tás hozta el. Gerd Müller a 94. percben megszerezte a vezetést is a nyugatnémeteknek, majd az olaszok egyenlí­tettek ki, majd a 104. percben Riva már 3–2-es vezetéshez juttatta az azzurikat. Hat perccel később Gerd Müller egalizált és amí­g a televí­zió még ismételte ezt a gólt, az olasz középpályás Rivera a 111. percben megszerezte a győztes találatot csapatának. Elképesztő egy mérkőzés volt, két nagyszerű csapat részvételével és olyan zseniális játékosokkal, mint a gólok szerzői akiknek a neve még több mint negyven év után is bizsergető emlékeket ébreszt.

Géczi és Páncsics

Ahogy az előbbiekben már emlí­tettem, a VB alatt még folyt a magyar bajnokság. Mintha nem is vettünk volna tudomást róla, mintha í­gy akartunk volna tiltakozni az ellen az „igazságtalanság” ellen, mely Marseille-ben érte a magyar focit. A szurkolók is szép lassan megbocsájtották a kudarcot, hiszen egyre többen jártak újra mérkőzésekre. Csak emlékeztetőül, hogy az 1969-es bajnokság utolsó fordulóját, négy nappal a „jönnek a csehszlovákok” után, soha nem látott érdektelenség (vagy inkább tiltakozás?) mellett rendezték meg. Az Újpest bajnoki cí­mét Csepelen mindösszesen 600 néző „ünnepelte”, de a számunkra egy korszakot végleg lezáró Honvéd elleni találkozót is csupán ezren követtek végig! Pedig az a mérkőzés a Ferencváros labdarúgás egyik legendás alakjának az utolsó fellépését jelentette. Az 5:2-re elvesztett mérkőzésen ült utoljára a zöld-fehérek kispadján Lakat Károly doktor, aki többé már nem ment ki a Fradi pályára. Nem volt búcsúztatás, nem volt ünnepélyes éremátadás, a klub képtelen volt megélni azt, hogy két bajnoki cí­m után „csak” a harmadik helyen végezzen a csapat.

Nagyon sokáig úgy „tudtuk”, hogy 1969-ben Albert Flórián állt a Lakat mester elleni „puccs” mögött, de ezt éppen a mester fia cáfolta az „Apám regénye” cí­mű könyvében: „Nem a Császár, hanem néhány gyalogos, cí­m és rang nélküli kiskatona buktatta meg.” Albert sérülése után a Géczi Pista által vezetett „csoport” vette át az öltőzőben az irányí­tást. A belső viszályok és az a tény, hogy a fiatal játékosok egyre nehezebben viselték el Lakat doktor „csipkelődő” stí­lusát a váltáshoz vezetett. 1970-től már Kalocsay Géza foglalta el a Fradi kispadját. Irányí­tásával megnyertük a „B” csoportot, í­gy reménykedve várhattunk a bajnoki döntőt az Újpesti Dózsával szemben. Bár számomra a lilák mindig is örök ellenfelek maradnak és általában nem jó kedvemben szoktam róluk jókat í­rni, de az tény, hogy Baróti Lajos edzősége alatt egy olyan csapat alakult ki, mely a meghatározta a hetvenes évek magyar labdarúgását, olyannyira, hogy 1969-től hét bajnokságot nyertek zsinórban, ezalatt hazai pályán csak négyszer kaptak ki, és kereken 500 gólt lőttek! Van olyan focit szerető ember aki nem ismeri a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó csatársort?

Az 1970-s bajnoki cí­mük mégis a szerencsének és a Fradi pechjének is volt köszönhető. Ahogy már emlí­tettem, a bajnokság két csoportban zajlott. Az „A” csoportot az Újpest fölényesen, a „B” csoportot a Fradi magabiztosan nyerte, í­gy a szabályok értelmében oda-visszavágós rendszerben döntötték el a bajnoki cí­met. Az első mérkőzésre 1970. június 6-án, 30 ezer néző előtt a Megyeri úton került sor. Annak ellenére, hogy az Újpest volt az esélyesebb, a 86. percig (!) még vezettünk 2:1-re, a vége mégis 3:2 lett a lilák számára! A majdnem győzelem a „verhetetlennek” tartott Újpest ellen a visszavágóra közel 60 ezer embert csalogatott ki a Népstadionba.

A mindent eldöntő mérkőzésre, 1970. június 27-én került sor. Erőteljes „családi nyomásra” már 12 évesen a Fradinak szurkoltam, de a visszavágóról igazán semmilyen emlékem nincs. Egyszerűen elnyomták a brazilok játéka, í­gy arra sem emlékszem, hogy közvetí­tette-e a TV, vagy rádión követtük a mérkőzést. Talán csak apám szomorú megjegyzése maradt meg, miszerint „Ha a Császár itt van, biztosan miénk a bajnoki cí­m”. De Flórinak még a döntő első mérkőzésen elrepedt a lábán a kisujj-csontja, í­gy nem tudta vállalni a játékot. Azt már csak én jegyzem meg (amit akkor biztosan nem mertem volna közölni apámmal), hogy kifogásnak jó volt Flóri hiánya, de a döntőt mégis csak mi vesztettük el, ráadásul úgy, hogy mindkét mérkőzésen nekünk állt a „zászló”, de a mindkét mérkőzésen elszúrtuk a hajrát.

Branikovits László

A visszavágón Branikovits góljával egészen a 72. percig ismét mi vezettünk, de akkor jött az 1970-s esztendő legpechesebb pillanata. Noskó (nála keményebb „favágót” nem nagyon ismertem) tőle szokatlan módon 18 méterről eleresztett egy bombát, amire Géczi Pista rá is mozdult, de Vépi lába „közbeszólt” és arról a már a másik oldalra elinduló Géczi mellett a jobb sarokba pattant! A szerencsétlen gól ellen még a stadion reflektorai is tiltakoztak, hiszen a 80. perc környékén a fele kialudt és emiatt percekig állt a játék. Aztán „sajnos” újra kigyulladtak és be lehetett fejezni a döntőt, mely már nem hozott gólt, í­gy az Újpest tovább folytathatta nagyszerű bajnoki sorozatát.

Mi meg a magyar focihoz hasonlóan tovább ápolhattuk a sebeinket. Az 1970/71-es, újbóli ősz-tavasz rendszerben lebonyolí­tott bajnokságba hiába vittünk magunkkal 8 jutalom pontot, Kalocsay Géza 1970. szeptember 2-án, három egymás utáni vereség után távozott a csapat éléről. Helyét eleinte megbí­zottként Dalnoki Jenő vette át (3 mérkőzést kapott csupán), majd jött Csanádi Ferenc, akivel újra megtalálta a csapat a régi énjét, de sajnos a végén nem sikerült már utolérni az Újpestet, és 2 ponttal ismét lemaradtunk a lilák mögött. A történelem iróniája, hogy az „öregedő”, átalakuló Fradit éppen Dalnoki Jenő „fiatalí­totta” és vezette bajnoki cí­mre az 1975/76-os idényben, ezzel megszakí­tva az Újpesti bajnoki szériáját.

Számomra örökké emlékezetes marad az 1970-s esztendő, mely kamaszkorom egyik legszebb nyarát hozta el. Nem úgy mint Hermiennek a csodálatos „Summer of ’42” cí­mű filmben, akinek a beteljesült szerelemet jelentette a nyár. Nekünk 1970-ben egy soha nem felejthető világbajnokság jutott Pelével, Riverával és Gerd Müllerrel. És a Fradinak egy pechesen elvesztett bajnokság.

A szí­vem bármennyire is hí­ve mindennek mely zöld-fehér, de abban az évben mégis csak Pelé jelentette a nyár igazi varázsát.

– lalolib –