Bajnoki fieszta Diósgyőrött: 1992. június 20.

Létezik ember a földön aki nem tudja, hogy mi is történt 1992. június 20-án? Mielőtt a történészek elkezdenek bányászni a tudásuk eldugott zugaiban, egyből tisztázni kell, hogy ez a nap igazán csak „néhány” százezer embert érint, persze ha még vagyunk annyian. Ráadásul a történészeknek is nehéz feladatuk lenne, hiszen egy nappal a csillagászati nyár beköszöntője előtt a világtörténet is sziesztára váltott. Talán egyedül az angoloknak számí­t történelmileg ez a nap, hiszen június 20-án koronázták meg Viktória királynőt, aki nem csak arról volt hí­res, hogy több, mint 60 éven át uralkodott és aki „másodállásban” kilenc gyermeket nevelt fel, hanem arról is, hogy nevéhez fűződik a viktoriánus korszak ipari forradalma. De térjünk gyorsan vissza a kezdő mondathoz, hiszen számunkra az sokkal érdekesebb mint a ködös Albion történelme.

Az igazság pillanata jött el június 20.-án. Bár szerencsém volt személyesen átélni azt a varázslatot, de tudom azt is, hogy arról a napról lesz a legnehezebb egyetlen értelmes és összefüggő mondatot leí­rnom. Húsz év után (csak most kapcsoltam, hogy kerek évfordulóhoz érkeztünk), ez a nap még mindig nem tisztul le teljesen. Képtelen vagyok az egész nap történéseit egyetlen emlékképpé kovácsolni. Most már sajnálom, hogy akkor nem vezettem „Nagy Laci féle naplót”, í­gy a közel 20 órás diósgyőri kaland, egy nagy és összefüggéstelen pillanattá vált. Túl sok személyes élménnyel sem akarom felhí­gí­tani a beszámolót, hiszen most a tényeket kell közölnöm, ráadásul tartok attól, ha túl mélyre akarok bányászni (no tessék, már megint bányászkodni akarok) az emlékeimben, akkor olyan dolgokat is el kéne mesélnem, melyre igazán nem lehetünk büszkék. Tehát a tények röviden: Diósgyőr, harmincezer néző, vagy talán még több is. Órákkal a kezdés előtt egész Miskolc zöld-fehérbe öltözött, a szurkolók áradata elfoglalta az utakat, a járdákat, az ott lakók szinte ki sem mertek menni az utcára (ezért a rendőri jelenlét és fellépés is felelős volt), mert amerre néztek, csak éneklő Fradistákat láttak zöld-fehérben. Ami bent a stadionban a nézőtéren történt, az alapból egyenlő volt az életveszéllyel, főleg ott, ahol a Fradi tábor préselődött össze.

Wukó egyik gólja Diósgyőrött

Az első bomba a mérkőzés negyedik percében robbant. Fodor „Foci” szögletét a mezőny egyik legalacsonyabb játékosa Wukovics fejelte védhetetlenül a léc alá. Innentől meg már csak az volt kérdéses, hogy egyáltalán be tudják-e fejezni a találkozót. Előtte való évben volt szerencsém (bár utólag már nem nevezném annak) Barcelonában egy bikaviadalt megtekintetni, kb. a diósgyőri arénában is olyan állapotok uralkodtak. Annyira össze voltunk préselődve miközben énekeltünk és ugráltunk egymás lábán, hogy szinte csoda számba ment a túlélés. Ez csak tetőzött a 30. perc környékén, amikor jött egy újabb szöglet, csak az ellenkező oldalról. Ismét Fodor Foci, de most már nem tudta kiállni, hogy ne integessen a közönség felé, mintha mondta volna: most figyeljetek, beadom Balogh Gabi fejére és ha azt még valamilyen szerencse folytán Knotz még meg is fogná, biztosan jönni fog a „kiswukó” és bekotorja majd.

Fodor Imi jóslata nem csak azért jött be, mert bí­ztunk benne, hanem azért is, mert tudtuk, hogy ezt a forgatókönyvet í­gy í­rták meg és a főszereplők maximálisan el is tudják játszani a rájuk osztott feladatot. Ezzel 2:0 és ami utána történt, már tényleg történelem. Ezért nincs is kedvem az árnyoldalakat felemlí­teni, főleg azt, hogy ha nincs Nyilasi Tibi akkor talán félbe is szakad a meccs, de Nyí­l ott volt, farmerosan oda mert állni a szurkolók elé és úgy kiabált és olyanokat mondott, hogy azt tényleg nem akarom idézni (az évek folyamán már „könyörgéssé” szelí­dültek a mondatai). A biztonsági emberek meg a rendőrök csak tisztes távolságból mertek szembenézni a tömeggel, de Nyí­l odament a „vezérhez”, majdnem lekevert neki két pofont, és rendet csinált. Vagyis a rend szó egy kicsit túlzás, de arra elég volt, hogy be lehetett fejezni a meccset, mely után elindult egy olyan ünneplés melynek még az emlegetésétől is libabőrös leszek.

Nyilasi, a bajnokcsapat edzője

Hazafele egyetlen kocsisor látszott csupán és csak akkor álltunk meg, amikor jött a „ninós autó” és megpróbált a csapatot szállí­tó busznak segí­teni az előzésben. Már félútón jártunk amikor jött a hí­r, hogy a Szentélyben már több ezren gyűltek össze, hogy megbénult Budapest, hogy már Gyöngyöstől emberek állnak az utcán és még a házuk előtti zöld gyepnek is tapsoltak, hogy a Hungária körúttól már csak a Fradi himnusz zeng mindenhonnan. Budapest határában rendőrök próbálták elterelni az autókat, szinte könyörögtek, hogy ne az Üllői út felé menjünk, mert ott valami „nagy dolog” készül és aki bekeveredik odáig, az bizony egy ideig nem fogja megtalálni a hazavezető utat. Tisztelettel jelentem, nagyon nem is akartuk megtalálni. Bár tudtam, hogy mire a Szentély környékére fogunk érni már nagyon be sem fogunk jutni, ráadásul onnan még 120 km volt hazáig az út. Persze ha „normálisak” lettünk volna, akkor már valahol Mezőkövesdnél Kecskemét felé vettük volna az irányt, de vajon azon az 1992. június 20-i estén ki tudott „normális” maradni?

Ezen a napon engedélyünk volt mindenre. Ezen a napon olyan élményben volt részünk, amit soha nem tudunk elfelejteni. Ez a nap nem rengette meg ugyan a Földet, de bennünk olyan érzéseket táplált, mely évekre összekapcsolta több ezer Fradista emlékezetét. Olyanok lettünk mint a mai Facebook, ha utána bárhol is találkoztunk, elég volt egy pillantás, egy elejtett szó és már egymás nyakába borultunk. Nem kellettek képek sem videók, mi magunk voltunk az élő szereplők, akiknek még félszavak sem kellettek, hogy megértsék egymást. Talán ezért is imádom 1992. június 20-át, mert a 24. bajnoki cí­münk mellé az összetartozást is megkaptuk, azt az erőt amit oly sűrűn emlegetnek a csapat 12. játékosaként.

A Szentélybe már nem jutottunk be, elmúlt 10 óra mire odaértünk, de láttuk a fényeket, hallottuk a Fradi himnuszt énekelni és ahogy lehajtottunk a felüljáróról a nóta csak nem akart véget érni, újból és újból ismétlődtek, egyszer-kétszer megszakí­tva egy „We Are The Champions” csatakiáltással. A különbség csak annyi volt, hogy ez már nem a Szentélyből áradt felénk, hanem a mi torkunkból szakadt ki, hirdetve az egész világgal, hogy ismét bajnok lett a Ferencváros.

– lalolib –