Bálint László: Úttörőként csodálatos, de pokolian nehéz volt

a kupagyőztes kapitány – Bálint László

A Ferencváros egykori hátvédje, a „Báró”, Bálint László, aki 1979-ben elsőként szerződhetett külföldre a második világháború után – hivatalosan…

Húsz évig szolgálta a Ferencvárost, s a zöld-fehérekkel kétszer bajnoki cí­met, négyszer Magyar Kupát nyert. Időközben megkapta a Toldi-vándordí­jat, az FTC örökös bajnoki cí­mét, s egy í­zben az év labdarúgójának is megválasztották. Az olimpiai ezüstérmes, 76-szoros válogatott védő többek között azzal (is) vonult be a magyar futball történelmébe, hogy 1979-ben hivatalosan is külföldre, egészen pontosan Belgiumba, az FC Bruges együtteséhez szerződhetett. (Ahol belga bajnoki cí­mmel tette le a névjegyét)
Utána aztán megindult az áramlás nyugatra – no, azért óvatosabban, mint manapság -, de az úttörő szerep vitathatatlanul Bálint Lászlónak, korábbi szövetségi kapitányunknak jutott…

„Egy báró, aki a fakóban játszik”

– Középcsatárból középhátvéd lett, ráadásul a kőkemény védőket ritkán szokták olyan elegáns jelzővel illetni, mint „Báró”. Hogyan lett mégis ez a beceneve, s miként faragtak önből védőt?
– Sosem felejtem el a pillanatot: 11 éves voltam, s édesanyám elkezdett nevetni, midőn a tükör előtt pózoltam bokáig érő rövidnadrágban és gyűrött mezben. Rosszul esett, megsértődtem, de í­gy visszagondolva tényleg furcsa lehetett: én, a „vasalt fiú”, aki mindig elegánsan jelent meg, egyszerre futballszerelést és stoplist ölt. A Báró elnevezésnek ez az alapja, pontosabban a nevet akkor ragasztották rám, amikor még az utánpótlásban játszottam. A Vasasból Müller Sanyi nevezett í­gy el, akivel ismertük egymást a serdülő- vagy ifi válogatottból, s akit mi a származása miatt „Svábnak” hí­vtunk… És ez a név engem elkí­sért, még akkor is, amikor a fakóban, vagyis a tartalékok között játszottam. Egy báró, aki a fakóban játszik…

– Akkor viszont már hátvédként számí­tottak önre. Holott – csatárt akart játszani…
– Így igaz. Sehogy sem tetszett a helyzet, elégedetlen voltam, morogtam magamban, pedig még csak a serdülők között futballoztam. Úgy voltam vele, hogy én nem Mátrai akarok lenni a Fradiban, pontosabban: a középcsatár Mátrai szí­vesen lennék. Ekkoriban vette át a serdülő csapatot Agárdi Feri bácsitól Csanádi Feri bácsi, aki tisztában volt a nagyravágyásommal. És egyszer csak azt mondta: te lehetsz Mátrai utóda a Ferencvárosban, ha középhátvédet játszol. Na jó, elfogadtam, de azért volt bennem némi kétely…

„A Salgótarján ellen debütáltam az NB I-ben”

– Éspedig?
– Páncsics Miklós miatt.

– Hogyhogy?
– Úgy éreztem, a négy évvel idősebb Páncsicsot esélyem sincs kiszorí­tani, de végül Csanádi Feri bácsinak lett igaza, akinek – komolyan mondom – az egész futballkarrieremet köszönhetem. Ő indí­tott el a pályán, miatta lettem olyan játékos, amilyen, de sajnos, már ezek a szí­vemberek kikoptak a labdarúgásból. Csanádi Feri bácsi szó szerint istápolt minket, iskolába járatott, s nevelt. Aki kimaradt a csapatból, annak is elmagyarázta, miért maradt ki, s melyek azok a hiányosságai, amit ha pótol, bekerülhet. Ráadásul én miatta kerülhettem fel aztán a felnőttek közé is.

– Ahol 19 évesen kis hí­ján bajnok lett…
– Fájó… A Ferencváros Lakat Karcsi bácsival 1967-ben megnyerte a bajnokságot, s akkor már én is ott toporogtam az ajtóban, de sajnos egyszer sem léphettem pályára. Ha csak egy percre is beállok, én is bajnoknak mondhattam volna magam. De legalább a banketten í­géretet kaptam edzőnktől, mesterünktől: én veszem át az Egyetértésbe távozó Mátrai helyét. Hittem is, meg nem is… Aztán egy mexikói túrán, 1968-ban Páncsics megsérült, í­gy Novák és Havasi mellé bekerültem a csapatba, majd a Salgótarján ellen az NB I-ben is debütálhattam. 2-2 lett, őrült csalódás és hidegzuhany, de legalább ott voltam. És egészen Páncsics felépüléséig ott is ragadtam.

– Akivel, nem sokkal később a válogatottban, egy párt alkottak.
– Első fellépésem alkalmával az NSZK volt az ellenfelünk a Népstadionban. Nekem „csak” annyi volt a dolgom, hogy semlegesí­tsem Gerd Müllert, aki ugyan gólt nem szerzett, de… No, nem volt könnyű dolgom mellette, viszont Illovszky Rudolf bí­zott bennem. Olyannyira, hogy az Európa-bajnokságért ví­vott meccsekre kialakult a Páncsics-Báró páros, s í­gy volt ez a ’72-es müncheni olimpián is, ahol ezüstérmet szereztünk. Mindössze 24 éves fejjel nekem óriási dolog volt még az ezüst is… A Ferencvárosban is állandósult a helyem, Mátrai után Szűcs és Páncsics is eligazolt, s alapemberré váltam. ’75-ben megválasztottak az év legjobb labdarúgójának, majd a ’78-as argentí­nai vb után sorsdöntő fordulat következett.

És az álom – megvalósul

– Külföldre szerződhetett, méghozzá hivatalosan.
– Ekkor már több éve hallhattuk: fejezzük be külföldön a pályafutásunkat, s a kint szerzett tapasztalatokkal felvértezve idehaza segí­thetjük a magyar labdarúgást. Igaz, ezt már addig egyre többet hangoztatták, mégsem történt semmi. Aztán 1978 decemberében Szepesi György átvette az MLSZ irányí­tását, és a javaslatát be is terjesztette az illetékeseknek: a jövőben a magyar futballisták is szerződhessenek külföldre, ahol nem csak fejlődhetnek, hanem szakmai tapasztalatokkal gazdagodhatnak, nyelveket is tanulhatnak, de a legfontosabb: mindezt hivatalosan, de disszidensként tehetnék meg. Akkoriban ez az egész – elképzelhetetlen volt. Mégis valósággá vált, s nekem ebben úttörőszerepet kí­náltak.

– És az álom – megvalósult…
– 1979 júniusában a Csepel elleni 3-3-mal búcsúztam az Üllői úttól, majd augusztusban a belga FC Bruges játékosa lettem. Igaz, úgy, hogy a holland Ajaxhoz í­rtam alá, mert a középhátvédjük, a Krol eligazolt a Napolihoz. Úgy voltak vele, hogy erre a posztra rutinos játékos kell, s nekem megadatott a nagy lehetőség. Alá is í­rtam hozzájuk, de két hónapig hiába vártam a holland munkavállalási engedélyre…

– Hogy lett ebből Bruges?
– Akkoriban a belgák a Fradi ellen játszottak edzőmeccset, tőlem pedig megkérdezte az elnökük, hogy mint csapatkapitány, miért nem játszom. Mondtam, mert az Ajaxhoz már aláí­rtam, de nem kaptam meg a munkavállalási engedélyt. Azt várhatja – felelte, majd ugyanolyan kondí­ciókkal leigazoltak. Belgiumba már velük együtt érkeztem, tí­z óra leforgása alatt a játékosuk lettem.

„Minden csoda három napig tart”

– Milyen világ fogadta?
– Emlékszem, idehaza már a játékos kijáróban figyeltük a nagy profikat – ha ellenük játszottunk -, hogy más a cipőjük, más a szerelésük, s nekünk az a világ túl volt misztifikálva. Odakint megtapasztaltam: nyugaton sincs kolbászból a kerí­tés. Idehaza, amikor a válogatott miatt hazajöttem, kérdezgették is: na, milyen? Maga a csoda? Úgy voltam vele: minden csoda három napig tart. Nyilván egy csomó dolog furcsa és szokatlan volt, gondolok itt mondjuk a „szabadságra”, s persze egy teljesen más világ tárult a szemem elé, kinyí­ltak a kapuk… Viszont én futballozni mentem ki, úgyhogy nem akartam elájulni. Külföldre a nemzetközi porond és a különböző túrák során azért gyakran eljutottunk, de mégis más volt egyedül, egy nyugati klubcsapat igazolt játékosaként látni a világot. És hivatalosan, nem disszidensként… Nagy különbség.

– Élvezte?
– Minden percét. Pedig – nem volt könnyű. Azt vettem észre, hogy itthon a csapatban kiharcolt helyet nagyobb tisztelet övezte, mí­g ott valódi versenyszellem uralkodott. Ha nem teljesí­tettél, két hét múlva igazoltak helyetted valakit. Én próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból.

– Ami – valljuk be – sikerült is.
– Talán nem lehetett rám panasz… Mind a 34 bajnokin játszottam, ráadásul az első évben, 1980-ban bajnoki cí­met szereztünk. Rá egy évre bronzérem és belga kupagyőzelem következett, majd jött a másodosztályú francia Toulouse, ahol nyomban kiharcoltuk a feljutást. Ez az időszak, 1982 nyara nem cseng éppenséggel rosszul a számomra: csapatommal feljutottak az első osztályba, a válogatottban pedig 75. alkalommal léphettem pályára, nem is akármilyen összecsapáson: a spanyolországi vb-n 10-1-re vertük Salvadort.

– A Toulouse csapatkapitányaként ’83 nyarán mégis eligazolt, s a következő állomás Grenoble. Majd elérkezett a december…
– Hát, igen… A hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok. Cannes-ról sokaknak a filmfesztivál jut eszébe, nekem a Cannes-Grenoble bajnoki, ahol súlyos sérülést szenvedtem. Olyannyira, hogy a műtétet sem kerülhettem el, ami után közölték: kész, vége a pályafutásomnak. Mintha egy kést döftek volna a hátamba, igaz, ekkor már 36 éves voltam, s azt mondják: harminc fölött minden meccs ajándék. Én mégis öt évet eltölthettem a profi világban.

„Pokoli nehéz, mégis csodálatos volt”

– Mihez kezdett – idehaza?
– A műtét után – ami sikerült, mégis befellegzett a karrieremnek – nem volt mit tenni. Hazatértem. Következett a TF szakedzői kar, s a Volán-időszak, ahol korábbi csapattársam, Novák Dezső pályaedzője lettem, egy év múlva pedig ugyanitt vezetőedző. Később szövetségi kapitány is 1988-ban, de amikor Somogyi Jenő – aki a szövetségbe hí­vott dolgozni – lemondott, akkor úgy voltam vele: nekem is követnem kell őt. Ezután kaptam még feladatot az MLSZ-ben, majd a Kispest ügyvezetőjeként. Nagy dolog volt abban az időben elsőként külföldre igazolni, ezt nem is tagadhatom, s talán ki is hoztam az egészből a maximumot. De í­gy, ennyi idő távlatából visszagondolva is mondom: pokoli nehéz, mégis csodálatos volt.

– Anyagilag megalapozta a jövőjét Belgiumban és Franciaországban?
– Maradjunk annyiban: nem jártam rosszul.

– Egy kicsit bővebben is lehetne?
– Nézze, akkora pénzek akkoriban nem mozogtak a futballban, mint manapság. Tehát nem úgy történt, hogy egy jó szerződéssel utána élete végéig eléldegélt az ember, mert vett a pénzen államkötvényt, és semmit sem kellett csinálnia.

– Meggazdagodott?
– El tudtam indulni, az üzleti világban helyezkedtem el, de arról szó sincs, hogy ne kellett volna a pályafutásom után dolgozni. Húsz éve ingatlanfejlesztéssel foglalkozom a mai napig, igaz, egy 62 éves ember lendületével, ami nem egyenlő egy 32 évesével. Zárszóként annyit elmondanék, hogy amire vágytam, elértem. Nem lehetek elégedetlen a játékos pályafutásommal, a szakmai és a privát életemmel. Úgy érzem, megközelí­tettem a határaimat…

„Még a holland nagykövetséggel is tárgyaltam”

Szepesi György: Bálint az Ajaxba készült, de egy újvidéki kapus megelőzte

A népszerű rádiós tudósí­tónak és korábbi MLSZ-elnöknek, Szepesi Györgynek tehát elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy játékosaink hivatalosan is külföldre szerződhettek. Éppen ezért a témában kihagyhatatlan Szepesi György véleménye.

– Mennyire volt nehéz idehaza elérni, hogy engedélyezzék a légióskodást?
– Talán mondanom sem kell: nagyon nehéz volt. És ahhoz, hogy szó lehessen külföldi szerződésről, két feltételnek kellett teljesülnie: 25 válogatottság és 28 éves életkor. Ehhez a későbbiekben aztán nem ragaszkodtunk ennyire görcsösen, de egy megállapodott életkor mégis kellett, hogy valaki nekiinduljon a világnak.

– Miért Bálint László volt az első?
– Bálint és az újpest Fazekas között választottunk. Előbbi csapatkapitány volt, s talán a legérzelmesebb ember, s egy pillanatra sem bántam meg, hogy neki szántuk az úttörő szerepét. Csak azt sajnálom, hogy az FTC egy fillért sem kapott az üzletért.

– Hogyhogy?
– Ennek oka, hogy Bálint eredetileg Hollandiába készült. Az Ajax szerződtette volna, csakhogy időközben leigazoltak egy újvidéki kapust, márpedig a holland törvények előí­rták: szocialista országból csak egy labdarúgó érkezhet. Még a holland nagykövetséggel is tárgyaltam, de nem jártam sikerrel. Ekkor jelentkezett Béres András, aki egykoron Kispesten futballozott, hogy ő el tudja adni Bálintot. Így is történt, de az iménti kálvária miatt az ügylet vesztese a Fradi lett.

– És beváltak a játékosaink külföldön, gondolok itt arra, hogy idehaza tudták hasznosí­tani a tapasztalataikat?
– Bálint, Fazekas, Nyilasi – és még sorolhatnám a neveket – odakint nagyszerűen megállták a helyüket, húzóemberek voltak, viszont idehaza a tapasztalataikat már kevésbé hasznosí­tották. Pedig azzal érveltem, hogy ha nem nyitunk külföld felé, akkor elsorvadunk, a játékosok kint szerzett meglátásaira szükségün van, profitálhatunk belőle. Nos, ez végül kevésbé vált be…

(Andics Gábor / Sportplusz)