Beszélgetés Rákosi Gyulával

Rákosi Gyula, a Fradi és a nemzeti válogatott egykori motorja, a kedvenc játékosaim közé tartozott. Mindig nagyra értékeltem a „zongoracipelőket”. Szerencsére, sokszor láttam játszani. Személyesen azonban először csak 2008 februárjában, Szigetszentmiklóson találkoztam vele a Fradi előkészületi meccsén.

Akkor szomorú idők jártak kedvenc csapatunk felett, mert a kulcsjátékosok eltávozása után már a második idényben szerepelt az NB II-ben. Mint régi Fradi drukker mutatkoztam be neki, nagyon barátságos volt, a csí­pős hidegben kedélyesen elbeszélgettünk a szép emlékekről, és kevésbé derűsen az akkori helyzetről. Ezt követően többször találkoztunk, leginkább az FTC Baráti Kör összejövetelein, ami lehetővé tette, hogy a 70. születésnapján köszönthessem és megbeszéljek vele egy találkozót az (akkor még létező) FTC Pártolói Egyesület „Tempó Zöldek” cí­mű kiadványa számára készí­tendő interjúhoz.

Az interjúra 2008 októberében került sor, azóta közel öt év telt el, ezért célszerű most azt a beszélgetést egy kicsit kiegészí­teni, illetve aktualizálni.

A 2008. évi személyes találkozás hangulatát befolyásolták a csapat pontvesztései, a Székházban történt falhúzási munkák, de beszélgetésünk hamar átcsapott más hullámhosszra, köszönhetően Rákosi Gyulának, aki kiváló beszélgetőpartner, őszinte, szókimondó ember, és a humor sem áll távol tőle.

Mindenekelőtt – mindenki megnyugtatására – tisztáztuk, hogy édesapjának szintén Gyula volt a keresztneve! Idősebb Rákosi Gyulának, mi fradisták, nagyon sokat köszönhetünk, mert ő vitte le fiát 1952-ben a Fradi (akkori nevén Kinizsi) népligeti játékos toborzójára.

– Egyszerű, szegény családból származom. Édesapám gépkocsivezető, édesanyám háztartásbeli volt. Ketten vagyunk testvérek, egy húgom van. Zuglóban, az Eleonóra utca 10-ben laktunk és az Őrnagy utcai Általános Iskolába jártam. Az általános iskola befejezése után autószerelő akartam lenni, de nem vettek fel. Így elmentem villanyszerelő ipari tanulónak, amelynek egyik indoka az volt, hogy sötétkék egyenruhát és – sapkát kaptam. A szakmát ki is tanultam, de gyorsan el is hagytam egy áramütés és két áramütéses halálos baleset miatt. Túlzás lenne azt mondani, hogy 14 éves koromban a kiugrási lehetőség miatt kezdtem el sportolni. Az igazi ok az volt, hogy nagyon szerettem focizni. Taní­tás után az Eleonóra utcában a haverokkal órákon keresztül rúgtuk a labdát. Általában „emberhátrányban” játszottam, egyedül két társam ellen. Kóczián Elemér és Magyar István valamivel fiatalabb volt nálam, ők képviselték az „ellenfelet”. Amikor nem voltak társaim, akkor a házfalra felrajzolt kapura lődöztem. Az utca „burkolata” természetesen „ette” a cipőt. A szüleim megunták, hogy állandóan szétrúgom az egyetlen utcai cipőmet, aminek a talpát esetenként madzaggal kellett felkötnöm. Pótlása komoly anyagi gondot jelentett. Ezért apám 1952-ben elvitt a játékos toborzóra, hátha kapok ott egy másik, focizáshoz illő cipőt. Én hiába akartam Újpestre menni, mivel Szusza játékát kedveltem, apám számára az útirány természetes volt, mert ő fradista volt.

Hogyan játszódott le akkoriban ez az utánpótlás szempontjából rendkí­vül fontos akció? (Emlékszem, gyermekkoromban, ha egy kisebb csapat a környező iskolákban játékos toborzót hirdetett, százával tódultak a gyerekek a pályára, volt választási lehetőség. Nem beszélve egy olyan népszerű csapat, mint a Fradi hí­vásáról!)

– Vékony dongájú, pipaszárlábú kissrác voltam, de az utcai csatákban is azzal tűntem ki, hogy rengeteget tudtam futni és jól cseleztem. Mintegy 120 gyermekkel együtt jelentem meg a Népligetben. Száger Misi bácsi szemrevételezett, majd í­gy szólt: „Tudsz-e focizni? Na jó, elférsz a többi között.” Azután több napon keresztül figyelt minket. Nagyon igyekeztem. A kétkapus játékban rengeteget futottam, ütköztem. Nagy boldogságomra én is a kiválasztottak közé kerültem. Misi bácsi valami ilyesmit mondott: „Gyere le máskor is.”

Attól kezdve rendszeres látogatta az edzéseket. Mivel még túl fiatal volt, a bajnoki mérkőzéseken nem játszhatott, csak 1953 februárjában vehette kezébe a nagy boldogságot jelentő könyvecskét, az igazolását.

A kiválasztottak sem érhetnek el semmit szorgalom, céltudatosság, sportszerű életmód nélkül. Arról már hallottunk korábban, hogy Rákosi Gyula hogyan fejlesztette a ballábát, de arra is kí­váncsi voltam, hogy az a kiváló kondí­ció, amivel végig tudta robotolni a 90 percet, az honnan eredt?

– Határozott célokat tűztem ki magam elé, s nagyon szorgalmas voltam, hogy a ranglétrán, a kölyök III-tól kiindulva, mindig feljebb kerüljek. Általában jobbösszekötőt játszottam, védekezésben és támadásban is kivettem a részemet. Valóban, abszolút jobblábas voltam, ennek bizonyí­téka, hogy még ma is jobb lábbal nyúlok a labdáért. Rengeteg gyakorlás után értem el, hogy a bal lábam miatt sem kellett szégyenkeznem. Ennek következtében – elsősorban a válogatottban – szinte minden csatárposzton bevethető voltam, szerepeltem. A jó kondí­ciót gyerekkoromból hoztam magammal. Minden futási lehetőséget megragadtam, legyen az számháború, futóverseny vagy háztömb körüli futás, de ha kellett, egy nap két meccset is játszottam. A futás mellett súlyzóztam, fekvőtámaszokat nyomtam, hogy a felső testem is erősí­tsem. Ehhez hozzájárult a széncipelés is, ugyanis a lakásunkat házmesterlakássá minősí­tették át, és a fűtésről, a szén behordásáról nekünk, nekem kellett gondoskodni. A mi időnkben nem volt teher az edzés, szí­vesen kint maradtunk a pályán a hivatalos program után is gyakorolni, kapura lőni.

Rákosi Gyula sikeresen lépdelt a ranglétrán. A Kinizsi ifivel két bajnokságot nyert, egyszer tagja volt az ifjúsági válogatottnak is. A felnőtt csapatban való bemutatkozása 1957-ben a „nagycsapat” ausztráliai túrájának idejére esett. Ekkor rendezték meg az Esti Kupát, amelyen a Fradi itthon maradt felnőtt játékosait ifistákkal egészí­tették ki. Ez a vegyes csapat bekerült a döntőbe, ahol az MTK-t 2:1-re legyőzték, többi között a kis Rákosi csukafejesével. Az összeállí­tás a döntőben a következő volt: Horváth Gy. (Virág) – Thomann, Forgács, Erdész – Simon, Hrubi – Dálnoki, Rákosi, Takács (Tarsoly), Gregor, Pető (Csekő). A Népsport tudósí­tása szerint a csatársorban Rákosi nyújtotta a legegyenletesebb teljesí­tményt. A mérkőzésnek volt még egy érdekessége. A 75. percben Karádi Rákosi után rúgott. A játékvezető csak szabadrúgást í­télt, Bukovi Márton, az MTK edzője viszont lehí­vta a pályáról a sportszerűtlen játékosát.

Az NB I-es bemutatkozásra 1957. október 27-én került sor. A találkozót, sajnos, a Fradi 3:1 arányban elvesztette a Szombathely ellen, de a gólt az újonc, Rákosi Gyula szerezte. Az 1957/58. évi bajnokságban a Fradi a 3. helyet érte el, Rákosi összesen tí­z mérkőzésen szerepelt. Nem volt könnyű a csapatba bekerülni, amelynek csatársorában rutinos játékosok, Kertész, Orosz, Friedmanszky, Vilezsál, Fenyvesi, Borsos, Dálnoki és Láng szerepeltek. 1958 még egy dolog miatt emlékezetes a számára, először járt külföldön, részt vehetett a csapat nyugat-európai túráján.

Összesen 512 alkalommal szerepelt zöld-fehérben, ebből 322 volt bajnoki mérkőzés, amelyeken 63 gólt ért el. A többi fellépésén is lőtt 53 gólt, annak ellenére, hogy inkább előkészí­tő szerepkörben játszott.

Pályafutása nagyon eredményes volt. Négyszer volt bajnokcsapat tagja (1962/63, 1964, 1967, 1968), kétszer ünnepelhetett magyar kupagyőzelmet (1958, 1972), és tagja volt a mai napig a legnagyobb nemzetközi kupagyőzelmet elérő, VVK-győztes csapatnak (1965). Sohasem hagyta el a Ferencvárost, annak ellenére, hogy voltak nehezebb időszakok is az életében.

1969 végi újsághí­r: „fiatalok-öregek” szakadás van a Ferencvárosban. Azután 1970 elején úgy tűnt, rendeződnek a dolgok.

„Fegyverszünet van!” – nyilatkozta Rákosi Gyula a Népsportban, helyesebben egy kicsit átfogalmazta az újságí­ró a tatai edzőtáborban elhangzottakat. Rákosi Gyula e „kijelentéséért” fegyelmit kapott. Ezt Orosz Pál szakosztályvezető kezdeményezte, az, aki a „pályakezdő” Rákosinak – Borsos Miklóssal együtt – az egyik példaképe volt. A két bajnokitól való eltiltás egyúttal két válogatott mérkőzéstől való távolmaradást is jelentett! Orosz Pál – a túlzott fiatalí­tási tervével – életben tartotta a generációs viszálykodást. Olyan játékosokat igyekezett háttérbe szorí­tani, akik még erősségei lehettek a csapatnak. Dr. Kalocsai Géza távozása után Csanádi Ferenc személyében régi „fradista” került az edzői padra, akit látszólag mindkét tábor elfogadott. Rákosi Gyula is visszakerült a csapatba, mert csereként jól teljesí­tett, gólt is rúgott, a közönség is szerette és visszakövetelte. Az 1970/71. évi bajnokságban a 30 mérkőzés közül 24-en szerepelt. (1970 tavaszán mindössze hatszor léphetett pályára!) A csapat ezüstérmes lett az Újpest mögött.

Az 1971/72. évi bajnokságban a csapat gyengébben szerepelt, és Rákosi Gyula számára sem hozott sok jót. 34 évesen – szavait idézve – „felsőbb utasí­tásra” visszavonult. Utolsó bajnoki mérkőzése – az elsőhöz hasonlóan – szintén nem volt sikeres, a csapat 1972. április 1-jén hazai pályán 1:0-ra kikapott a Diósgyőrtől.

– Az utolsó két év nem tartozik a legszebbek közé. A fegyelmim következtében feketebárány lettem. Cserepad, jöttek a fiatalok… Háttérbe kerültem. Ennek ellenére úgy éreztem, lenne még egy-két jó évem. Nem voltam képes arra, hogy csak azért elhagyjam a Fradit (ahogy azt többen megtették), hogy az NB I-ben szerepelhessek. Ezért, amikor Harót János magához hivatott és felajánlotta az ifi „A” csapat vezetését, egy nap gondolkodási időt kérve, elvállaltam. Ez sem volt azonban teljesen „sima” ügy, mivel másnap az elnökünk már nem az ifi „A”-t ajánlotta, mondván, az majd csak egy év múlva lehet aktuális. Mikor én visszakérdeztem, hogy egy év múlva ki lesz az elnök, akkor visszaállt az eredeti ajánlat, és az ifi „A” edzője lettem.

Rákosi, Albert, Novák a Baráti Kör ajándékaival, aki gratulál: Géczi

Búcsúmérkőzésére – kissé megkésve – 1975. július 7-én került sor, a Vojvodina elleni 1:1-es találkozón Albert Flóriánnal és Novák Dezsővel együtt búcsúztatták.

Minden labdarúgó életében vannak kiemelkedő élmények, legemlékezetesebb mérkőzések, legkedvesebb gólok. Szerencsére Rákosi Gyula pályafutásában is a kellemes, szép emlékek vannak túlsúlyban.

– Általában mindenből az első a legemlékezetesebb, de ha a bajnoki meccsek közül ki kell emelni egyet, akkor nagyon szí­vesen emlékszem a Népstadionban 1967-ben lejátszott Újpesti Dózsa elleni mérkőzésre, amelyen 70 ezer néző előtt 3:0-ra győztünk a jól játszó ellenféllel szemben, az első gólt én rúgtam kapásból, majd Szőke és Albert következett. Nem lőttem sok gólt, í­gy szinte mindegyik a kedvencem. Amikor kérdezik, hogy mit csinálnék másként, ha újra kezdhetném, akkor viccesen azt szoktam mondani, kevesebb gólpasszt adnék Flórinak, s több gólt lőnék. Viszont elmondhatom, hogy fontos gólokat lőttem. Ilyen volt 1963-ban Berlinben az NDK ellen lőtt győztes gólom, ami a továbbjutásunkat jelentette a Nemzetek Európa Kupájában. 1964-ben Tatabányán Grosics Gyulának lőttem egyet, amellyel 1:0-ra győztünk és egy fordulóval a bajnokság vége előtt bajnokok lettünk. Az emlékezetes és sikeres VVK-s menetelésünk során Manchesterben rúgtam egy nagyon fontos gólt, amivel 3:2-re szépí­tettünk, í­gy az itthoni 1:0 után jöhetett a sorsolás, s annak eredményeként a budapesti harmadik mérkőzés, amelyen 2:1-re diadalmaskodtunk. Az edzőkkel, szövetségi kapitányokkal szerencsém volt, munkabí­rásom miatt szinte mindegyik kedvelt. Száger Misi bácsi és dr. Lakat Károly állt nagyon közel a szí­vemhez. A kedvenc játékostársak listája nagyon hosszú lenne. Mind a Fradiban, mind a válogatottban kiváló játékosokkal játszhattam együtt, elég ha példaként csak két csatársort emlí­tek meg, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi, illetve Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Rákosi, mert nem akarok senkit sem kihagyni, megsérteni. Lehet, hogy szerencsés természetem van, mert a játékostársaimmal jó viszonyban voltam és vagyok.

Az egész pályafutás teljességének szemléltetéséhez hozzátartozik a Rákosi Gyula által már emlí­tett válogatottság. Egyszer volt ifi, hétszer volt utánpótlás, kilencszer B- és tí­zszer olimpiai válogatott, az A-válogatott mezét 41 alkalommal öltötte magára. Olimpiai bronzérmes (1960 Róma), EB bronzérmes (1964 Madrid), a válogatott csapat tagja volt két világbajnokságon (1962 Chile, 1966 Anglia). A válogatottban 4 gólt szerzett. Első válogatott meccse az 1960. május 22-én lejátszott Magyarország-Anglia összecsapás volt, amin a magyarok 2:0-ra győztek Albert Flórián két góljával.

A válogatott összeállí­tása a következő volt: Grosics – Mátrai, Sipos, Dalnoki – Bundzsák, Kotász – Sándor, Göröcs, Albert, Dunai J., Rákosi. Micsoda nevek! Az angolok sem voltak gyengék, elég csak a két Bobbyt, Robsont és Charltont emlí­teni. Az utolsó válogatottbeli szereplés már nem volt ilyen sikeres. 1968. május 11-én Moszkvában a Szovjetunió 3:0-ra győzött nemzeti 11-ünk ellen. Ez azt jelentette, hogy a csapat a hazai 2:0-s győzelem után nem jutott ki az EB-re. Rákosi Gyulának nincsenek kellemes emlékei a szovjetekről. Chilében a szovjet Latisev ütötte el a továbbjutástól a magyarokat, az angliai VB-n a szovjet válogatott vert ki minket (egyes hí­rforrások szerint azért kaptunk ki, mert Rákosi az évszázad gólhelyzetét hagyta ki, a reálisabb tudósí­tásokban viszont az szerepel, hogy a védelem két nagy hibájának köszönhetően estünk ki), majd jött ez az EB-selejtezős vereség.

A Labdarúgás különszáma, amely 1973-ban Az 500. felé cí­mmel jelent meg, és a válogatott mérkőzésekről és játékosokról szólt, í­gy í­rt Rákosi Gyuláról:

„A zöld-fehérek „perpetum mobilé”-je örökmozgó középpályás játékával az utóbbi évtized egyik egyéniségének számí­tott. A nem magas, nem izomkolosszus Rákosi szinte az egész pályát bejátszotta. Még a válogatottban is a csatársor csaknem mindegyik helyén szerepelt. Rendszerint különleges taktikai feladatok ellátásával küldték pályára az edzők, a szövetségi kapitányok, és ő sohasem okozott csalódást. Páratlannak bizonyult munkabí­rása. Taktikai érettsége és fegyelmezettsége a nélkülözhetetlenek sorába emelte. Azok közé a játékosok közé tartozott, aki ismerve hiányosságait, saját magát is edzette.”

A válogatottban „csak” négy gólt szerzett, de ezek között is van emlékezetes. 1963-ban a Nemzetek Európa Kupájának második fordulójában az NDK-t kaptuk ellenfélül. Az első mérkőzés Berlinben volt. Már mindenki, a német nézők is belenyugodtak az 1:1-es döntetlenbe, amikor „Solymosi észrevette, hogy Rákosi a német kaputól mintegy 25 méterre elöl tanyázik, és nem is fogja senki. Tértölelő pontos rúgással odatálalta a labdát. Rákosi elegáns légstoppal levette, kettőt lépett előre, még arra is volt ideje, hogy egyet igazí­tson rajta, majd 22 méterről olyan zúgó bombát küldött Heinsch kapujára, hogy a német kapuvédő már csak akkor ocsúdott fel, amikor a térdmagasságban suhanó labda a jobb kapufa belső lapjáról védhetetlenül került a hálóba.” (Tabák Endre)

Ez a gól azt jelentette, hogy a magyar válogatott továbbjutott annak ellenére, hogy a hazai meccsen csak 3:3-as döntetlent ért el. (A válogatott útja azután a madridi bronzéremig vezetett.)

Hogy teljes legyen a válogatottbeli szereplések sora, meg kell emlí­teni, hogy 1973-ban szerepelt Európa öregfiúk válogatottjában. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Nagy megtiszteltetés volt számomra ez a meghí­vás. Csodálatos labdarúgókkal játszhattam egy csapatban. A csatársor í­gy állt fel: Augusto, Rákosi, John Charles, Puskás, Gento. Külön öröm volt számomra, hogy az Európa válogatott egyetlen gólját én lőttem Banks hálójába, végül 3:1-re Anglia öregfiúi nyertek. Itt Puskás Öcsi bácsival egy csapatban játszottam. Volt viszont 1981 júniusában egy Budapest-Vidék öregfiúk mérkőzés a Magyarország-Anglia VB-selejtező előtt, amikor ellenfelek voltunk, mert én a Vidék csapatában kaptam helyet. Az eredményjelzőn a góllövők felsorolásánál egy darabig ez volt olvasható: Puskás, Rákosi, Puskás, Rákosi… Szóltam Öcsi bácsinak: „Nagy probléma van, nézd meg a táblát. Puskás, Rákosi, Puskás, Rákosi… Ez a két név í­gy…” Öcsi bácsi egy kis gondolkodás után a szokásos stí­lusában válaszolt: „Elmész te a….!” A végeredmény egyébként 3:3 lett.

Rákosi Gyula aktí­v labdarúgó pályafutásához, miután megszerezte az edzői, majd a szakedzői diplomát, szí­nes edzői tevékenység is párosul. A felnőtt csapatban összesen nyolc edzője volt. Úgy is lehet mondani, hogy pályafutása Csanádi Árpádtól Csanádi Ferencig tartott. Kit kedvelt közülük, volt-e esetleg példaképe?

– Valószí­nűleg szerencsés természetem van. Annak ellenére, hogy szókimondó vagyok, majdnem mindegyik edzőmmel kijöttem. Negatí­v példát nem emlí­tek, inkább azokat sorolom fel, akiket nagyon kedveltem: Csanádi Árpád, Mészáros József, Tátrai Sándor és dr. Lakat Károly. Tőlük sokat tanultam is.

Az egyik kedvenc edzője, Mészáros József, í­gy jellemezte Rákosi Gyulát „A Fradi New Yorkban” cí­mű, 1965-ben megjelent könyvében:

„1938-ban született Budapesten, nőtlen, tisztviselő. Kölyökkora óta fradista, és az utóbbi három év érlelte meg igazán. Flórival együtt. S ez nem véletlen. Testi-lelki jóbarátok, és szorosan egymáshoz kötődik sport-pályafutásuk is. Gyuszit a közvélemény úgy ismeri, mint a csapat – az FTC és a válogatott – motorját. Ha az ember futtában végiggondol a magyar labdarúgás történetén, összekötőben – ezen a szinten – alig talál ilyen apró termetű elődöt. Szerintem itt keresendő motor-voltának nyitja: ami hátrányt jelenthetett számára termetének hiányossága, azt munkabí­rásával sokszorosan pótolja. Meg nála ez a „motor”-szerep sem egyszerű valami „hajtsd meg és kész”. Gyuszi taktikailag kivételesen érett és fegyelmezett, s tiszteletre méltó erénye, hogy teljesen alárendeli magát a csapat érdekeinek. Ilyen egyéniség pedig komoly együttesben nélkülözhetetlen.”

Mik voltak az edzői tevékenység legfontosabb állomásai?

– 1972 és 1975 között a Fradi ifi csapatának edzője voltam. 1975-ben bajnokok lettünk. Bozsik József kérésére 1975 és 1980 között az ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya voltam. Szép eredményeket értünk el. Hosszú idő után 1975-ben és 1976-ban is sikeresen szerepeltünk az UEFA-tornán, ami az ifjúsági EB-nek felelt meg. Svájcban bronzérmesek, majd itthon ezüstérmesek lettünk. Sőt 1977-ben Tunéziában, majd 1979-ben Japánban részt vettünk az ifjúsági labdarúgó VB-n is, de a csoportmérkőzések után nem jutottunk tovább. Ezután két évig irányí­tottam a Kecskeméti SC munkáját. Ezt követően, Páncsics Miklós közreműködésével két évre Kuvaitba kerültem, a legszegényebb klub, az al-Nasszer ificsapatnál edzősködtem. Ebben az egyesületben játszottak a környező országokból származó vendégmunkások gyermekei. Az első mérkőzésen kétszámjegyű vereséget szenvedtünk. Átszerveztem a csapatot, amelynek eredményeként a közepes szintet el tudtuk érni. Hazatérésem után az FTC pályaedzője voltam, és 1987-ben és 1988-ban a női válogatottat irányí­tottam szövetségi kapitányként. Érdekes feladat volt, jó csapatunk volt. Amikor az 1987/88. évi bajnokságban gyengébben szerepelt az NB I-es csapat, a vezetőség edzőváltást tervezett. Albert Flórit és engem magukhoz rendeltek, s kérdezték, vállalnánk-e a csapat irányí­tását. Vállaltuk. Papí­ron Flóri lett a vezetőedző, én a pályaedző. Mivel azonban Flóritól azt várták, hogy öltönyben, nyakkendőben reprezentáljon, a szponzorokkal tárgyaljon, az edzői munkát gyakorlatilag én végeztem. Természetesen mindent megbeszéltünk, Flóri megbí­zott bennem, hallgatott rám. Elmondtam viszont a vezetőségnek, hogy ilyen felállás mellett szükség van egy valódi pályaedzőre is, í­gy került – javaslatomra – Szűcs Lajos a csapathoz. Ez nagyjából megfelelt a mai felállásnak: szakmai igazgató, vezetőedző, pályaedző. Az 1988/89. és az 1989/90. évi bajnokságokban tehát a Fradi vezetőedzője voltam. Először a második, majd a harmadik helyet szereztük meg. Ígéretem volt arra vonatkozóan, hogy ha a csapat a dobogón végez, maradhatok a klubnál, ha nem is az első csapatnál. Harmadikok lettünk, de a vezetőség az í­géretét nem tartotta be. Szerződés helyett egy felmondó levelet kaptam…, Szűcs Lajosnak legalább felajánlották az egyik ifi-csapat vezetését. Ez nagyon nagy csalódás volt számomra. Ezután Tatabányán, Újlengyelben, Vácszentlászlón és a III. ker. TTVE-nél is edzősködtem.

Rákosi és Albert (fotó: Lakat T. Károly gyűjteményéből)

Ragyogó játékos pályafutás, eredményes edzői múlt. Mi volt könnyebb játszani vagy edzősködni?

– Nagyon szerettem játszani. Jó csapatokban, jó társakkal futballozhattam. A játékosnak könnyebb a dolga, csak saját magáért kell felelnie. Lelkiismeretesen kell készülnie, sportszerűen kell élnie, a pályán mindent meg kell tennie, hogy a csapata sikeres legyen, a nézők elégedettek legyenek. Játékosként, úgy érzem, mindent megtettem a Fradi és a válogatott sikeréért, sok mindent el is értem. Egy edzőnek jóval összetettebb a feladata. Felelős a csapat keretének kialakí­tásáért, a felkészí­tésért, az összeállí­tásért, a játékosok megfelelő motiválásáért, emellett kapcsolatot kell tartania a klub és a szakosztály vezetőivel. De ez is nagyon szép munka. Edzői pályafutásomból egyetlen dolog hiányzik, a bajnoki aranyérem. Ha Fischer Pali berúgja a 11-est a Honvéd ellen… De a „ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelme a sportban. Összegezve, könnyebb volt játszani.

Rákosi Gyulának, aki ma is fáradhatatlan, szinte minden nap megfordult az Üllői úton, illetve manapság jelen van a Népligetben, természetesen a jelennel és a jövővel kapcsolatban is megvan a saját véleménye. Mi lenne a legfontosabb, a legsürgetőbb? Erre közel öt évvel ezelőtt ezt mondta:

– Egy új stadion az Üllői út 129. alatt, egy profi szemléletű vezetőség, amely a sikert akarja, és egy CSAPAT! Mindenkinek, minden fradistának ez a kí­vánsága! Egyébként ma pesszimistább vagyok, mint néhány héttel ezelőtt. A pénzügyi befektető megérkezett. Stadionépí­tésről beszélnek, ugyanakkor a régit tódózgatják-foltozgatják. A csapat, a játékoskeret rendkí­vül gyenge, még ebből a csoportból sem biztos a feljutás. Ezt azért nem értem, mert ha az ember egy használt autó akar venni, akkor megnézi, felméri, milyen állapotban van, milyen javí­tások szükségesek ahhoz, hogy használni tudja. A befektető nem nézte meg előzetesen a csapatot, hogy milyen erőt képvisel, hol vannak hiányposztok? Szépek a tervek, hogy fel kell jutni, majd bajnokságot kell nyerni, s azután irány a BL. De ehhez csapat kell! Számtalan kérdés adódik, eddig mit tettek a célok elérése, a csapat épí­tése érdekében? Miért vannak előnyben az idegenlégiósok a hazai fiatalokkal szemben? Mi van az utánpótlással?

Azóta sok minden változott. Most, 2013-ban hogyan látja a Fradi helyzetét?

– Hála Istennek, az új stadion épül. A csapat valamivel stabilabb, de még nem az igazi. Voltak jó igazolások, de úgy érzem, nem mindig tudatosan a hiányposztokra történik az igazolás. Sajnos, a keretben akad néhány gyengébb képességű játékos is. Nehéz lesz a bajnoki álom megvalósí­tása. A Fradi már sohasem lesz olyan, mint régen volt. Az igazi fradizmus már nem létezik. Nincs, vagy kevés a saját nevelésű játékos, sok az idegenlégiós. A pénz uralkodik, azzal pedig nem lehet Fradi-szí­vet szerezni, kialakí­tani.

Régen szokás volt, hogy egy idősebb, aktí­v, vagy már visszavonult játékos segí­tett egy fiatalt, tanácsokkal látta el. Manapság létezik ez a módszer?

– Ez ma bonyolult kérdés. A szakmai felelősség egyértelműen a vezetőedzőé. A régi játékosoknak nincs lehetőségük tanácsokat adni, mert annyira más a mai csapatvezetés elképzelése, és akié a szakmai felelősség (edző), azé az irányí­tás is. Korábban Albert Flórival és Szűcs Lajossal, sajnos most már csak Lajossal, állandóan figyelemmel kí­sérjük az eseményeket, elsősorban az utánpótlás munkáját. Ha kérnék, szí­vesen segí­tenénk, játékosi és edzői tapasztalataink alapján valószí­nűleg tudnánk is. Amí­g az utánpótlásképzés nem lesz jobb, hatékonyabb, addig eredmény sem várható. Persze erről nem csak a szakemberek tehetnek. Manapság már nem olyan népszerű a labdarúgás, mint a mi gyermekkorunkban. Kevés a focit kedvelő gyerek, sok viszont az elkényeztetett, az elhí­zott, a számí­tógép és a TV előtt ülő. Tehát a szülők, nagyszülők felelőssége is jelentős a helyzet kialakulása miatt. Azoknál a fiataloknál, akik kiválasztódnak, az akadémiákra, ifi-csapatokba kerülnek, hiányzik az alap, amit régen a grundon lehetett megszerezni. Nem tizenévesen kell megtanulni a helyes lábtartást, a különböző labdalevételt, a fejelést. De hol vannak ma a grundok? A napokban elmentem „romantikázni” az Eleonóra utcába, ahol gyermekként órákon át rúgtuk a labdát. A játszótér megszűnt, a grundként szolgáló foghí­jas telkeket beépí­tették, az utcán a nagy forgalom miatt nem is lehetne focizni, de nincsenek is gyerekek, akik ezt igényelnék.

Rákosi Gyula nagyon kemény ember! Ennek köszönhető, hogy az életében bekövetkezett tragédiákat fel tudta dolgozni, személyiségében nem történt változás. A két borzasztó esemény, hatás előbb a felesége, majd a legjobb barátjának, Albert Flóriánnak az elvesztése volt.

– 1988-ban Réka lányom is kijött az Újpest elleni mérkőzésre, s mire hazaértünk, a feleségem öngyilkos lett. Akkor sem és ma sem értem, hogy miért. Csinos volt, jó szakmája volt, volt egy 13 éves okos, szép lánya és ott voltam én, a férje, aki sikeres labdarúgó pályafutás után edzőként dolgozott. Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, de erőt adott, hogy Rékát fel kell nevelnem. Sok segí­tséget kaptam a Jóistentől, szüleimtől, és a barátaim is támogattak. Sikerült talpon maradnom, nem kerestem vigaszt az éjszakában, az italozásban. A másik nagy trauma Flóri elvesztése volt. Szinte testvérek voltunk, közel hatvan éve éltünk nagyon szoros baráti kapcsolatban. Három évvel voltam idősebb Flórinál, a korkülönbség ellenére kölcsönösen tiszteltük egymást. Hallgatott rám, akkor is, amikor csapatkapitány volt, én pedig a helyettese, s akkor is, amikor közösen edzősködtünk. Rengeteg időt töltöttünk együtt, még mindig nem tudtam feldolgozni a halálát, olyan hihetetlen és váratlan volt… Most egy kis vigaszt jelentett, hogy egy csodálatos sí­remléket kapott, amely méltó egész életéhez.

Hogyan telnek a napjai manapság Rákosi Gyulának? Mivel foglalja el magát?

– Nem unatkozom. Máriaremetén élek egy kertes házban a lányommal, én az alsó, ő a felső szinten. A kert és a ház minden évszakban rengeteg munkát ad. Nem unatkozom. Innen járok a Népligetbe, edzésekre, mérkőzésekre, összejövetelekre. Szabad időmben szeretek TV-t nézni, zenét, elsősorban rock and roll-t hallgatni. Ha még van felesleges energiám, akkor kutyát sétáltatok. Midzsó nevű UK (utcai keverék) kutyánk ugyanis ezt megköveteli. Gyakran megyek ki a temetőbe, vasárnaponként templomba járok, nem a misére, hanem azt követően, amikor egyedül maradhatok gondolataimmal. Szerencsére egészségi problémáim nincsenek, a lábam rakoncátlankodik, a sok sérülés nem múlt el nyomtalanul. Volt belőlük bőven! Sorolom a komolyabbakat: vállficam (az osztrák kapussal, Szanwalddal ütköztem), bordarepedés légmellel kombinálva, részleges belső térdszalag-szakadás (Palotai Karcsival összerúgtunk a labdán, és a 20 kiló súlykülönbség miatt én húztam a rövidebbet), bal boka tokszalag-szakadás. Szerencsére mindegyik komoly sérülésből sikerült viszonylag gyorsan felépülnöm, mert hajtott, hogy minél előbb ismét pályára léphessek. Néhány évvel ezelőtt volt egy „civil” mélyvénás trombózisom a bal vádlimban, amelyet otthon „elkezelgettem”. Hála Istennek, még időben orvoshoz kerülnöm. Változatlanul igyekszem karbantartani magam, súlyzózom, a kocsiban is van egy maroknyomó, piros lámpánál, dugóban használom.

A máriaremetei ház egy valóságos Fradi futballmúzeum. Érmekkel teli vitrinek, bekeretezett képek, kivágott újságcikkek tanúskodnak a húszéves pályafutás sikereiről. Látszik, hogy Rákosi Gyula nagy becsben tartja az ereklyéket, emléktárgyakat.

– A legkedvesebb számomra a római olimpián szerzett bronzérem, mert azután kapok havonta olimpiai járadékot. De a viccet félretéve, mindegyik éremhez, emlék- és ajándéktárgyhoz kellemes emlékek fűznek. Nagyon büszke vagyok a bajnoki érmekre, a VVK győzelemkor kapott kicsinyí­tett kupamásolatra, a sok-sok kedves játékostársammal közös képre, az emlékezetes mérkőzésekről tudósí­tó újságcikkekre.

Rákosi Gyula abban az évben született, amikor a magyar labdarúgó válogatott Olaszország mögött ezüstérmes lett a franciaországi VB-n, a Fradi pedig megszerezte 14. bajnoki cí­mét. Megelégedne ma ezekkel az eredményekkel?

– Mindkét eredménnyel kiegyeznék. Úgy látom, a magyar válogatott ettől most nagyon távol áll. A Fradi azóta ugyan megduplázta a bajnoki cí­meinek számát, de közel tí­z év telt el a legutóbbi bajnoki győzelem óta. Az utóbbi időben észlelhető pozití­v jelenségek, változások miatt nagyon reménykedem abban, hogy megélem még a 29. és a 30. bajnoki aranyat. Hajrá Fradi!

Kedves Rákosi Gyula, Gyuszi, Kicsi! 75. születésnapja alkalmából szeretettel gratulálunk! Isten éltesse sokáig erőben, egészségben, hogy együtt ünnepelhessük az új stadionban az újabb bajnoki sikereket!

2013. október 9., SzB