Beszélgetés Rákosi Gyulával, a Fradi és a válogatott egykori motorjával

Rákosi Gyula

A közelmúltban köszöntöttük honlapunkon Rákosi Gyulát a 70. születésnapja alkalmából. Személyes találkozásunk hangulatát kissé befolyásolták csapatunk pontvesztései, de beszélgetésünk hamar átcsapott más hullámhosszra, köszönhetően Rákosi Gyulának, aki kiváló beszélgetőpartner, őszinte, szókimondó ember, és a humor sem áll távol tőle.

Mindenekelőtt – mindenki megnyugtatására – tisztázzuk, édesapjának szintén Gyula volt a keresztneve! Idősebb Rákosi Gyulának, mi fradisták, nagyon sokat köszönhetünk, mert ő vitte le fiát 1952-ben a Fradi (akkori nevén Kinizsi) népligeti játékos toborzójára.

– Egyszerű, szegény családból származom. Túlzás lenne azt mondani, hogy 14 éves koromban a kiugrási lehetőség miatt kezdtem el sportolni. Az igazi ok az volt, hogy nagyon szerettem focizni. A haverokkal órákon keresztül rúgtuk a labdát. A szüleim megunták, hogy állandóan szétrúgom az egyetlen utcai cipőmet, aminek a talpát esetenként madzaggal kellett felkötnöm, ezért apám elvitt a játékos toborzóra, hátha kapok ott egy másik, focizáshoz illő cipőt. Az útirány az természetes volt, mert apám nagy fradista volt.

Emlékszem, gyermekkoromban, ha egy kisebb csapat a környező iskolákban játékos toborzót hirdetett, százával tódultak a gyerekek a pályára, volt választási lehetőség. Nem beszélve egy olyan népszerű csapat, mint a Fradi hí­vásáról! Hogyan is játszódott le ez az utánpótlás szempontjából rendkí­vül fontos akció akkor, majd a későbbiekben és manapság?

– Mintegy 120 gyermekkel együtt jelentem meg a Népligetben. Száger Misi bácsi több napon keresztül figyelt minket. Nagy boldogságomra én is a kiválasztottak közé kerültem. Misi bácsi valami ilyesmit mondott: „Kicsi, elférsz a többiek között.” Határozott célokat tűztem ki magam elé, s nagyon szorgalmas voltam, hogy a ranglétrán, a kölyök III-tól kiindulva, mindig feljebb kerüljek. A 70-es években én is szervezője voltam játékos toborzóknak. Jóval kevesebb gyerek jelentkezett, mint az én gyermekkoromban. Sok volt közülük a túlsúlyos. Némelyik mama rimánkodott, hogy Gyuszi bácsi, fogyassza le a gyereket. Kénytelen voltam azt tanácsolni, hogy inkább otthon ne hizlalja, ne adjon annyit enni a kisfiának. A nemrégiben lezajlott toborzón nem voltam ott, nem hí­vtak meg, mi, egykori játékosok csak plakátokról értesültünk az eseményről. Állí­tólag 50-60 jelentkező volt, egy próba alapján történt a kiválasztás, egyebet nem tudok.

A kiválasztottak sem érhetnek el semmit szorgalom, céltudatosság, sportszerű életmód nélkül. Arról már hallottunk korábban, hogy Rákosi Gyula hogyan fejlesztette ballábát, de arra is kí­váncsi voltam, hogy az a kiváló kondí­ció, amivel végig tudta robotolni a 90 percet, az honnan eredt?

– Valóban abszolút jobblábas voltam, ennek bizonyí­téka, hogy még ma is jobb lábbal nyúlok a labdáért. Rengeteg gyakorlás után értem el, hogy a bal lábam miatt sem kellett szégyenkeznem. Ennek következtében – elsősorban a válogatottban – szinte minden csatárposzton bevethető voltam, szerepeltem. A jó kondí­ciót gyerekkoromból hoztam magammal. Minden futási lehetőséget megragadtam, legyen az számháború, futóverseny vagy háztömb körüli futás, de ha kellett egy nap két meccset is játszottam. A futás mellett súlyzóztam, fekvőtámaszokat nyomtam, hogy a felső testem is erősí­tsem. A mi időnkben nem volt teher az edzés, szí­vesen kint maradtunk a pályán a hivatalos program után is gyakorolni, kapura lőni.

Minden labdarúgó életében vannak kiemelkedő élmények, legemlékezetesebb mérkőzések, legkedvesebb gólok, de az edzők és játékostársak közül is meg lehet emlí­teni egy-kettőt, akikkel különösen jó kapcsolat alakult ki.

– Általában mindenből az első a legemlékezetesebb, de ha a bajnoki meccsek közül ki kell emelni egyet, akkor nagyon szí­vesen emlékszem a Népstadionban 1967-ben lejátszott Újpesti Dózsa elleni mérkőzésre, amelyen 70 ezer néző előtt 3:0-ra győztünk a jól játszó ellenféllel szemben, az első gólt én rúgtam kapásból, majd Szőke és Albert következett. Nem lőttem sok gólt, í­gy szinte mindegyik a kedvencem. Amikor kérdezik, hogy mit csinálnék másként, ha újra kezdhetném, akkor viccesen azt szoktam mondani, kevesebb gólpasszt adnék Flórinak, s több gólt lőnék. Viszont elmondhatom, hogy fontos gólokat lőttem. Ilyen volt 1963-ban Berlinben az NDK ellen lőtt győztes gólom, ami a továbbjutásunkat jelentette a Nemzetek Európa Kupájában. 1964-ben Tatabányán Grosics Gyulának lőttem egyet, amellyel 1:0-ra győztünk és egy fordulóval a bajnokság vége előtt bajnokok lettünk. Az emlékezetes és sikeres VVK-s menetelésünk során Manchesterben rúgtam egy nagyon fontos gólt, amivel 3:2-re szépí­tettünk, í­gy az itthoni 1:0 után jöhetett a sorsolás, s annak eredményeként a budapesti harmadik mérkőzés, amelyen 2:1-re diadalmaskodtunk. Az edzőkkel, szövetségi kapitányokkal szerencsém volt, munkabí­rásom miatt mindegyik kedvelt. Száger Misi bácsi és dr. Lakat Károly állt nagyon közel a szí­vemhez. A kedves játékostársak listája nagyon hosszú lenne. Mind a Fradiban, mind a válogatottban kiváló játékosokkal játszhattam együtt, elég ha példaként csak két csatársort emlí­tek meg, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi, illetve Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Rákosi, mert nem akarok senkit sem kihagyni, megsérteni. Lehet, hogy szerencsés természetem van, mert mind az ezőimmel, mind a játékostársaimmal jó viszonyban voltam és vagyok.

Rákosi Gyulának, aki ma is fáradhatatlan, szinte minden nap megfordul az Üllői úton, természetesen a jelennel és a jövővel kapcsolatban is megvan a saját véleménye. Mi lenne a legfontosabb, a legsürgetőbb?

– Egy új stadion az Üllői út 129. alatt, egy profi szemléletű vezetőség, amely a sikert akarja, és egy CSAPAT! Mindenkinek, minden fradistának ez a kí­vánsága! Egyébként ma pesszimistább vagyok, mint néhány héttel ezelőtt. A pénzügyi befektető megérkezett. Stadionépí­tésről beszélnek, ugyanakkor a régit tódózgatják-foltozgatják. A csapat, a játékoskeret rendkí­vül gyenge, még ebből a csoportból sem biztos a feljutás. Ezt azért nem értem, mert ha az ember egy használt autó akar venni, akkor megnézi, felméri, milyen állapotban van, milyen javí­tások szükségesek ahhoz, hogy használni tudja. A befektető nem nézte meg előzetesen a csapatot, hogy milyen erőt képvisel, hol vannak hiányposztok? Szépek a tervek, hogy fel kell jutni, majd bajnokságot kell nyerni, s azután irány a BL. De ehhez csapat kell! Számtalan kérdés adódik, eddig mit tettek a célok elérése, a csapat épí­tése érdekében? Miért vannak előnyben az idegenlégiósok a hazai fiatalokkal szemben? Mi van az utánpótlással?

Ha már szóba került az utánpótlás, Rákosi Gyula lát-e valakit, aki idővel, hozzá hasonlóan a csapat motorja lehet? A mai fiatalok közül kit tud kiemelni?

– Sajnos nagyon sok fiatal ment el a bizonytalan jövő, az NB II-es szereplés következtében szélnek eresztett utánpótlás csapat miatt. A kölcsönbe adások nem váltak be. Tóth Bencét tudom kiemelni, de vigyáznia kell, nehogy „elszálljon”! Túl sokat reklamál, feleslegesen szabálytalankodik, ennek eredménye a sok sárga lap. Egy-két jó teljesí­tmény nem elég, szorgalmas, kitartó munka szükséges a sikeres pályafutáshoz.

Régen szokás volt, hogy egy idősebb, aktí­v, vagy már visszavonult játékos segí­tett egy fiatalt, tanácsokkal látta el. Manapság létezik ez a módszer?

– Ez ma bonyolult kérdés. A szakmai felelősség egyértelműen az angoloké, az angol edzőé. A régi játékosoknak nincs lehetőségük tanácsokat adni, mert annyira más a mai csapatvezetés elképzelése, és akié a szakmai felelősség (edző), azé az irányí­tás is. Albert Flórival és Szűcs Lajossal állandóan figyelemmel kí­sérjük az eseményeket, elsősorban az utánpótlás munkáját, ha kérnék, szí­vesen segí­tenénk, játékosi és edzői tapasztalataink alapján valószí­nűleg tudnánk is. A válaszfalat nem mi húztuk fel…

Ezek után nincs mit mondani, mint bí­zzunk az angolok hagyománytiszteletében… Kedves Gyula, Gyuszi bácsi! Köszönjük a beszélgetést! Hosszú, boldog életet kí­vánunk!

2008. november

Balaginho